Kezdet

Héphaisztosz

A kovácsok mestere és az istenek kézművese - a tűz és a kovácsolás istene. Ő készíti az istenek fegyvereit, otthona - lévén, hogy ő egyben a vulkánok istene is - az Etna tüzes gyomrában található. Zeusz és Héra fia rokkantként született, szülei kitagadták és ledobták Olümposzról.
Állítólag kilenc napon keresztül zuhant, mígnem Leto szigetén ért földet, ahol a helybéliek vették gondozásukba. Később, amikor az istenek elismerték képességeit, visszahelyezték Olümposzra.

Kovácsműhelyét az Etna tűzhányó gyomrában rendezte be. A legenda szerint ő készítette Achilleus vértezetét és híres, domborműves pajzsát, de ő láncolta Zeusz parancsára a tüzet ellopó Prométheuszt is a Kaukázus sziklájához. Attribútumai az üllő és a kalapács voltak. Ábrázolni is gyakran ábrázolták úgy, hogy kezében kalapácsot tartott és az üllője fölé görnyedt.
(forrás: Donna.hu)

***

Elég furcsán kezdődött.

Nem voltam túl jó tanuló. Pontosabban reál tárgyakból nem. A történelem, a földrajz, az élővilág, na meg egy kicsit az irodalom sokkal jobban érdekelt, mint a matek. Valahogy a verseket csak olvasni szerettem. Szavalni nem igazán tudtam. Mindegy. Nem akartam költő lenni.

Mindig autós kártyával játszottunk az órák közti szünetekben. Ha búcsúba mentünk, matchboxot vettem, vagy vetettem. Szóval szerettem az autókat, és pályaválasztáskor is nagy hangsúlyt fektettem erre. Autószerelő akartam lenni, igen. Volt egy gyerekkori barátom, aki lakatosnak jelentkezett. Ő egy évvel idősebb volt nálam, és egy évvel felettem is járt. Tehát amikor én a pályaválasztásra készültem, Ő már lakatosnak tanult. Hogy miért írom ezt le? Hát azért mert ez „inspirált” arra, hogy a második választott szakmának a vas- és fémszerkezeti lakatost jelöljem be. Gondoltam mindegy, úgyis autószerelő leszek. Hát tévedtem. Abban az évben kétszer annyian jelentkeztek erre a szakmára.

Tehát lakatos lettem. Hát, most már mindegy, gondoltam. Édesapám szintén vasiparban dolgozott. Eggyel több szakember, mit számít. Nem igazán kötött le. Megcsináltam amit nagyon muszáj volt, de sosem vittem túlzásba. Rajzok, méretek, szabványok ingoványában kell tevékenykedni. Kis odafigyeléssel jó szaki lehettem volna már az elején. A szakmai részben azért nem voltam annyira rossz. Igaz szakmunkásvizsgán a mintahegesztést más csinálta meg helyettem (és még sokunk helyett). Valahogy azért sikerült úgy elvégeznem az iskolát, hogy én is kaptam valami elismerést, plakettet, meg pénzjutalmat. Bár lehet azért, mert jóban voltam a szakoktatómmal. Hogy miért? Nagyon jó oktató és példamutató ember volt. Sokat tanultam tőle.

Iskola után, ahogy vártam, jött az igazi proli élet. Feró jól megzenésítette ezt. 8 óra munka... Igen, egy koszos, zajos műhelyben. Ahol a művezető osztotta a féldecit a melósainak. A 8 óra szórakozás pedig munka után, az első kocsmában kezdődött.

Valahogy nem erre vágytam. Megjegyzem, 3 éves szerződésem volt a céggel, amit még 14 évesen, a szakmunkásképző iskola első évének legelején írtam alá. Sok választásom nem volt. „Áldott Kádár rendszer”.

Átlátva a helyzet komolyságát, „átszerveztem” magam egy másik helyre, ahol végre normális emberek közt dolgoztam. Bár ez a munka egy kicsit keményebb volt. Excenter sajtoló gépeken és hidraulikus gépeken dolgoztunk. Volt a műhelyben egy kovácsoló részleg is, amolyan nagyüzemi kovácsolás folyt ott. Hevítőkemence, és víznyomású sajtológép. Mintha egy kicsit visszacseppentem volna a múltba.

Délutános műszakban aztán néha megtörtént a csoda. Oldalt a nagy gép mellett állt egy békebeli 150 kilós üllő.

Nagy dolgokra volt hivatott régebben, de most csak fusi céljából használták. Legalább nem rozsdásodott. A munkatársaim közül csak ketten értettek igazán a kovácsoláshoz. Ütemesen ütötték a vasat, formálták, amíg meleg volt. Sokszor néztem, ahogy dolgoznak. Tetszett a ritmus, a forró vas sárgásan izzó fénye. És a végeredmény. Úgy formálták a vasat, ahogy kedvük tartotta. Így utólag visszagondolva ezekre a munkákra, azért már más egy kicsit a véleményem. Ők csak anyagnak használták a vasat, de nem hiszem, hogy többet láttak benne.

Évekkel később unokabátyám révén cseppentem aztán bele, de akkor sem mindjárt a kovácsolásba. Inkább a lakatosságba. Mondhatnám úgy is, hogy szinte elfelejtettem a szakmámat, mivel 15 éven át nem gyakoroltam. Szinte mindent újra kellett tanulnom. Szerencsére ez elég gyorsan ment. A műhelyben volt üllő, és kovácstűz is. Unokabátyám néha dolgozott rajta. Nem volt ő sem kovács, de sok dolgot meg tudott csinálni.

Emlékszem egyszer megkért karácsony előtt, hogy a karácsonyfatartókhoz csináljak egy bizonyos dolgot. Ez pedig a szorítócsavarok végére fülecske. Egyszerű munka volt. Felmelegítettem az aprócska laposvas mindkét végét, két-két ütéssel egy kicsit kiszélesítettem őket, és már készen is volt. Dobhattam félre.

Annyira belejöttem, hogy amikor a „főnököm” nem volt ott, a saját szórakoztatásomra készítettem néhány lándzsahegyet. Az első pár darab nem volt tökéletes, de mindig jobbak lettek.

Egy szó mint száz, rám maradt a kovácsolás. Szerettem csinálni. Pár száz darab lándzsahegyen és sokkal több „C” , és „S” elemen túl voltam már, amikor Pestre kerültem, Józsa István iparművész műhelyébe. Ő a szecessziós stílus ma élő egyik legnagyobb képviselője.

Ő maga és bátyja már ritkán ütötte a vasat. Volt egy kovácsuk, de sokszor szabadságolta magát. Ilyenkor én lettem a beugró. Náluk nagyon sokat tanultam. Az igazi kovácsolás alapjait náluk sajátítottam el. A legjobb az volt az egészben, hogy később már szabad kezet kaptam tőlük. Ebben az időszakban, új otthonomban, berendeztem magamnak egy műhelyt. Józsa Istvánnál pár évet dolgoztam, mind a mai napig nagyon jó a kapcsolatunk.

Önálló lettem. Saját elképzelésekkel, új motivációkkal. Nem szeretem a klasszikus megoldásokat, inkább a saját fantáziámra hagyatkozom. Nincs bajom a barokk stílussal, de mégsem hoz igazán lázba. Nekem a szabadon választott stílus fekszik igazán. Nevezzük szecessziónak. Itt érzem jól magam. Sajnos a magam költségére ritkán van lehetőségem új formákat készíteni, de néha kérnek tőlem olyan munkákat, ahol kiélhetem szenvedélyemet.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!