Már többször elvetettem, hogy írjak erről, hiszen nagyon nehéz és kényes kérdés, mégis megteszem, mert napjainkban annyira töményen találkozunk ezzel a jelenséggel, hogy szinte természetes reakció az elfordulás és a ridegség.
Nyilván egészen mások a tapasztalatok a fővárosban, mint egy vidéki kisvárosban, de az emberek beállítottsága is alapvetően más, ami nagyrészt a körülményeknek köszönhető. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy objektív fejtegetés helyett leírom személyes tapasztalatomat, amely éppen másfél évtizede gyarapszik.

Mondhatni a kezdetek óta aktív résztvevője vagyok városunkban a hajléktalan munkának, így jópár életet megismertem, amelyek mind formálták véleményemet, hozzáállásomat.

Az ember általában könnyedén hoz ítéletet mások felett, aminek többnyire az önigazolás az oka, de ez egy olyan terület, ahol nagyon nehéz igazságot tenni. Ami biztos, hogy amint megismerkedünk egy élettel, nehéz objektívnek maradni és éppen ezért kívülállóként kezelni a helyzetet szinte lehetetlen.
Ezt sokszor megtapasztaltam az évek során, ahogy mélyebb betekintést nyertem néhányuk életébe: valós súlyként nehezedik az emberre olyankor, hogy minden útszélén kolduló, árokparton alvó volt valamikor gyermek, voltak álmai, tervei… ugyanúgy ahogy nekünk.

Sajnos el kell ismerni, hogy sokan maguknak köszönhetik jelenlegi sorsukat, de emiatt nem húzhatjuk rá mindenkire ezt a sablont és nem intézhetjük el ennyivel mindegyikőjük életét. Ezért szeretnék megosztani az olvasókkal három életet, mindegyiket közelről ismertem több-kevesebb ideig, de már egyikőjük sem él. A három történetet úgy választottam ki, hogy átölelje azt a közel két évtizedet, amióta különböző formában kapcsolatba kerültem hajléktalanokkal és szépítés nélkül igyekszem bemutatni reakcióimat, melyeket természetesen erősen befolyásolt az életkorom.

Soós Pista bácsi

1990-et írunk, egy átlagos nyári délután volt, öcsémmel a kertben játszva élveztük a szünidőt, s vártuk, hogy édesapám hazaérjen a munkából, hátha rá tudjuk venni egy kis focira. De késett, nem is keveset, s aztán mikor végre megjött, egy furcsa, torzonborz és igen büdös bácsi is volt vele, akiről mindössze annyit mondott: Ő itt Pista bácsi, egy ideig velünk fog lakni.
Elég sűrűn voltak nálunk vendégek, de ők általában szépen kiöltözve jöttek, autóval és gyerekeik is voltak, akikkel lehetett játszani. Nagyon nem értettük, kiféle-miféle ember lehet ez a Pista bácsi, ezért folyamatosan ott sertepertéltünk anyu mellett, aki fürdővizet készített elő neki és kérdezgettük, pedig ő sem tudhatott többet mint mi, ő is akkor látta először.
De aztán a kitartó unszolásra suttogva azt mondta: szegénynek nincs háza, nincs hol aludnia. Összenéztünk öcsémmel és visszamentünk a kertbe, hogy kitárgyaljuk a dolgot, de egyikőnk fejébe se fért bele miért nincs háza a bácsinak, hisz még a faluszéli naplopó cigányéknak is volt egy rozoga vityillójuk. Jó két óra múlva aztán szinte rá sem ismertünk a titokzatos vendégre, megmosdva, megborotválkozva, frissen nyírt hajjal és apu ruháiban sétálgatott az udvarban, mi pedig messziről néztük, mert ez a nagy változás még félelmetesebbé tette. Emlékszem, hiába noszogatott minket apu, hogy nem kell félni, ő is ugyanolyan ember mint mi csak most segítségre szorul, nehezen oldódtunk fel. Kihallgattuk a felnőtteket, de olyan dolgokat hallottunk, amik csak évek múlva nyertek előttünk értelmet: autóbaleset, meghalt a családja, alkoholista lett, az adósságok miatt elvették mindenét.

Már több mint három hete élt velünk, amikor egyik reggel még félálomban heverésztem és anyu egy gyors puszi után közölte, hogy beteg a mama, elmennek apuval látogatni, fogadjunk szót Pista bácsinak. Mormogtam valami igenlőt, de még nem voltam magamnál. De aztán mikor végül felébredtem, tudatosult bennem, hogy egyedül maradtunk a titokzatos idegennel… biztos voltam benne, hogy nem lesz bajunk, hisz apuék sosem hagynák, de most először hármasban maradtunk.
Öcsém még aludt, így óvatosan lelopództam a földszintre. Már félúton megcsapott a reggeli és a kakaó illata és amint leértem, meglepve láttam, hogy Pista bácsi sürgölődik az asztal körül. Észrevett, kedvesen invitált és öcsém felől érdeklődött, de a figyelmem akkor már szinte teljesen a reggelire irányult, tömtem magamba a finom rántottát, a friss kenyeret és a kakaót.

Minden furcsaságát megbocsátottuk 5 perc alatt és azután le se lehetett vakarni minket róla, állandóan újabb és újabb történetekért nyaggattuk. Így telt el a nyár, már iskolába jártunk, amikor egy nap hazaérve láttuk, hogy Pista bácsi szobája üres. Apuék őszinte szomorúsággal mesélték, hogy elment, csak egy levelet hagyott hátra, amiben megköszön mindent, de sajnos kedvességünk sem képes begyógyítani lelke sebeit, ezért tovább áll. Nagyon megszerettük, s mivel dolgos volt - rengeteg kerti munkát elvégzett nem csak nálunk, hanem szomszédoknál is -, tiszteltük is.

Évekig semmit nem hallottunk róla, míg újból fel nem tűnt a városban. Apu találkozott is vele, de már nem volt a régi, csak egy emberi roncs, amit teljesen tönkretett a bánat és az alkohol. Nem sokkal később egy reggel megtalálták megfagyva, részegen belecsúszott egy vízzel teli árokba és nem tudott kimászni.

A mentősök mesélték, hogy 76.000 forint volt a zsebében.

Eperjesi Lajos bácsi

Lajos bácsit jónéhány évvel később ismertük meg, mégpedig elég szokatlan módon, a veszprémi újság írta meg történetét: az ő fia volt az a győri postás, aki meglépett egy teljes körzet nyugdíjával, hogy aztán alig 3 óra alatt eljátssza ruletten.
Mint jó édesapa, kifizette az összeget megtakarításaiból, ám fia nem tanult az esetből és újból megtette (bár a Posta is igen naiv volt, hogy alkalmazásban maradhatott).
Lajos bácsi újból kifizette az összeget, hogy fia ne kerüljön börtönbe, ám ekkor már el kellett adja a kis garzon lakását és utcára került – 63 évesen. Sikerült albérletet találnia, de mivel megszűnt az állandó lakcíme, a nyugdíjfolyósítónál pedig lassan reagálták le az új lakcímet, két hónapig nem kapott nyugdíjat - kirakták az albérletből is.
Így aztán cím hiányában hiába volt jogosult a nyugdíjra, az intézet nem tudta hova folyósítani azt (ha jól tudom ez azóta változott és személyazonosság igazolása után személyesen is átvehető a nyugdíj). Mást nem tudván tenni, elment az újsághoz és megkérte őket, hozzanak le róla egy cikket, hátha valamilyen jogi szervezet felfigyel rá és segítenek neki. Bár végül semmilyen szervezet nem kereste meg, mégis segítségre talált családunk és az édesapám által pásztorolt gyülekezet részéről, így sikerült bejuttatni a hajléktalanszállóra, ahol fél évet töltött, amíg kínos lassúsággal elrendeződött nyugdíja ügye. Miután rendbejöttek a dolgai, minden tiltakozásunk ellenére fillérre pontosan visszafizette a szálló fél évnyi díját.

Lajos bácsi ifjúsági válogatott volt az Aranycsapat idejében, ismerte a nagyokat és erre hihetetlenül büszke volt, méltóságot adott neki a legnehezebb időkben is.

Igazi régi vágású úriember volt, már a megjelenésén is érzékelhető volt ez, de választékos és kifinomult beszédstílusa mindenkit meggyőzött. Az ő története végül majdnem tökéletes happy end, két évvel később megnősült, elvesztett családja helyébe újat kapott, gyerekekkel és unokákkal, akik saját nagyapjukként szerették. Tavalyelőtt halt meg, békében és úgy gondolom boldogan.

Csöves

Utolsó „hősöm” tulajdonképpen már haldoklott, amikor megismertem. 2004-ben diagnosztizáltak nála tüdőrákot, orvosilag nem volt érdemes műteni, adtak neki 3-4 hónapot. De aztán eltelt ez a 3-4 hónap és bár folyamatosan rosszul volt, mégis életben tartotta valami. Dolgozni nem tudott, így felesége és két felnőtt gyereke úgy döntött, felesleges kolonc a nyakukban - utcára tették.

Rokkantnyugdíja éppen elég volt, hogy kifizesse a hajléktalanszállót és ne haljon éhen, mégsem adta fel és úgy tűnt, egyre jobban van. Tavaly nyáron szerveztünk egy 4 napos üdülést a hajléktalanszálló lakóinak, ekkor ismerkedtem meg vele.
Immár 26 évesen az ő helyzetét értettem meg és fogtam fel a legtisztábban, ezért talán az ő kitartása és lelkiereje érintett meg a legjobban. Fáradhatatlanul dolgozott azokért az emberekért, akikkel a kényszer összehozta, hiszen ahogy többször fennhangon mondogatta: már ők az ő családja.

Az embert gyakran érik olyan események, melyek után elgondolkodik, mennyire is katasztrofálisak a saját problémái, tényleg jogos-e nagy ügyet csinálni belőlük. Mindig csodálkozva néztem, hogy egy ilyen hatalmas pofont és megpróbáltatást átélt ember, hogy a csudába tud még nevetni. Természetesen nem mindenki volt ilyen, de Csöves igen, nem húzódott félre, sőt sokszor ő volt az, aki megpróbálta feldobni a társaságot és közvetlenségével mindenki szívébe belopta magát. Utolsó este kiderült, hogy nagyon ügyes gitáros és mivel a többiek aludtak már, halkan leültünk együtt zenélni, majd egy igen hosszú beszélgetés lett a dologból. Elmondta nekem, hogy sokan beszéltek már neki arról, hogy Isten szereti őt minden látható probléma és baj ellenére is, de igazából csak abban a pár napban érezte meg ezt.
Kicsordult pár könnycsepp a szeméből és felnevetett: nézz ide, évek óta nem sírt ez a vén trotyli. Idén nyáron aztán rohamosan leromlott az állapota és az elmúlt héten ő is eltávozott, és szokásukkal ellentétben a hajléktalanszálló összes lakója elment a temetésre.

Természetesen jómagam is találkoztam lusta, változtatni nem is akaró emberekkel, akik vagy valamilyen szenvedélyüknek, vagy nemtörődömségüknek köszönhetően kerültek ebbe a helyzetbe. Mégis, úgy gondolom, hogy nem tehetem meg, hogy az ő negatív példájukra nézve mindenkitől elforduljak. Szándékom mindössze annyi volt, hogy bemutassam: nem minden fekete-fehér.