Meleg, nyári este volt. Egy baráti összejövetelre voltam hivatalos. Szépen, lassan kitekertem a bicajommal, megérkeztem, köszöntem mindenkinek, aztán leültem. Volt ott egy lány, akit még előtte sohasem láttam. Szomorúnak, kedvtelennek tűnt, igazából nem érdekelte senki. Csak ült és a mobilját nyomkodta, nem figyelt rá senki, nem figyelt senkire.

Gondoltam szólok hozzá pár szót, próbálok ismerkedni vele. Visszahúzódónak, elutasítónak tűnt, de azért nem adtam fel. Később sikerült pár szót váltanunk egymással, de még mindig nem tűnt túl érdeklődőnek.

Megsütöttünk szalonnánkat, elfogyasztottuk, de Ő nem evett.
Lassan elindultam hazafelé. Útközben gondolkoztam rajta, vajon mi bánthatja azt a lányt, miért volt olyan elutasító. Kanyar következett, hátra pillantottam, s megláttam, hogy nem csak én vagyok az úttestem, köszöntem neki.

Hogyhogy erre?
Biciklizni támadt kedvem.
Ja, értem, nem jössz arra, amerre én?
Végül is mehetek, úgy is mindegy merre megyek...

Tekertünk pár kört a városban, majd leültünk a lépcsőház placcára beszélgetni. Kis ideig nem beszélt, majd mesélni kezdett. Iskoláról, osztálytársakról, az ottaniakról. Tudni illik ekkor ballagott le az általános iskola 8. osztályából. Ezen az estén közelebb kerültünk egymáshoz és elmondta, úgy érzi, nem fontos senkinek, feleslegesen van ezen a világon. Megnyugtattam, hogy ha úgy érzi, hogy mindenki másnak nem fontos, nekem már nagyon is. Pedig ekkor még csak másodjára láttam, de úgy éreztem máris van valami...

Még aznap este is ugyan úgy érzett, a kereszteződésben igencsak ráfékeztek, szerencséje volt... (Ezt ugye csak később tudtam meg.)
Akkor talán valami megfordult a fejében. Este küldtem neki egy SMS-t, hogy jó lenne többször találkozni, megismerni egymást, persze csak ha Ő is akarja. Viszonozta az üzenetet, támogatta a dolgot, másnap találkoztunk is.
Kicsit jobb kedve volt már, sokat beszélgettünk, lassan ismerkedtünk, pedig sokat találkoztunk.
Lassan nyílt meg, de türelmes voltam, míg feloldódik.
(Nagyobb ugrás következik időben.)
Egy év elteltével sem volt még teljesen oldott a kapcsolatunk, inkább én beszélgettem, én kezdeményeztem, Ő nem igazán volt még az a beszélgetős típus.
Ebben az évben voltak hullámvölgyek a kapcsolatban részemről és részéről is, Őt még hívták a régi osztálytársak ilyen összejövetelekre, végül is én valahogy kimaradtam ezekből... Kisimultak a dolgok, ekkor már teljesen éreztem, hogy szeretem és nem adom oda senkinek, vigyázok rá, akár a szemem fényére, hisz mindennél fontosabb nekem.
A második évben kezdett igazán megnyílni felém, éreztette, hogy fontos vagyok neki, s ez vissza is igaz volt. Nekünk kellett ennyi idő, hogy igazából egymásba szeressünk. Biztosan van szerelem első látásra, de a mi kapcsolatunk nem így indult.
Ez a cikk neki szól, s remélem elolvassa, amint felkelt.

Szeretem Őt!