-Van egy völgy valahol az ország közepétől nem messze. Semmiben sem különbözik az első látásra végtelen alföld pusztaságától, attól a ténytől eltekintve, hogy az azt borító homok hófehér. Mintha valami elfuserált krematórium összes porát összekaparták, teherautóra rakták, s széjjelhintették volna amott, hol a nap nem a föld színével egy vonalban veszi át az éjszakától az uralmat, hanem egy sáros, koszos hegy tetején. Egykoron virágzó, szőlőtől roskadó fürtöknek életet adó domboldalt most por s hamu fedi, egy-egy nagyobb darabka pernyébe bele-bele kap a keleti szél. Ha valaki véletlen feltévedne a magaslatra, ősi civilizáció nyomait fedezhetné fel rövid idő alatt. Elporladt panelházak rozsdás fémváza ad otthont rég letűnt, sosem dicső múlt szőtte álmoknak, melyek akkor, s most sem képesek megszabadulni furcsa börtönükből. Ha teheted, messze kerüld a helyet, amit senki sem említ, mégis mindenki ismer. - adtam fiamnak a jó tanácsot.
Elmúlt már az az idő, hogy tojáshéjjal a hátulján, mindenféle instrukciót nélkülözve a parkba menjen játszani. Közeledett a szürkület, ilyen tájban, mint tapasztaltam, a gyerekek összerondítják magukat egy-egy keményebb horrortörténettől, eszmefuttatástól. Lassan iskolába kellett adni a gyereket, valaki biztos úgy gondolta, az apai pofonok, alkalmi kiadós verések idejének 6-7 éves korban vége, a nevelés terhét ideje átruházni valami felsőbb hatalomnak. Bíztam a fiamban, és reméltem, az atyai tanítás is megteszi a magáét, képesek lesznek odabent emberszámba venni. Jócskán elláttam hát különféle rémtörténetekkel. Egykoron az én apám is mondott számomra akkor nem mindennapinak ható dolgokat. Beszélt embereket elnyelő boltról, temetőre épült katedrálisról, ahová a szellemek is csak imádkozni járnak, egy város határába épült sólepárló üzemről, ahol az ott dolgozó munkások hetek alatt karóvá aszalódnak... Szólt a felmenői fáma érthetetlen utcai párbeszédekről, ahol a mondanivalót csak a két beszélő értette, és érthette is meg.
Nem értettem apám történeteit.
Olyannyira semmibe se vettem az elmondottakat, hogy egészen fiam születéséig nem jöttek elő az emlékek. Végül, világrajövetele után elhatároztam, hasonló nevelésben részesítem kölykömet, mindössze a kellő érettségét vettem figyelembe mondanivalóm előtárásakor.
-Apu, mi az a krematórium?
-Tudod, amikor az embereket nem szeretnék egészben eltemetni, elégetik őket, majd vázába öntik hamvaikat.
-Ezen a helyen az elégetett emberek hamvai voltak szétszórva?
-Ez csak egy hasonlat... - Elkomorodtam, mélyen a szemébe néztem. Szerettem megfélemlíteni a fiamat. Olyan komolyan, határozottan voltam képes előadni bizonyos dolgokat, hogy azt feltétel nélkül készpénznek vette bármelyik beszélgetőpartnerem. Gondolkodtam régebben, lehet nem a saját vérem a legjobb választás beszélőkém edzése céljából, ezen azonban hamar túltettem magam. Aki erős, piciben is legyen az!
Kerek szemeibe könny tódult. Eljátszottam a gondolattal, milyen lenne rákontrázni érzelmi kitörésére, s egy jól irányzott mozdulattal fültövön vágni. Szerencséje volt, hogy közbeszólt:
-Apu, kimehetek játszani?
Furcsálltam a kérdést. Tisztán emlékeztem, gyerekkoromban én is a szürkületben éreztem magam keménynek. Olyan szakasza ez a napnak, mikor világos és sötét megfáradt gépolajra hajazó masszaként összefonódik. Vonzott a szürkeség, az ilyenkor elcsendesülő fülledt meleg.
-Aztán meg ne lássalak vacsoráig! - csaptam rá a hosszú üléstől kivasalódott kicsiny fenekére de úgy, hogy majd' belefájdult a csuklóm. Biztosan meg sem érezte. Stramm gyerek ez, mindig mondtam. Apjára ütött. Azért az ajtóból még visszafordult. Ellentmondást nem tűrő hangon vágtam hozzá:
-Megértetted?
-Igen apu.
Jóleső borzongás futott végig a hátamon. Én is visszafordultam egykoron, miután apám hasonló erővel mért valagamra.
Egy kisváros portájához közel tengettük mindennapjainkat. A távolban kék-fehéres gabonasilók karcolták az ég birodalmát, lakás céljából épült betonoszlopok szakítottak ki szörnyű csíkokat a horizont vöröses párnahuzatából. Bóklászó lelkek éltették a kínt hallomásból sem ismerő nyugodt kisvárost, állandó mozgást, nem evilági változatosságot kölcsönözve a máshol talán elviselhetetlenebb hétköznapoknak. Ez a kisváros az a kisváros. Nem tudnám pontosan megmondani, miért szeretem.
Nem értettem apám történeteit. Pusztulásról, fájdalomról, a lét lehetetlenségéről magyarázott állandóan, titokban biztosan tudta, a fiam hasonló tanmeséket hallhat majd tőlem is.
Eltelt egy, talán másfél óra fiam távozása óta. Késztetés éreztem, hogy belegondoljak: mi van, ha épp vadállatok tépik széjjel odakint, esetleg beleborul valami feneketlennek kikiáltott, mindenesetre halálos, elfeledett kútba, vagy elgázolja egy kevésbé őrült, ám színjózannak távolról sem tűnő megtört kamionos.
Az ablakhoz mentem. A mindig fényárban úszó, távoli gabonasiló most érdekes módon sötétségbe burkolózott. Ismeretlen eredetű finom pernye hullott az égből, vékony fátyolként elterülve az ablakpárkányon. Biztosan valami ég, gondoltam. A fiam stramm gyerek. Tud vigyázni magára.
Észre sem vettem, mennyire elrepült az idő. A várakozás ütemes lüktetését szabálytalan időközönként visszatérő idegesség, majd megmagyarázhatatlan, hirtelen feltörő vágyakozási roham törte meg. Az utcára tekintettem. Egy lámpa sem égett. Gondoltam áramszünet. Megesik, pláne így nyár közepén. Az emberek? Egyetlen alakot sem tudtam kivenni a sötétben. Pontosabban egyet sikerült.
A fiam volt az. Szinte éreztem, ahogy pici kezével megmarkolja a kilincset, ránehezedik, majd a bejárati ajtónak támaszkodik.
A fiam volt az, semmi kétség. Felismertem járását, ruházatát. A szemébe néztem. fekete gombocskák bámultak vissza rám, bennük végtelen szeretet. Olyan félelmetes volt minden, mégis... annyira megható.
Kis kezeit felém tartotta. Lassan kitisztult minden. Ujjainak közén át sűrűn pergett a fehér homok. A homok, ami odakint a tájat borította, elnyelte, elfedte annak hibáit, elszívta az életet mindentől, mi a létre nem volt érdemes.
A homok, ősi város hamva, eleven börtön alkotóeleme. Lelkünk pora.
