Nem a legszerencsésebb évet választottam Magyarországon rekedt családtagjaim meglátogatására, de már nagyon időszerű volt a dolog. Az új-zélandi kiküldetés végén, a légitársaságok és a különféle országok által bevezetett intézkedésekkel megismerkedve vágtam neki a kb. 22 órás repülőútnak.

Az aucklandi nemzetközi repülőtér kihalt tranzitja.

Új-Zéland eddig relatíve jól megúszta ezt az egész vírus dolgot, bár a március-áprilisi országos kijárási korlátozások után augusztusban Auckland megint a frászt hozta mindenkire, de végül akkor is sikerült úrrá lenni a helyi fertőződés terjedésén. Szóval a hatalmas nemzetközi elismerés mögött azért nem túlzás kijelenti, hogy ott, ahol nem fél fő per négyzetkilométer a népsűrűség, ott Új-Zéland is pengeélen táncol(t).

A tranzit az előző képen látottakhoz hasonlóan zsúfolt térrésze.

Mindezektől függetlenül Új-Zéland tényleg az egyik legbarátságosabb hely mostanában, még úgy is, hogy a tömegközlekedésen ismét kötelezővé vált a maszk.

Ennek megfelelően én is rendesen felpakoltam maszkokkal az útra, hiszen később a repülőn, illetve a dubai reptéren szintén kötelező volt a maszkviselés.

Az Aucklandből induló nemzetközi repülőjáratok az elkövetkező 24 órában. A kínálat még annak ellenére sem volt túl izmos, hogy ekkorra már létrejött Új-Zéland és Ausztrália közt az „egyirányú travel bubble”.

A viszonylag zsúfolt belföldi terminált elhagyván egy elképesztően kihalt nemzetközi terminál képe fogadott, a legzsúfoltabb helyszínt a „karanténtöltelékek” napi testmozgásának számára kijelölt Novotel hotel kordonokkal gondosan körbevett parkolója jelentette.

A reptér többi része, ahogy az a mellékelt képeken látszódik, sem volt sokkal élettel telibb, a beszállókapuig tartó utamat elparavánozott kötelességmentes üzletek, éttermek szegélyezték, végül az egyetlen nyitva tartó szeszboltban sikerült 1-et fizet 3-at kap akció keretében némi bort is begyűjtenem.

Az Emirates egyik Boeing 777-es gépének utastere.

Utamat furfangosan nem Budapestre, hanem Münchenbe terveztem, melynek egyik oka, hogy Németországba menet nem volt szükség előzetes Covid tesztre. Ez nem egy kimondottan nagy összeg Új-Zélandon sem, de tudok jobb helyet is annak a pénznek, amit tesztre költöttem volna. Másrészt így, mások beszámolói alapján, volt némi esélyem, hogy Hegyeshalomban nem vágnak majd otthoni karanténba, noha pár napig ettől függetlenül is a seggemen maradtam volna.

De ne szaladjunk ennyire előre… Hűséges Emirates utasként ismét nem kellett csalódnom a társaság szolgáltatásaiban, így az út gyakorlatilag eseménytelenül telt el. Az egyetlen érdekességet a Kuala Lumpur-i megálló jelentette, ahol meglepetésemre nem lehetett kiszállni. Ha valaki érdeklődik a repülés iránt, annak a „levegő 5. szabadsága” mondhat valamit, ám ekkor, tapasztalataim szerint mindenkit kitessékelnek az utastérből a megálló idejére. Erre ezúttal nem került sor, a személyzet ehelyett minden egyes csomag gazdájának jelenlétéről meggyőződött indulás előtt, de még az ülések zugait és egyéb nyílásokat is átnézték. A biztonsági ellenőrzést és a személyzetcserét, valamint 10 óra repülést követően még további 6 óra volt hátra Dubai-ig.

Ez már a müncheni gép, indulásra készen Dubai-ban.

Hála az égnek a müncheni csatlakozásomat eltolták 2 órával, így 4 helyet 6 órám volt válogatni a datolyás ajándékcsomagok között.

Életemben először repültem olyan viszonylaton, melyről a Balaton is látható volt.

Szerencsére ez az út sem nyújtott semmi izgalmat, így pár órával később már a német határőrségnél sorakoztam, ahol egy automatikus kapu és két biomechatronikus berendezés ellenőrizte az útleveleket és osztotta ki a karanténkötelezettséggel kapcsoaltos tudnivalókat (Új-Zélandról érkezvén Németországban szerencsére nem kellett attól tartanom, hogy karanténba vágnak).

A müncheni szállás már trükkösebb volt, hiszen a vonatom csak másnap indult, így kénytelen voltam fedelet keríteni magam fölé egy éjszakára. A Booking-on előzőleg lefoglalt hotelnek (Drei Löwen, ajánlom mindenkinek) címzett kérelmemben ugyan először megerősíthették, hogy a „turistamentes” időszakban is megszállhatok, a bejelentkezés alatt mégis azt a tájékoztatást kaptam, hogy csak „egészségügyi, tanulmányi vagy munkaügyi okok miatt lehet hotelben megszállni”. A goriuszi csomót végül egy nyilatkozat aláírásával oldottuk meg, melyben kijelentettem, hogy „nem turistaként szállok meg”.

A Drei Löwenben bejelentkezést követően még egy ingyenes „upgrade”-t is kaptam, így az eredetileg lefoglalt egyfős szoba helyett kétfős szobában tölthettem el a vonatom indulásáis tartó kb. egy napot.

Új-Zélandról még rövidnadrágban indultam el, hiszen a nyár közeledtével délutánonként akár 30°C-t is élvezhetett az érdeklődő, Münchenbe érvén azonban gyorsan farmerban és nagykabátban találtam magam. A köd és a hideg így kiválóan megalapozta a hangulatot a koronavírás által megtépázott öreg kontinens meglátogatásának első óráiban… A 12 óra időeltolódás okán a szervezetem már a belváros felé tartó vonaton is alvásért kiáltott, így végül egy gyors vacsorát követően már este 7-kor elaludtam, hogy aztán hajnal 3-kor relatíve kipihenten ébredjek.

Münchenből első ízben utaztam Railjettel Magyarország felé, ráadásul ezúttal Business Class-en, hogy azért mégse legyen emberhosszúságú a kontaktlistám. (Végül egyébként tényleg csak a három jegyvizsgálóval, a pacalomat kihozó felszolgálóval és max. talán 2-3 utassal találkoztam).

A Railjeten található Business Class ülések egyike. A kb. 80€-s viteldíjban egy üdvözlő ital is benne volt.

A Münchenből Kelenföldig tartó utam kb. 7 órát vett igénybe, a német – osztrák határon valóban semmilyen ellenőrzésre nem került sor (pedig ilyesmire nemcsak a vírus, hanem a közelmúlt lövöldözős eseményeinek tükrében is számítottam). Vonatom így Németországban és Ausztriában végig tartotta a menetidőt, így kvázi késedelem nélkül jutottam el Hegyeshalomig.

A Railjet fedélzetén elérhető vonatkövetővel pontosan láthatjuk, hogy merre járunk.

Hegyeshalomnál aztán a készenléti rendőrség munkatársai vették igénybe a vonaton maradt utasokat, akiknek, velem ellentétben, szinte kivétel nélkül volt valami alibijük a házi karantén megkerülésére.
Miután a rendőr elvtárs alaposan kikérdezett az új-zélandon lévő migránsokkal kapcsolatban, én is megkaptam a kis piros matricámat és a határozatot, mely szerint egyébként csak 9 napig vagyok köteles jóanyámék házában kuksolni.