Sajnálom, ismét csak egy jól ismert TV-s reklámszöveget tudok idézni címnek. Így van ez, ha az ember igazán életszerű dolgot szeretne pellengérre állítani.
Hiszen, mi sem fontosabb manapság annál, minthogy az Egyén megismerje önmagát, korlátait és 100%-ig kiaknázza tehetségét? Nem lehet akadály semmi, még az sem, ha egy másik embert kell esetleg kihasználni ehhez. A dolog persze nem rögtön karriertiprással kezdődik. Apró dolgokban jelentkezik az önzésbe átcsapó egyéniségkultusz.

Iskolából hazafele sétálva egy furcsa ruhakupacot pillantottunk meg a járda szélén, félig a vízelvezető betonvályúba dőlve. Emberek jöttek-mentek, de senki rá se hederített. Aztán a ruhacsomó megmoccant, mintha erőtlenül megpróbálná feltolni magát, aztán visszarogyott. Mikor odaértük, láttuk, hogy egy részeg idős ember az, amint a balján vezetett kerékpárra zuhanva fekszik, s agonizál. Egyik haverom és én hamar odaléptünk, s talpra állítottuk. A feje vérzett szegénynek, s a jobb tenyeréről is lehorzsolta a bőrt. A kerékpár is megsínylette a földetérést (talán a sorozatos eséseket). Egy zsebkendővel megtöröltük a vértől és portól koszos homlokát, s közben kifaggattuk az állapotáról, s megkérdeztük, hogy hívjunk-e mentőt. Erősen tiltakozott. (Ennek oka persze az, hogy ha beviszik a detoxikálóba és kijózanodik, akkor lecsengetik vele a kezelés árát.) Valahogy sikerült a járda túloldalán húzódó házfalhoz vinnünk és parancsba adtuk neki, hogy bal vállát vesse a falnak, jobb oldalon pedig próbálja megtámasztani magát a kerékpárral. Tíz percig követtük a tekintetünkkel, viszonylag jól elboldogult a háromlépésenkénti pihenőknek köszönhetően. Persze senki más nem törődött vele. A legtöbben undorodva felhúzták a szájukat és szapora léptekkel igyekeztek elhatárolódni még a létközösség vállalásának gondolatától is. Mintha nem egy városban élnénk... ''Törődj magaddal!''

Testnevelés órán fel szokták mérni, hogy mennyi idő alatt futjuk le a 60 métert. Miután végeztem a feladattal, s visszafelé gyalogoltam a tűző napon, (a tanár megtiltja, hogy ilyenkor leüljünk) hirtelen eluralkodott rajtam az erőtlenség. Olyan érzés volt, mintha egy mázsát akasztottak volna rám. A lépések rövidültek s a kép is kezdett elhomályosodni. Aztán hirtelen fehér köd borított mindent, s lélekjelenlétem utolsó másodperceiben még volt annyi erőm hogy hamar lefeküdjek a focipálya forró aszfaltjára, nehogy esetleg nagyon emgüssem magam ha elájulnék. A kép némiképp kitisztult, de hatalmas légszomj váltotta fel. Olyan volt, mintha percekig folytogattak volna, s most próbálnám pótolni az elmaradt lélegzetvételeket. Hanyatt fekve alig kaptam levegőt, így négykézláb álltam. Így valamivel jobb volt. Amint egy kicsit visszatért belém a lékel remegő lábakkal ugyan, de bebotorkáltam a közeli cseresznyefa árnyékába, s mikor ismét jött a fehér köd, hamar lerogytam, s jött az ismert mozdulatsor. Nem tudom mennyi időt tölthettem a fűben fekve, de végül sikerült annyira összeszednem magam, hogy bementem az iskola épületébe és a hideg padlón elterülve egészen magamhoz tértem. Kb. negyvenen voltak rajtam kívül az udvaron akkor. Senkinek nem tűnt fel, hogy fetrengek. Hát, ismeritek a mondást: '''Törődj magaddal!''

Másik alkalommal nővéremmel indultunk el a lakásunkhoz közeli bevásárlóközpontba. Dolgunk végeztével hazafelé indultunk, ám megakadt tekintetünk egy kisfiún, aki már akkor is ott ténfergett a szocializmust dícsérő tízemeletes kockatömbök között, amikor a boltba mentünk. Odaléptünk hozzá és megkérdeztük tőle, hogy hol vannak a szülei, s hogy hogy hívják. Nagyon meg volt ijedve. Nem volt több négy évesnél. Elkezdett pityeregni majd sírva fakadt. Próbáltuk megtudakolni tőle, hogy hol lakik, vagy hogy merre vannak a szülei - gondoltuk biztos a boltban trécsel a drága anyuka - de azt mondta, hogy nem tudja. Egyből a legrosszabbra gondoltunk persze. A jelenetre odalépett hozzánk egy idősebb úriember, s barátságos mosollyal próbálta meg bátorítani az elveszett kislegényt, hogy ne aggódjon, megtalálják a szüleit. Egy hölgy is figyelemmel kísérte a történteket a háztömb második emelti erkélyéről, ő rendőrt hívott végül, s míg a hivatali közeg meg nem érkezett, anyáskodó modorával sikerült lecsitítania a kisfiút s pár információt is kicsikart belőle. Nem vártuk meg a történet végkifejletét.
Az eset lényege persze az, hogy rajtunk kívül sok százan elmentek a pityergő, céltalanul bolyongó fiúcska mellett, mert nekik kényelmesebb, ha mentesítik magukat az érzelmi behatásoktól. Nekünk sem szabadott volna ilyet tennünk, hiszen a reklám egyértelműen kimondja: ''Törődj magaddal!''