1.
A civilizált világ, ahol nincs helye szórakozásnak. Az ember nem igényel mást, csak a legszükségesebb életfeltételek kielégítését, és már dolgozhat is mint a gép. Ezeket a feltételeket a modern média teljesíti, szigorú keretek között, hogy a dolgozó nép, ne emeljen panaszt az unottságára. Aki gazdag, az megvásárolhatja magának a szórakozás egyéb fajtáit, de mindezt csak drága pénzért. Akinek viszont nem telik erre, az csak érje be a szennyel, és nyomja el éhségérzetét a művészetek, a játék, vagyis a szórakozás, az élet iránt. Vajon ezt tartogatja a jövő, vagy talán ez már a jelen, ahol szakszerűen megválogatják, hogy min mulathat a ember? Nem tudni. Sok olyan dolog történt már a világon, amely a legostobább dolgok közé sorolható, holott mikor megcselekedték, mindenki hitte, hogy erre bizony szükség van. Mindössze pár hóbortos őrült gondolta azt, hogy ez így nem jó, hogy ezen változtatni kellene, de hát ilyenek mindig vannak. A legtöbb ember lenézi őket, s kineveti mindazt, amit produkálnak, míg a többiek véres fegyvert ragadva, üldözik elveiket.
Ez a történet is egy ilyen világban játszódik. Minden bizonnyal csak hóbortos jövőkép ez is, de ki tudja. Talán egykor féltve őrzött kis reménysugárként őrzik majd a többi nagy mű mellett, hogy a birtokosa éhségét csillapítsa.
A nagyvárosban, zajlik a délutáni élet és az emberek tömege jár-kel az utakon. Valaki éppen munkába tart, míg más talán onnan jön. Mindenkin egy érzelemmentes, sablon maszk van, amelyből csupán annyi olvasható ki, hogy nem gondolnak semmire. Nem vizsgálják meg a kirakatokat, és a szembejövővel sem törődnek. Óriás plakátokon idióta termékeket hirdetnek, idióta szöveggel, és idióta emberek idióta képével. Sok haszontalan, talán némi szórakozásnak nevezhető indulat levezetésre szolgáló kacat, amely a civilizált világban talán elengedhetetlen.
Egy vörösre festett vonat zúg el, az egyik belvárosi felüljárón, és megáll a mellette lévő állomáson. Felemelték, hogy ne zavarja a forgalmat, de így csak tovább csúfítja, a már így is zsúfolt összképet.
Az állomással párhuzamos kis utcában, viszont valami változatos készülődik. Négy férfi cipel, egy 5 méteres, vastag fából, és színes szalagokkal feldíszített létrát, míg egy ötödik egy műanyag pohárral a kezében kutyagol utánuk. A poharat a küszöbre teszi, majd segít felállítani, s tartani a létrát a járda közepén. Pár pillanatig ámulva nézik, milyen magas is ez a monstrum, de aztán újra munkába lendülnek. Az egyikük, egy szőke, magas termetű alak, leveszi sötét zöld kabátját, és a járda szélére hajítja. Előtűnik piros, gondosan vasalt inge, amelynek mellére egy fehér rózsát tűztek. Ez után újra aggódva figyeli a létra tetejét, és társához fordul.
- Ez valami brutális...
- Nyugi, semmi gond nem lesz. Felmászol, kézen állsz, és lejössz - válaszolja a másik, akinek éles tekintetéből kiolvasható, hogy helyén van az esze... már amikor.
- Mi van, ha valami balul üt ki. Mondjuk leesek.
- Hmm nem tudom, várjál... - gondolkodik el, majd egy másik, alacsonyabb férfire néz. - Andy, mennyi van a pohárban?
- 10 euró - válaszolja a fiatal képű legény, aki vélhetőleg a legfiatalabb a csapatban.
- És mennyire van szükségünk?
- 200 euróra
Ekkor az éles tekintetű visszafordul a vörös ingeshez.
- Na, ide hallgass. Ha valami balul sül el, akkor az a 10 euró, akkor sem lesz több 10-nél, ha piros hó esik is. Szóval ha valami bajod lesz, akkor tied az a 10-es.
- Na neee... - tiltakozik az artista - ezt felejtsd el Tom! Nem fogom elrakni. Akkor inkább úgy esem, hogy biztosan nyakamat törjem, és akkor nem kell nekem adnotok azt a 10-est.
Tom, társa vállára teszi a kezét - Nem kell aggódni. Mit ér az a 10-es? A mai világban, amilyen ára van a szórakozásnak, nem sokat. 3 pohárka whiskey-t ha tudsz belőle venni, az meg kijár neked. Sőt, elmondom hogy mindenkinek, aki itt van. Ezért ha most egy fityinget sem kapunk, neked viszont bajod esik, akkor fene vigye. Igyál egy jófélét!
- De az nem az én pénzem, hanem a miénk! Ezért nem akarom egyedül elvinni, és nem is fogom. Én nem akarok egyedül iszogatni, történjék bármi is.
- No, de hát ki mondta hogy egyedül? Hát mi is ott leszünk mind, és iszunk amíg bírjuk!
- Na, így már jó.
- Ugye hogy jó lesz? Na, akkor csináljuk?
- Vágjunk bele!
Ezzel újra munkához látnak. Hárman fogják erősen a létrát, hogy minél kevesebbet mozogjon, míg Andy a pohárka mellett áll, nehogy még valaki megfújja. Az artista közben lelkileg felkészül, és mikor már kész, egyik lábát ráhelyezi a létra legalsó fokára, míg kezével megkapaszkodik a 4-ikben.
- Róbert, tartsd stabilan! - kiáltja Tom.
- Oké, bocs!
A mutatványos már éppen nekirugaszkodna a mászásnak, amikor a távolba bámul, majd csendesen megjegyzi - Akció lefújva...
- Mé', nem mered? - kérdezi csodálkozva Róbert.
- Áhh... csak itt vannak a zöldsipkások.
Erre mindenki abba az irányba néz, és látják, hogy három rendőr közeledik. Egységesen kék inget viselnek, és zöld, rendőrkalap van a homlokukig csavarva. Ettől olyan nevetségesen néznek ki, de mindannyian tudják, hogy van mitől félni.
- Né' má', ki ez a sok marha, kupakkal a fejükön? - vágja oda Andy, majd felkapva a poharat, futásnak ered. Erre már a többieket sem kell unszolni, és annyi fele indulnak meg, ahányan vannak. A nagy létra, nehézkesen dől el, és nagyot csattan a földön. Majdhogynem agyonvágott, egy járókelő asszonyt, aki éppen csak el tudott ugrani előle.
Tom a vasútállomás felé tart. Nem tudja, hogy hányan követik, de még azt sem, hogy követi-e egyáltalán valaki, de annyi biztos, hogy menekülnie kell, úgy mint a többieknek is. A váróterembe érve megáll és látja, hogy rossz felé ment. A lépcsőn amely a peronra vezet, csak az automata-jegyellenőrzőn keresztül lehet feljutni, s azt kikerülni viszont sehogy sem lehet. Mivel nincs olyan bilétája, amellyel a rendőrök, és más szervek szabadon ki-bemehetnek a kapun, így jegyet kell vennie, egy másik automatán. Zsebéből elkotor egy kettest, és behajítja az első gépbe amit talál. Az, ekkor kerregni, kattogni és zúgni kezd, mint valami megkergült szörnyeteg, de ezalatt csak rányomtatja a papírosra a jegy adatait.
- Csináld már te szerencsétlen hulladék! - kiáltja Tom, és öklével oldalba veri a gépet. Végül az, csak kinyújtja a jegyet, mint valami nyelvet, amelyet a férfi azonnal elvesz, és már ront is fel a lépcsőn. Ekkor tűnik fel a váróban az egyik rendőr, aki jócskán lemaradt, de már kezében érzi a győzelmet - Álljon meg!
Másodpercek híja, hogy nem hagyta ott a vonat Tomot, mert már épp megszólalt a csilingelő hang, amely az ajtó becsukódását hivatott jelezni. A rendőr nem volt ilyen szerencsés, és már csak elzakatolni látta, a vörös szerelvényt.
Fél óra telt el, az eset után, és már alkonyodott. A város peremén, egy kis kocsmában, pár lézengő alak iszogat. A lebúj csak félig volt legális, vagy inkább félig illegális. Tudniillik, hogy amelyik kocsma V.I.P. részleget tart fent, azt békében hagyják, hiszen a magas árak miatt csak a gazdagok járnak oda. Nekik meg persze kijár ez a móka. Jelenesetben viszont itt nem csak ilyen részleg volt, hanem sima, egyszerű kocsma is, ami az átlag embereknek volt fent tartva. Ez tilos, és már szinte az összes ilyet bezárták. Szóval talán csak a V.I.P. résznek köszönhető, hogy a szervek eddig nem figyeltek fel a dologra, vagy ha fel is figyeltek, egyenlőre nem háborgatták, mert hát hogyan lehetnek félig bezárni valamit? Valamit vagy bezárnak, vagy nem.
A bejáratnál Tom tűnik fel, aki már nem először jár itt. Lomhán a pulthoz lép, s a csapost kémleli.
- Szeva John!
- Mivel szolgálhatok?
- Whiskey lesz.
John fapofával kotor elő egy üveggel a legolcsóbb whiskeyből a pult alól, és címkéjével Tom felé lengeti azt.
- Jaja, ez jó lesz. Két pohárkával kérek.
- Az alkohol fogyasztás nem várt következményekkel járhat. - magyarázza John, monoton hangon, miközben teljesíti a kérést - A V.I.P. részleg biztonságot nyújt. Mindenképp érdemes megnéznie, a belépő már csak 100 euró.
- Jajj, John, tudod hogy nekem nem kell ez a maszlag duma... törzsvendéged vagyok!
- A V.I.P. részleg biztonságot nyújt. - Ismételi John, ugyanazon a monoton hangon, mélyen Tom szemébe nézve, s közben elé tolja a két poharat - Mindenképp érdemes megnéznie, a belépő már csak 100 euró.
- Baszd meg John... - jegyzi meg komoran Tom, majd az egyik távolabbi asztalhoz ül. Kényelmesen elhelyezkedik, a bejárati ajtóval szemben, s előkotor egy szál cigarettát. Ez is tilos.
Az ajtóban egy nagydarab, szőke férfi jelenik meg. Nem azaz izmos fajta nagydarab, hanem a kövér fajta. Lábai ugyanolyan vastagok, mint a karja, viszont hasa csak a mellkasának vonaláig domborodik, azon túl nem. Amint meglátja Tomot, egyből az asztalához ül.
- Kit látnak szemeim... - köszönti barátságosan
- Szervusz Jim! Hogy vagy? - Néz ki a cigarettafüst mögül Tom. Nem igazán tekint barátjaként erre az emberre, hiszen vele ellentétben nem egy okos fickó, de nem is bántja soha, hiszen nem rossz ember.
- Áhh... csak a szokásos. Küzdünk a leküzdhetetlennel.
- Talán nem is olyan lehetetlen...
- Jah... Hallom ma kis híján agyonütöttetek egy nőt. Épp hogy sikerült ellépnie.
- Ugyan, annyira nem volt vészes. - jegyzi meg Tom, és lehúzza az első pohárka whiskey-t, ami végig marja a torkát - Áhh... ez jó volt.
- Hát ő nem volt feldobva az esettől, és a rendőrök sem
- No, hát hidd el nekem, majd ha már a szexet is betiltják, akkor mosolyogva fog visszagondolni, hogy milyen jó is volt, amikor majdnem meghalt pár marha miatt.
- Ugyan már. A szexet már csak nem tiltják be.
- Nem a fenéket. Az összes szórakozás legfőbb forrása... - neveti el magát Tom - Ugyan már. Nincs helye annak a civilizált társadalomban!
- Dehogy nincs! Hát az élteti a férfi embert!
- Jah a férfi ember vágyait. Olvastam, hogy annak idején Amerikában, többnyire csak kínai, férfi munkásokkal dolgoztattak. Olcsóak voltak, és gyorsak! Tudod miért? Mert nem volt nő. Táborokban éltek, ahol kiéheztették őket, és hogy minél gyorsabban hazakerüljenek, nem törődtek a pénzzel, viszont álló nap képesek voltak dolgozni, hogy haladjanak. Viszont ha mégis közéjük keveredett egy nő, azt azon nyomban széttépték... Ilyenek az emberek. Kapzsik... Ha erre rájönnek itt is, akkor nekünk végünk.
- No, hát hol olvastad?
- Az egyik Steinbeck könyvben. Várjál, mi is volt a címe...
- John Steinbeck? Neked van Steinbeck-től könyved, és ezt csak most mondod?
- Áhh, az volt már vagy 12 éve, amikor éppen túl voltam az érettségin. Azóta azt rég elkobozták.
- Értem. A fene enné meg...
- Édentől keletre! Igen, ez volt a címe! Nagyon jó könyv.
- Elhiszem. No de említetted, hogy "ilyenek az emberek"? Milyenek?
- Ja igen. Kapzsik. - sóhajt egy nagyot Tom, hogy felkészüljön az előadásra - Legtöbbször nem tudatosan ilyenek, csak ösztönszerűen. Ha vágynak valamire, amelyet maguknak szeretnének elérni, akkor bármire képesek. Viszont ha azt látják, hogy sokan ácsingóznak egyszerre, arra az egyetlen egy valamire, amelyből adódóan nem jutna mindenkinek, akkor állatokká válnak. A legvégsőkig képesek kiélvezni, és ezzel elpusztítani azt. Vagy csak simán leköpik, mint most is. Nézd csak meg. Itt van a legcsekélyebb szórakozás, amelyre még ha tagadják is, de mindannyian éhesek. Ahelyett viszont, hogy támogatnák, csak lenézik. Ösztönösen, tudat alatt tudják, hogy az a kis akármi, amit mi előadni próbálunk, fél fogukra sem elég, és ezért inkább elpusztítják. Eszükbe sem jut, hogy esetleg beálljanak segíteni, hogy aztán majd akkora legyen, hogy mindenkit boldoggá tegyen... nem, inkább a „ha nekem nem jó, másnak se legyen” elvét követik, és belénk rúgnak.
- Szent igaz, ezt csinálják...
- No de lesz ez még másként is, egészen biztos! - Majd lehúzza a második whiskey-t is, és azzal a lendülettel fel is pattan a helyéről.
- Merre mégy? - néz fel rá Jim.
- Az volt a terv, hogy itt találkozunk a többiekkel, ha valami balul sül el, de sehol sincsenek. Megkeresem őket.
- És ha elcsípték őket? Mondjuk sitten vannak.
- Áhh annál eszesebbek, hogy ilyet hagyjanak. De ha mégis, akkor majd én kiszabadítom őket.
- No... és miként?
- Nem tudom. Majd improvizálok. Na szervusz.
Ezzel Tom megindul a kijárat felé. Útközben 4 eurót rak a pultra, és búcsút int John-nak, aki viszonozza. Az ajtó kinyílik, s Tom eltűnik.
