A második felvonás

A Famicom rendszeren debütált The Legend of Zelda egy ikonikussá duzzadt sorozat kedvező fogadtatású nyitánya volt, igazán zajos sikert azonban az óceán túlpartján, Észak-Amerikában aratott. A sors fintora, hogy Amerikába csak nagy késéssel, 1987 második felében érkezett meg a játék, de a szigetországban már az év elején megjelent az eredeti játék folytatása Zelda II: The Adventure of Link címen, mit sem sejtve az első rész későbbi diadalútjáról.

A produceri székbe ezúttal is Miyamoto ült, viszont a rendezést már más kapta meg, és Koji Kondo dallamainak is búcsút intettek. A régi stáb tagjaiból viszont maradt Tezuka, aki a rendezői munka helyett ezúttal csak a történetvezetésért felelt. A produktum szűk egy évvel követte elődjét, vagyis nem sokat lacafacáztak Kiotóban. Ennek ellenére ez is jókora késéssel érkezett meg a nyugati piacokra, utóbbira közel két évet kellett várnia a nagyérdeműnek.

Végső soron a játék nem tudta megismételni elődje sikereit a kasszáknál, ennek ellenére jól szerepelt. Több mint 4 millió eladott példánnyal stabil helyen áll most is a sorozat top tízes listájában. A kereskedelmi siker sem tudta azonban megmenteni a "sorozat fekete báránya" titulustól, melyet mai napig hűen birtokol.

A popkultúra számos termékével megtörtént már, hogy igazi sikerét a rajongók emelte kultusz biztosította; a Zelda-sorozat sem kerülte el ezt a sorsot. Ami azt illeti, viszonylag hamar felkapott lett a kardforgató zöld ruhás elf, ugyanis nem sokkal ezen második játékot követően – még a '80-as évek végén – zeldás képregénysorozatot is kiadtak, és egy rövid életű tévésorozattal is büszkélkedhetett.

A későbbiekben a játéksorozatot ugyan maguk a készítők is igyekeztek komplexebbé tenni, de igazán a rajongók színesítették ki a Zelda-univerzumot. Számos magyarázatot költöttek Zelda és Link viszonyára, a Hyrule helyszínei és szereplői közti kapcsolatra, sőt az egyes epizódokon átívelő leszármazási és időrendiségre, melyek kifundálásához a készítőknek valószínűleg vajmi kevés köze volt.

Mindezt magának a sorozatnak a kezdeti életútja igazolja leginkább. A kezdetekkor – meglepő módon – még abban sem volt meg az összhang Kiotóban, hogy egyáltalán műfajilag melyik irányba is vigyék el a játékot. Az első rész egyértelműen kalandjáték volt sok akcióval, remek zenével, viszont kevéssé világos okokból úgy döntöttek, más irányba terelik a dolgok folyását. Az akkoriban szárnyait bontogató japán RPG stílus nyilvánvalóan hatással volt a készítőkre, mert kevesebb, mint egy éven belül elkészítették a második részt, ami a sorozatban egyedülálló módon egy kaland-JRPG hibrid lett.

Ennek oka egyrészt az lehetett, hogy akkor még nem tudhatták, mennyire nagy sikere lesz a nyitó résznek később Amerikában, és nem szerettek volna egy lapra tenni mindent. Másrészt praktikussági szempontok is meghúzódhattak a döntés mögött, úgy gondolom, Miyamoto szerette volna az új Zeldát másik sikerjátékának, a Super Mariónak a farvizén úsztatni kicsit. A két produktum játékmechanikája ugyanis kísérteties hasonlóságot mutat, némi átkozmetikázással sokkal gyorsabb fejlesztési időt biztosíthatott és még reménykedhetett is benne, hogy a népszerűségéből is átragad Link új kalandjaira valami.

Kétféle Zelda-játék létezik: a régi vágású felülnézetes és a modern, 3D környezetbe ültetett epizódok – gondolnák legalábbis a sorozatot csak felületesen ismerők. Létezik ugyanis egy szinte mindenki által elfeledett harmadik útja is a Zelda-univerzumnak, amit – spoiler! – nem más, mint mostani tesztünk alanya képvisel. A The Adventure of Link kivétel a hagyományok alól, ugyanis sem nem felülről, sem nem saját perspektívából, hanem unokatestvéréhez, Super Marióhoz hasonlóan oldalnézetben követhetjük Link kalandjait!

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!