Körülbelül másfél órája párommal arra keltünk, hogy dörömbölnek az ajtónkon. A csengő nem működik, a hangszigetelés elég jó, gyakorlatilag a csodával határos, hogy egyáltalán meghallottam, a párom nem ébredt rá fel, csak azután észlelte a hangot, hogy felkeltettem. Kellemetlen dolog ez, én szerencsére már abból a generációból származom, amelyik nem köti ezt bizonyos dolgokhoz, de az számomra is tiszta, hogy jót nem jelenthet. Szaladok ki, tíz másodperc alatt minden átfutott a fejemen: ég a ház, egy pszichopata minket talált meg az akármilyen problémájával, a családommal történt valami. Megkönnyebbülést éreztem, amikor megláttam, hogy a szomszéd lakást bérlő három srác egyike áll az ajtó előtt, de az érzés nem tartott sokáig, mivel az előszoba lámpájának felkapcsolása után láttam, hogy a folyosó és az ajtónk tiszta vér.

A szomszédokkal nincs különösebb kapcsolatunk, három normális, egyetemista ember, egyetemista élettel: sok náluk a házibuli, néha emiatt hangosak, de néha persze valószínűleg megesik, hogy mi is azok vagyunk, ha például főzés közben rádiót hallgatunk. A szemetüket általában az ajtajuk (és így közvetve a miénk) előtt hagyják és három nap elteltével viszik le, de más "problémám" nincs, az ajtóban álló sráccal pedig hetente egyszer pár mondatot beszélni is szoktam, ha épp összefutunk. Habogott, gyakorlatilag csak annyit tudtam kivenni a beszédéből, hogy nagyon sajnálja, hogy felkeltett, de mindkét karja csuklótól könyökig véres, úgyhogy csak annyit tudtam neki mondani, hogy most ez a legkisebb baj. Behívtam, a fürdőszobában elkezdte lemosni a vért, ami a jobb csuklójából jön, két vágást láttam az ütőérhez ijesztően közel, arra gondoltam, hogy öngyilkossági kísérlet. A vérzés nem igazán akart elállni, a srác meg csak mosta és mosta a kezét, inkább raktam rá szorítókötést, leültettem, megkértem, hogy tartsa felfelé és elkezdtem vele beszélni, hogy mi történt. Össze-vissza motyogott, egyértelműen sokkot kapott, kicsit sörszagú volt, de abszolút nem tűnt részegnek, úgyhogy a zavartsága több dolgot is jelenthetett, de nem alkoholos befolyásoltságot. Óvatosan ki akartam húzni belőle, hogy hogyan vágta el magát, mert bár ez sok szempontból lényegtelen, a célom eléréséhez feltétlenül szükséges volt, hogy tudjam: mentőt akartam hívni úgy, hogy az ne zaklassa fel, finoman szólva is tragikus lenne, ha az "orvos" szó hallatára pont az én konyhámban döfné hasba magát egy késsel. Körülbelül tíz perc után viszont sikerült kibogoznom, hogy bulizni volt, a lakótársainál előbb ért haza, nem volt nála kulcs és be akarta törni az üveget az ajtajukon — kiszaladtam, megtaláltam a félig betört üveget és megkönnyebbültem. Hívhattam a mentőt.

A srác eközben végig visszakozott, ezt biztos nem kell varrni, elalszik majd így, szegény mentősöknek sok dolguk van, teljes lelkiismeret furdalás, holott elég evidens, hogy ha baj van, mentőt hívunk, ezért fizetjük a társadalombiztosítást. A diszpécserszolgálat rendben volt, megerősítettek, hogy ebben a helyzetben szükséges a mentő. Küldték is őket, körülbelül 20 perc alatt ideértek, ami nagyjából korrekt időnek mondható, ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy Budapest belvárosának a közepén lakom, autóval is jól megközelíthető helyen — no nem mintha egy mentőnek gondja lenne az egyirányú utcákkal — tehát összességében nem egy világrekord, ennyi idő alatt háromszor el lehet vérezni, de ez van. A mentősökkel együtt jöttek be a kapun a srác lakótársai, egyszerre értek az ajtóm elé, a mentősök iránt érzett empátiából magunkhoz hívtam be őket, nem pedig a srácok lakásába — az ugyanis teljes mértékben kielégíti az "egyetemista lakás" fogalmát, én sem szívesen mennék be hajnali fél hat körül, ha mentős lennék. A mentősök bunkók voltak, a köszönésen kívül gesztust nem kaptam tőlük, az egyik (egy fiatal orvos) kicsit dühösen, kicsit csapkodva és pofákat vágva, de ellátta, a másik (középkorú férfi) pedig méregette bérlakásom konyháját, miközben rosszalló pillantásokat vetett. Tény ami tény, nagyon szép és jól felszerelt a konyhánk, egy huszonéves párnak nem nagyon szokott ilyen lenni, de azért picit rosszul esett a dolog, megértem, hogy ellenérzést vált ki benne, de miért kell az arcomba raknia, szép és rendes a konyha, nem apuci Ferrarijával száguldozom.

A fiatal orvos körülbelül tíz-tizenöt perc alatt ellátta a szomszédot, miközben a finoman szólva is ittas lakótársai a maguk módján próbálták megköszönni nekem a segítséget, amit nyilván egy vadidegen járókelő is nyújtott volna, tehát amiért nem éreztem, hogy hálásnak kellene lenniük. A mentősökbe a rólam kialakult "újgazdag hülyegyerek" képet valószínűleg örökre beégette az egyik szomszéd mondata: "Olyan rendes vagy, holnap áthívunk pipe-olni". Van egy vízipipájuk, láttam már az ablakban, nem tudom, hogy dohányt vagy kutyaszőrt raknak bele, de ez is kicsit kellemetlen volt, a mentősöktől függetlenül. A fiatal orvost megkérdeztem, hogy a srácnak be kell-e mennie az ügyeletre, mondta, hogy igen, mire megkérdeztem, hogy bekísérjem-e. Valószínűleg az arcom is kifejezte azt a megdöbbenést, amit az emelt hangú válaszra kaptam: "Ki maga, az apja vagy a bátyja? Ha nem, akkor nem jöhet, mégis hogy gondolja?". Majdnem én kértem elnézést.

Amíg a mentőre várunk (és én a vért törölgettem kb. mindenhonnan), párom is beszélgetett a sráccal, kiderült, hogy más másfél órája az ajtó előtt állt, a lakótársai nem vették fel a telefont, mert még buliztak. Próbált aludni is, körfolyosós ház, nem volt -10 fok, de meleg sem. Valószínűleg elkapta a méreg és rácsapott az ajtajukra, a betört üveg pozíciója és a vágások helye alapján legalábbis erre gondolhatok. Piszok mázlija volt, hogy nem egy centivel odébb vágta el magát, én pedig felébredtem a kopogásra, de a lényeg nem is ez, balesetek történnek, a lényeg, hogy nem lett nagyobb baj.

A nagy kérdés inkább az, hogy miért érzik magukat semmirekellőnek azok a társadalombiztosított emberek, akik mentőt kénytelenek hívni? Miért van bennünk az a tudat, hogy a mentőt már csak a legeslegvégső esetben szabad kihívni? A társadalom ültette ezt belénk? Talán azért van, mert van pár bunkó mentős? Valószínűleg ez is benne van, de nyilván közel sem mindegyik az — azoktól a mentősöktől, akik ezt olvassák és nem ismernek rá a saját jellemzésükre, ezúton is elnézést kérek, nem a mentősök pocskondiázása volt a cél, csak... nem tudok visszaaludni. Viszont lassan már egy órája gépelek, úgyhogy remélem, hogy most már menni fog.

Update:
Mikor az előző bekezdést befejeztem (06:55-kor), dörömbölést (nem kopogást) hallottam kintről. Kimentem, a srác állt ott, a részeg lakótársai kizárták, a saját ajtaján dörömbölt, mert sem a telefonra, sem semmire nem ébredtek fel — pedig tényleg hangosan dörömbölt, ha még én is hallottam egy lakással és három fallal odébb. Úgyhogy reggelig még vendégül láttuk, a friss ágynemű felhúzása hajnalban jó móka, mindenkinek ajánlom. :) Mikor felébredtünk (negyed egy körül), elmondta, hogy a kórházban mindenki beszólt neki, hogy "Erre a sérülésre mentőt hívtál? És azzal jöttél be? Hogy gondolod ezt?". Az nyilván nem gond, hogy az ügyeletes orvos a 112-n a sérülés vázolása után elmondta, hogy ehhez mindenképp mentőt kell hívni, sőt, maguk a mentősök is azt mondták, hogy ezzel egyből be kell menni, mentővel. Enyhén szólva is korlátolt dolog azt hinni, hogy a srácnak nem volt jobb dolga hajnali 6-kor, mint a Fiumei úton lévő ambulancián varratni össze a saját kezét. Nyilván én is viccből hívtam a mentőt, pedig képes lettem volna összevarrni a szomszédom kezét.

Nagyon sok ember van a világon, akik kevesebb pénzt kapnak a munkájukért, mint amennyit megérdemelnének, ez tény. Viszont szerintem az is az, hogy legtahóbbak azok, akik kiszolgáltatott emberekkel foglalkoznak, és ez nincs jól.