Analóg közelmúlt

Nem említettem még a szinkronizálást: Szép, szép, hogy kitolják a képet, a tv pedig veszi a jelet, és
kirakja a képcsőre, de hülyén nézne ki, ha a bemondó feje fél képernyővel eltolva, félbevágva jelenne meg. Ezért valahogyan tudnia kell a tv-nek, hogy hol kezdődik a kép. Erre szolgál a szinkronjel. A kép kirajzolása satírozás-szerűen történik, márpedig amikor a képcsőben az elektronsugár visszafut a kép egyik széléről a másikra, illetve legalulról legfelülre, addig nem történik megjelenítés. Ezt a kis időt kiválóan ki lehet használni arra, hogy egy szinkronimpulzus jöjjön az amúgy fényerőt továbbító jelen. A vevőnek nincs más dolga, mint figyelni ezeket a tüskéket, és onnan indítani a kép kirajzolását. [link]

„Történelmileg úgy alakult”, hogy a kép megjelenítése nem egyben, hanem két félképben történik: először a páratlan, majd a páros sorok (interlace) [link]. A teljes képre a „frame”, a félképre a „field” szót használják a művelt németek. A mi éghajlatunkon 25 fps (FRAME per second), illetve 50 field/s (50 Hz), nagyarcúbb országokban a 30 fps (60 Hz) az elterjedt, a mozifilmek meg 24 fps-sel vevődtek fel. De ezt mindenki tudja. Képarányban a legszélesvásznúbb filmek 2,77:1-es arányáig terjedt a világ. A tv-nél megszokott 4:3-as képen ezért a vagy a képernyő alsó és felső részén vastag fekete csík volt látható, vagy függőlegesen kihasználták a helyet, így viszont a kép két széle lemaradt, mókás esetben épp a két, egymással szemben álló párbajhőssel.

Ugyan 1970-re már szinte mindenhol beindult a színes sugárzás, a háztartások többségében még csak fekete-fehér készülék volt. Hogy ezekkel kompatibilisek maradjanak, a színes sugárzást úgy találták ki, hogy az érzékelőkből jövő piros, zöld és kék (R, G, B) komponensek helyett a fényerőt (luminance, Y) viszik át, és a piros és kék jelekből ezt kivonják. Ezeket szokás chrominance-nak hívni, és (R-Y), Cr vagy V, illetve (B-Y), Cb vagy U betűkkel illetni. A fekete-fehér tv örül a fényerőnek, az okos színes tv pedig sima súlyozott összeadással visszacsinálja magában az RGB összetevőket. Onnantól kezdve meg lényegében három fekete-fehér monitor van egybegyúrva, amiből az egyik a piros, a másik a zöld, a harmadik a kék fénypontokat lövöldözi. A szemünk meg olyan láma, hogy ezeket együtt mindenféle színnek látja.

Ha már a színeknél tartunk: Az európaiak 15 évnyi késése azért valamire csak jó volt. A PAL és SECAM rendszerekben sikerült megoldani a bizonytalan késleltetésekből adódó szín-elcsúszásokat, amik az NTSC rendszerekben a mai napig megvannak (szóviccel Never The Same Color), még ha erőlködnek is a vevőkben a fáziskorrekcióval. A mozifilmek tv-re/videóra való átrakásánál megint csak nagy a különbség. Az európaiak megússzák egy 24-ről 25 fps-re való gyorsítással, és majdnem egy félhanggal magasabb hangsávval. Az NTSC-s országokban túl nagy lenne a különbség, így ott ugyan a hangot békén hagyják, viszont a képekkel hatalmas a kavarás. [link]

Házon belüli, kábeles továbbításra megszokott a tv sávba felkonvertált jel. Videomagnóból kijön a koax, bele a tv-be, az meg azt hiszi róla, hogy antennán jött, tipikusan az UHF 60-as csatornán. Ennél valamivel épeszűbb megoldás, ha a videóból közvetlenül az alapsávi összetett (composite) videojel jön ki, és a tv ezt meg tudja enni, hiszen így az UHF fel-lemoduláció elmarad. Ennél még egy fokkal jobb, ha a fényerő és a szín külön vezetéken jön, mint pl. az S-Video esetében, azaz nagyobb a rendelkezésre álló sávszélesség. A legjobb persze a komponens videojel esete, amikor a színjelek és a szinkronjelek is mind külön-külön dróton jönnek. Ilyenre példa a SCART csatlakozó, vagy az analóg VGA dugó.

Van egy összefoglaló Wiki-oldal a tv-s sugárzásról, ahol sok alapfogalmat elmagyaráznak: [link].