Az I világháborúban – sok magyar férfihoz hasonlóan – Szőllősi Józsefet is elvitték katonának. 1917-ben Földesről ment el, várandós feleségét és hét gyermekét hagyta hátra. Többé nem látta őket, az olasz fronton lelte halálát, mind a mai napig ismeretlen helyen nyugszik. Az asszony egyedül maradt a nyolc gyermekkel, akiket tisztességgel felnevelt. A gyermekei felnőttek, családot alapítottak, jöttek az unokák, majd az ő gyermekeik…
A legidősebb gyermek, Margit az én dédnagymamám. Még megélhette, hogy találkozhatott velem, 9 éves voltam, amikor ő meghalt.
Ma, Debrecen mellett találkozott a Szőllősi család leszármazottjainak a nagy része. A nyolc testvér közül már senki sem él de gyermekeik, unokáik – sokan először – ma találkoztak. A legfiatalabb testvér, Róza lánya fáradtságot nem ismerve felkutatta az összes leszármazottat, a „beházasodottakkal” együtt kb. 120 embert. Ebből kb. 80-an találkoztunk ma, egy asztalnál mindannyian, beszélgettünk, elmondtuk ki melyik „ágon” tartozik a családhoz. Ahogy körbe néztem a teremben, és láttam a sok, nekem nagyrészt – addig – ismeretlen embert, eszembe jutott Szőllősi József. Amíg él az ember, biztos nem jut eszébe, hogy vajon sok év múlva a gyermekei, és az ő gyermekeik lesznek-e még, hogy fognak élni, emlékezni fognak-e rá. Ma, itt, ez a 80 ember Szőllősi Józsefre emlékezett, az én ükapámra, aki 90 éve meghalt a családjáért. Nagy részük nekik köszönheti az életét. Szó szerint.