Diákmunka volt. Órabér 300. Utáltam, de nem volt jobb. Néha vicces volt.

MATÁV ISDN-t kellett eladni. Nekem egy sem sikerült, de nem is bántam. Viszont volt a gárdában egy 40-es fószer, aki már mindent csinált életében, és most ezt tolta. Egy beszélgetésére különösen jól emlékszem. Cégeket hívtunk, ügyvezetőt kellett keresni. Betalált egy BT-t, ahol csak a feleség volt otthon, aki nem volt döntéshozó, de emberünk persze bepróbálkozott. Mindig úgy kezdte, ha nővel beszélt, hogy megkérdezte, mit főz, milyen ott az idő, van-e muskátli az ablakban. Általában ezzel meg is alapozta a beszélgetés hangulatát. Aztán rátért az ISDN-re. De nem ám csak úgy ripsz-ropsz (előtte kérdezett a telefonálási, internetezési szokásokról, megbeszélgették, hogy mire jó az internet, meg hogy milyen fasza, ha egyszerre lehet netezni és beszélni, stb), hanem ezzel a modattal:

''Asszonyom, lenne a maga számára két ajánlatom. Az egyiket nem mondhatom el, mert itt ülnek a kollegáim és hallanák. A másik viszont egy ISDN.''

Eladta.

Később MATÁV Világkártyát kellett értékesíteni. Ezt bírtam, mert ingyen volt. Nekem ez elég volt ahhoz, hogy egész sikeres legyek benne, mert kvázi ajándékként aposztrofáltam már a beszélgetés elején, onnantól nyert ügy volt. Magyar ember, ha kell neki, ha nem, ha ingyen van, akkor jöhet. Sosem tudtad, hogy kit hívsz, egy rendszer tárcsázott és osztotta ki a hívásokat. Beleszaladtam egy nőbe, aki - miután vázoltam neki, hogy ki vagyok és mit akarok - azzal rázott le, hogy bocs, de épp uborka van a számban. Nem kicsit röhögtem.

Egy dolgot tanultam meg igazából. Ha engem talál be egy ilyen szerencsétlen, aki nem nyomulós, csak érdeklődik, akkor mindig megköszönöm, hogy megkeresett az ajánlattal, és közlöm, hogy nincs rá szükségem. De ez a sorrend általában bejön. Megköszönöm, hogy felhívott, elismerem a munkáját. Utána ő sem erőlteti annyira, békében válunk el.

Az volt a szerencsém, hogy talpraesett gyerek voltam. Kidumáltam magam a taplóbb, vagy unottabb, vagy anyázósabb felhívottak hívásaiból is, persze nem adtam el semmit, de tudtam beszélni. Ezért átkerültem egy olyan részre, ahol bejövő hívásokat kellett fogadni, egyfajta ügyfélszolgálat. Ez sokkal hálásabb terület. Ide azért telefonál a júzer, mert érdekli is az, ami miatt a számot felhívta. Sokkal jobbak voltak a beszélgetések, az órabér kicsit alacsonyabb volt ugyan (270), de nem kellett egyfolytában dumálni. Óránként beesett 2-3 hívás, sima ügy volt.

A harmadik ilyen tevékenység volt a ''lehallgatás''. Ez fizette a legkevesebbet (250), viszont totál nyugi volt. A cég (itt valami margaringyártó volt) üzemeltet egy 80-as számot, amiről a júzer a termék dobozáról értesül. Egy automata fogadta a hívást, amire a delikvens feldiktálta az adatait, aztán nyerhetett valami szart. A munka abból állt, hogy ezeket hallgattuk vissza és írtuk be egy Acces adatbázisba. Unalmas volt, de néha jókat röhögött az ember a hülye neveken (mondom én :-) ), meg a sok sületlenségen, amit összehordtak.

Szar volt a fizetés, persze. De arra jó volt, hogy megtanuljak telefonban kommunikálni, sok hasznát vettem a későbbi életemben. És empatikusabb vagyok a telemarketingesekkel.