Szürreál, Alfa, Omega
Általánosságban írva is nyilvánvaló, nem én vagyok az egyetlen ember ezen a planétán, aki olykor latolgatásba bonyolódik valamely általa támasztott, de mégis be nem teljesült elvárással kapcsolatban - származzon az életünk bármely szakaszából.
Értem ez alatt mindazon lehetőségek hosszú sorát, amely miatt bármely tervünk - mérettől függetlenül, de, - kudarcba fullad.
A kauzalitás által képzett ok-okozati háló, mely beszövi életünket, sok esetben olyan mély tengerekből táplálkozik, melyre megválaszolni az adott kérdést nem is áll hatalmunkban, mert nem áll rendelkezésünkre az egyenlet megalkotásához szükséges összes változó mértéke - és ebben az esetben sokan feltesszük magunkban azt a kérdés, hogy vajon változtathatunk-e lényegi értelemben a minket körülvevő események során, létezik-e predesztináció?
Létezik-e minden vallásos és vallástalan értelmet figyelembe véve az az eleve elrendeltség, mely meghatározza világunk folyását, és így, ennél fogva meghatároz minket, mint apró, de a magunk szintjén mégis önálló fogaskerekeket. Ez a fajta elrendeltség vajon befolyásolhatja „tőlünk függetlenül” életünk haladását? – hiszen a fogaskerék csak saját tengelye körül tud forogni, vagy tud ennél sokkal többet is önmagában?
Helyzettől függően döntéseink leírhatóak a körülmények által meghatározott változókból. Felsorolhatatlannak tűnik mindazon információ, mely szocializálódásunk során elsajátítunk, bennünk konszolidálódik.
Ezen információk, változók sokasága alkotja személyiségünket, és e változók, attitűdök alapján működünk – így ismer meg bennünk a világ – és a hatás- ráhatás- visszahatás tengelye mentén, örökös körforgásban gyúrjuk azt a bizonyos tésztát, amely képez minket, és ahogy alakítja magát a világot is, sok-sok apró, összekapcsolódó fogaskerék módjára.
Sok esetben nem elég saját okulárénkon keresztül vizsgálódni, más perspektívákból is vizsgálódni kell, más álláspontokat is szemügyre venni, ha másért nem, akkor azért, hogy megcáfolhassuk őket – persze ha megy egyáltalán -, és bebizonyítsuk helytelenségüket. De megmaradni az aranyközép-ösvényén, úgy, hogy a szemlélődő teljes mértékben megértse azt, lehetetlen, mint ahogy megmondani kóstolás nélkül, hogy milyen a málna. És ezért nem lehet elefántcsonttoronyba bújva, a valóságtól elzárva kijelenteni mi a valóság.
Hol lehet mégis megszabni a határt? Hol van az a pont, amely már kiveri a biztosítékot? Honnan a csudából is tudja a szemlélődő, hogy elegendő információval bír? Hagyatkozzon saját véleményére, vagy netalán kérdezze meg a „köz” emberét, és az általa állított normatíva-küszöböt alapul véve értékeljen? Honnan tudhatjuk, hogy az a többség által elfogadott szocializált norma, mely a társadalmi többség által kultivált, elfogadott, valóban helyes? Főleg úgy, ha mi magunk is adott társadalom, nemzet, vagy akár globálisan nézve, bolygó, naprendszer lakosai vagyunk?
A nyúl ürege sok esetben túl mély ahhoz, hogy teljesen elölről kezdjük a szemlélődést, viszont így nem tudunk kizárni olyan hibafaktorokat, amelyek az értékkészletből származtatva eleve adottak. Ha túl sokat képzelünk bizonyos dolgok mögé, úgy helytelenné, homályossá válik a kép. Az összetevők ismeretének hiánya csak egy elnagyolt hibákkal teli választ tár elénk.
Mindannyian ismerjük kisebb-nagyobb mértékben a minket körülvevő világrendet, ahol a hatalom a legtöbb esetben a birtokolt információ maga – és ez az, amellyel a legtöbb ember nem rendelkezik – miért is rendelkezne, hiszen ki van zárva belőle.
A tudott, taníttatott információ mindig a „hatalmasok”-tól származik, így az ő általuk csepegtetett mértékben kerül köztudomásra.
Erre kézenfekvő példa lehet a „lapos világ” elképzelés, amely mindenki által ismert, jól tudjuk, addig azt hitték – vagy inkább úgy tanították – a Föld lapos, és ahol a tengerek véget érnek – a világ szélén – a hajók lepottyannak, eltűnnek a világunkról...
E kor embere sokkal kevesebbet látott volt, és a rendelkezésére álló, illetve bocsájtott információ is kevés volt ahhoz, hogy komplexebben lássa az Egész-et. Igen, nem hiába írtam „nagybötűvel”. Hiszen a kezdeti kérdésből, lejtőnkön, vagy emelkedőnkön – mely ugyancsak perspektíva kérdése -, de egyre nagyobbra hízott a hógolyónk.
És talán mindannyian tudhatjuk, hogy a „Galaxis útikalauz stopposoknak” c. regény által válaszként nyújtott „negyvenkettő” nem elfogadható válaszként.
Ha párhuzamot vonunk a jelenkor és a múlt embere között, könnyen ráeszmélhetünk a csalfaságra, amelyet az elénk tartott nem éppen „sík” tükör ad vissza képnek. Nagyon sok ismert, és kevésbé ismert elmélet kering a köztudatban, mely a „kérdések kérdésére” keresi a választ – de e kérdés sok esetben nem tud elég árnyalt lenni ahhoz, hogy konkrétan megválaszoljuk. De a legnagyobb probléma nem is abban gyökeredzik, hogy nem tudunk, vagy akarunk kérdezni.
Számunkra is biztosítottak a kész válaszok, - bárki készhez veheti őket, a sajátját, és maga hús-vér konformista valójaként élheti meg, vagy tagadhatja, de csak ha akarja, mert létezik opcióként más válasz is, mert jogunkban áll dönteni! Igaz? Mert mi döntünk ugye Apu, Anyu?
