Sajna nálunk is valahogy így volt. Keverék német juhász el, egy évig semmi, aztán jött a vörös ördög ismerőstől, akinél túl sokat kölkedzett az eb.
Odahaza anyámékhoz menhelyről hoztuk a kutyát, kis testű keverék. Évente kábé kétszer-háromszor látom, mikor hazamegyek, de mindig megismeri a "megmentőjét".
Bár igazából ő választott engem, nem én őt. Csak annyit mondott engem vigyél és eladta magát, pedig előtte néztem a neten képeket a "választékról", eredetileg nem ő volt a kiválasztott.
A kocsiban a hazautat a lábaim közt töltötte, nagyon meleg nyári nap volt.

/// "A félelmet lazán arcul csapom és fricskát nyomok az orrára" (T.B.A) ///

Mikor a mi Bandinkat el kellett altatni a béltumor meg epilepszia meg mindenféle bajai miatt, akkor úgy voltunk vele, hogy nem lesz több kutya. De nagyon hiányzott. Ő maga, meg az is, hogy legyen valaki mindig a lábunk alatt. Aztán végül az adta a végső lökést, hogy a macska elviselhetetlenül nyivákolt egész nap. Neki hiányzott a legjobban talán.

Szerintem akinek egyszer volt kutyája, akit igazán szeretett, az már nem tud kutyus nélkül meglenni. Bandi előtt konkrétan nem is csíptem nagyon az ebeket. Most pedig a kis tacskó keverékünket, Bonnie-t szarrá huggyá kényeztetjük. Meg is látszik rajta, ehh. Teltkarcsú a kis dög

Mocsi nagyon aranyos, marha jópofák azok a félig lógó fülek

Részvétem! Én legutóbb akkor voltam így megrendülve, mikor a törpe karmosbékám pusztult el. Azóta is hiányzik a kis szerencsétlen kapálózása az akváriumból.

Az új kutyus nagyon aranyos! Jópofák a fülei.

(#2) kemotox
Én a macskákkal voltam úgy, hogy nem igazán rajongtam értük, aztán egy éve az utcán megesett a szívem egy kb. 4 hónapos kismacskán. Befogadtuk és azóta is ott van nálunk a kutyával együtt az udvarban.

[ Szerkesztve ]