Közel 5 évvel azután, hogy megkaptam életem első állását Japánban, csak a világ végére sodort a sors. Az első céget így kerek 5 év után hagytam hátra, a második cég (Marubeni) pedig egyből az Isten háta mögé küldött. Jó hosszú, közel 3 hónapos felvételi procedúra volt, többkörös tesztekkel, japán és angol nyelvű interjúkkal, „csoportos foglalkozásokkal”, de végül november elején lezárult ez az egész hercehurca, kezemben volt az állásajánlat.

A „nyertes” pályázókat képességeik és végzettségük szerint a feladatnak legmegfelelőbb régiók közt dobták szét. Volt itt India, ahol a japán kivitelezésű nagysebességű vasút építéséhez tartozó célberendezések megtervezéséhez és koordinálásához kerestek szakembereket, Ausztráliába bányagépek terén szerzett ismeretekkel lehetett bekerülni, Új-Zélandra pedig különféle, betonépítésénél használt gépek fejlesztéséhez kerestek mérnököket. Ezzel kapcsolatos jelenlegi feladataim így egy, a résfalas alapozásnál használt bentonit jobb hatásfokú újrahasznosítását lehetővé tevő gépcsoport fejlesztése köré csoportosulnak, melyet természetesen japán beszállítók termékeivel kellene megvalósítani.

A munka egyelőre ennyi… Van egy remek irodánk Auckland CBD-ben (CBD = Central Business District, mely Auckland felhőkarcolósabb része, megkülönböztetendő a hasonló nevű megyétől), így a napjaim leginkább itt zajlanak.

Auckland CBD látképe a Mount Hobsonról nézve.

Két hét ugyan nem elegendő bármiféle hosszútávú következtetés levonására, az alábbiakban azért összeszedtem pár dolgot, mely biztosan más mint Japánban vagy Magyarországon.

A tömegközlekedés

Érdekes mód az aucklandi városvezetést is megoldhatatlan feladat elé állítja a reptér és a tőle kb. 3km-re húzódó vasút összeköttetése, így Ferihegyhez hasonlóan itt is csak a buszokra számíthatunk (melyek legalább sűrűn járnak). Aucklandben és környékén egy relatíve jól kiépített, HÉV-szerű elővárosi vasúthálózatot találunk, korszerű szerelvényekkel, de a távolsági tömegközlekedés egészen siralmas.

Az aucklandi elővárosokban közlekedő, CAF gyártmányú elővárosi motorvonatok utastere.

Vasúton gyakorlatilag nincs személyszállítás, Auckland és Wellington között heti 3 retúrjáratot teljesít ugyan a „Northern Explorer”, de ez is inkább afféle kirándulóvonat. Távolsági utazásinkhoz így vagy repülőt, vagy az Intercity buszjáratait vehetjük igénybe, ám ez utóbbi díjszabása nem igazán teszi azt kívánatossá rövidtávon. Példának okáért az Auckland – Paihia jegy 37 dollár volt (kb. 230km), míg a Paihia – Kawakawa (kb. 17km) 21 dollár lett volna. A távolsági buszközlekedés így abszolúte nem asszisztál a rövidebb távok lebonyolításához, mely így rendkívül drága és a menetrend okán nem is alkalmas mondjuk egynapos utazásokhoz. Próbáltam kerülni a saját jármű beszerzését, de úgy érzem, Új-Zélandon dőlni fog ez az elhatározás…

Ügyintézés

Eddig csak a bankokkal, mobilszolgáltatóval és az adóhivatallal volt kapcsolatom, s elég vegyesek az érzéseim. Mivel a fizetést nem Japánból, hanem helyből kapom, szükségem volt bankszámlára is, azonban ezt nem lehet csak úgy megnyitni, hogy odaesel, hanem előzőleg időpontot kell kérni (aztán lesz valamikor 2 nap és 2 hét közötti idősávban). A bankkártyát szerencsére 2-3 nap alatt megkaptam, de a hitelkártyámra nem számítok már idén.

Az aucklandi adóhivatalt (mely természetesen nem a belvárosban kapott helyet...) még véletlenül fedeztem fel az idők hajnalán, s gondoltam így személyesen gyorsan igénylek is adószámot. Bankszámla nélkül azonban ez sem ment, bár a személyzet olyan szinten nem volt képben, hogy végül nem is erőltettem, maradtam az ajánlott online jelentkezésnél.

Mobilhasználat

Japánban (meg Tajvanon) alapértelmezettnek számított, hogy bárhol, minimum HD-ben tudom nézni a sorozataimat Netflixen (ez talán csak a Rausu-hegynél nem jött volna össze, de ott nem is próbáltam), vagy legalábbis nem kell azon izgulnom, hogy lesz-e használható lefedettség. Új-Zélandon ezzel szemben korántsem egyérterlmű, hogy egy „turistaparadicsomba” látogatván mindenhol lesz 4G. (Elpicsásodtam már az ázsiai digitális jólétben sajnos, de jól esne, ha a 8000km-re lévő asszonyommal bármikor szót válthatnék.).

A Spark ajánlatai.

Ledöbbentettek még a mobilnet árai is. Szolgáltatónak a Sparkkal kezdtem, mert ezt ajánlották a legtöbben, viszont a korlátlan adatcsomagok 79 dollártól (kb. 15600 forint) indulnak havonta. Külön trógerség, hogy ezért a horror összegért nem használhatod a telefonod hotspotként (csak havi +10 dollárért), illetve 40GB adatforgalom felett még a sávszélességet is lekorlátozzák. Összehasonlításképp, Japánban 7000, Tajvanon 3900 forintot fizettem a mindenféle korlátozás nélküli mobilnetért.

Pénzügyek

Pozitív azonban, hogy míg Japánban a készpénzt erőltetik, addig Új-Zélandon gyakorlatilag mindenhol lehet kártyával fizetni. Nem túlzás, mióta megkaptam a kártyámat, azóta nem is nagyon használtam kp.-t. Meglepő mód a havi fizetést heti lebontásban kapom, ami annyiból nem rossz, hogy ha elverném az egészet, akkor nem kell kihúznom a hónap végéig. A lakás bérleti díját (470$ / hét, Mount Wellington) szintén hetente kell fizetnem, de szerencsére automatikus átutalással ez is könnyedén megoldható, nem kell készpénzzel rohangálnom a főbérlőhöz.

A törvényben meghatározott minimálbér per pillanat 17,7 dollár óránként, ezt általában szezonális kiwiszedőknek szokták adni, ha van bármilyen minimális szakképzettséged, már biztos, hogy többet kapsz. Van egy nagyon jó kis online szolgáltatás a PAYE (Pay as You Earn) részéről, mellyel gyakorlatilag centre pontosan kiszámolható, hogy mennyi jövedelmet kap kézhez az ember.

Utazás

Azt láthattuk, hogy városon kívül egy terror eljutni A-ból B-be ha nincs saját járművünk és sajnos így a legszebb látnivalók is csak autóval közelíthetőek meg.

Eddig csupán a Bay of Islands-t látogattam meg az ország északi csücskében, szerencsére ez busszal könnyedén abszolválható volt, de pl. egy retúr Auckland – Hobbiton buszút (+ kapcsolódó költségek) áráért akár már Ausztráliába is átrepülhet az ember.

Látkép Urupukapuka-szigetéről, illetve a DOC által kirendelt biomechatronikus fűnyírók.

Múzeumoknál sok helyen láttam, olvastam, hogy valamilyen alapítvány kezébe kerültek, így állami szabályozás nélkül annyit kérnek a belépőkért, amennyit nem sajnálnak. Paihia mellett pl. a Waitangi Treaty Grounds-ra, mint a maori történelem egyik kulcshelyszínére szerettem volna bejutni, de az 50 dolláros beugró némileg elvette a kedvemet. Japánban / Tajvanon, hacsak nem valami ultrafelkapott turistás helyről, pl. Skytree, Universal Studios, Disneyland, Taipei 101 stb. van szó, a beugró ritkán megy egy jelképes, 1-2 ezer forintos összeg fölé.

Összehasonlítanám az árakat is, de egyelőre nincs nagyon metszet, a lakás bérleti díját meg nem érdemes egy japán kisváros paneljéhez mérni. Japánban főként rizs volt az alapélelmiszer, kenyeret nem is nagyon ettem, itt viszont nyilván a kenyér a divatosabb. Napi élelmiszerek terén így nincs összehasonlítási alapom, gyakorlatilag teljesen eltérő étrendet követek.

Összességében így egyelőre elég kiegyensúlyozottak az új-zélandi benyomásaim, viszont a tömeg hiányát mindenképp szoknom kell, mert még a legforgalmasabb órákban is üresnek érzem a várost. Az autóvásárlás most már biztos elkerülhetetlen, pedig szívesebben költeném azt a pénzt mondjuk Emirates business class jegyekre, mikor hazalátogatok…