Rohad a lábam. Na, nem úgy, ahogyan most bizonyára az olvasó elképzeli, csak így hívom. Januárban műfüves pályán taknyoltam egy izmosat, felhorzsolódott a lábszáram. Ám a szokásokkal ellentétben nem gyógyult be, hanem besötétedett, körötte vöröses folt képződött és viszket, mint a fene.

Szoktam mosakodni, igen.

Szóval rohad a lábam, ez a "miért mész orvoshoz?" kérdések gyors leszerelésére rendszeresített tömör, és velős válaszom. Viszont tényleg eljött a pillanat, hogy azt mondjam: a jelek szerint ez magától nem jön helyre, lássa orvos és hümmögjön.

Először csak kutyafuttában mutattam meg egy general orvosnak, aki adott rá Betadint és azt mondta, hogy ha nem javul, akkor sebészet. Nem javult. Utána háziorvos csodálkozott rá, mondta, hogy bőrgyógyászat. Hittem neki, elmentem. Szent János Kórház.

Azt mindenki felejtse el, hogy csak úgy besétál a rendelési időben és meg is vizsgálják. Francokat. Ott szembesülsz vele, hogy időpontot kell foglalni, egy papírfecnire kiragasztott telefonszámon. Hatalmas poén, tényleg, az ember szabaddá teszi magát, átverekszi magát a remek közlekedéssel megáldott fővároson, és hello: kaphatsz időpontot. Nem csak én szoptam be, hanem a fél betegállomány, már a lépcsőn felfele lehetett érezni, hogy a lefelé jövők nem jókedvükben anyáznak.

Sebaj, lett időpont: egy héttel későbbre. Elmentem, hiba volt. A 15 perces vizsgálat 1 perc diagnosztikából állt (hát nem igazán tudom mi lehet, de itt van ez a tabletta, meg ezt a kenőcsöt váltsa ki és jöjjön vissza egy hét múlva), 14 perc számítógéphasználat mellett, aminek a látványa is fájt. Nem az IT virtuozitás lengte körül a jelentés elkészítését, amelyen kizárólag latin szavak voltak, illetve néhány kérdőjel.

Hazajöttem, rágugliztam. Gombás bőrfertőzés? Erre sikerült fordítanom, a francért nem lehet magyarul ráírni. A patikában kis várakozás után összerittyentették az előírt kenőcsöt, amiről fingom sincs, hogy miből tevődik össze, mert csak az van ráírva, hogy kenőcs. Nyilván hülyéknek, akik nem ismerik meg a kenőcsöket amúgy, és összekeverik azokat a parizeres zsemlével. Külsőleg kenőcs.

Kentem.

Visszamentem egy hét múlva, diagnózis: demarkálódott. Hurrá, akkor talán ki is jelölném a demarkációs övezetet sebtiben, úgy térd alatt 10 centivel, de nem, kenjem, két hét múlva Bog strikes back.

Miután az égvilágon semmi nem változott, de a külsőleg kenőcs kezdett fogyni, ezért úgy dönöttem: nem megyek vissza. Internet, gugli, korhaz.lap.hu, és máris rábukkantam a Budai Egészségközpontra.

Igen, fizetős.

Felhívtam, szelíden megkérdeztem, hogy mennyi lenne a történet, kérdezték, hogy mi a baj, röviden vázoltam, mire sebész főorvoshoz regisztráltak be, mondták, hogy 18 lepedő első alkalommal, kötözés pedig majd 12 lesz, 30-ból megvagyunk. Ennyit megér, gondoltam, és a megadott idő előtt fél órával érkeztem (hello-hallo, már aznapra akartak időpontot adni, de inkább másnapot kértem) a budai, szecessziós villából átalakított, kertes, ingyenes ügyfélparkolóval bíró épületbe.

Gondoltam, hogy a sok pepecselés, várakozás miatt nem is gond, hogy hamarabb itt vagyok. Az adminisztráció 2 perc volt, kaptam egy kísérőpapírt és egy utasítást (csupa jó csaj dolgozik a recepción): menjek le egy szinttel lentebb és foglaljak helyet a bőrkanapén.

Tényleg volt egy bőrkanapé.

2 perc múlva már bent voltam a dokinál. Állati jó fazon volt, mint az Amerikai Pitében a főhös faterja, csak kisebb kivitelben. Egy perc alatt jelezte, hogy ez nem sebészeti eset, hanem bőrgyógyászati. Itt a fejemben a következő képek jelentek meg:
1. Ezért a fasza diagnózisért legombolnak rólam most 18 gurigát - már automatikusan jött is a mondat, hogy természetesen nem
2. Kérhetek időpontot oda is, és jöhetek el újra - mire végiggondoltam, már tárcsázta a bőrgyógyászatot a doki, és azonnal mehettem fel két emeletet.

Bakker.

Felmentem (felkísért egy nővér, mintha a liftet nem tudnám kezelni), amint leültem, kijött egy asszisztens és bocsánatot kért, amiért várnom kell majd 5 percet. Megbocsátottam, mégiscsak úriember vagyok.

Aztán bejutottam. Rövid leszek, a 30-as éveiben járó doktornő fél órán keresztül nyomkodott, kapirgált, kérdezgetett és szemrevételezett, félresöpörte a gombás feltételezéseket, gyulladásnak titulálta a lábrohadásom, kenőcsöt írt fel, és:
1. Adott egy névjegyet - ha bármi van, egyből hívjam a mobilján
2. De 4 nap múlva mindenképp hívjam, hogy tudjon róla, hogy
3. Mire készüljön egy hét múlva, amikor visszamegyek.

Ez tegnap volt, a kenőcs (neve is van, tubusban van) használatban van, az eredmény még nem ismert. A recepción végül fizettem 12 ezer pénzt és elgondolkodtam:
- ezt így is lehet?!
- hát miért nem van ez így mindenhol?
- ja, mert ezt nem a TB támogatja, itt én vagyok az ügyfél, az első, a legfontosabb, mert fizetek
- bakker, hát miért nem dönthetem el ÉN, hogy a TB helyett melyik kórházat akarom fizetni?
- itt lehet az ember tag havi 12k pénzért, ez jóval kevesebb, mint amennyi TB-t kicsengetek hónapról hónapra
- de rendben, legyen TB is, mert a mentőt, meg ilyesmit is kell valamiből supportálni, de akkor ne ennyi!
- a maradékról meg lehessek tag egy ilyen helyen, ha akarok

Ja, persze, most is lehetek tag. Ha fizetek. De akkor hadd ne fizessem meg a többi eü intézményt, ha ezek után oda majd be sem teszem a lábam.

Köszi szépen, demagóg populizmus.

Tudjátok, hogy mi a customer experience? Ügyfélélmény. Na. Nagy dózist kaptam. Megérte, a dupláját is megérte volna.