Prológus


2007. augusztus 23-án, csütörtökön indultunk. Jómagam előző nap pukkadásig zabáltam magam egy all-you-can-eatben, Budapesten. Lesz ami lesz, éhen csak nem pusztulok. 31-én, pénteken óhajtottunk volt visszaérkezni Magyarországra. Hogy csak tegnap, 6-án sikerült mindez, az a véletlenek kegyetlen összjátékának, a gyatra útvonaltervezésnek, valamint sok más tényezőnek köszönhető, mindez azonban már egy másik történet...

...ami mint mondottam, két hete csütörtökön kezdődött. Tahiból indultam, reggel 9-kor, két órával a tervezett után, mivel sikerült elhúzni a pakolást hajnali 3 körülre. Nem két hétre készültem, mégis minden bőven elég volt. A biztonság kedvéért beleapplikáltam a szükséges cuccok mellé három sólettkonzervet (nyam!), bálazsinórt (később csak bálnazsinórnak hívtuk), szigetelőszalagot, 4 darab puccra töltött akksit, töltőt, fényképezőt, usb kábeleket, mp3-lejátszót. Mindezek, valamint a ruházat mellé beállítottam egy egyébként 60 literes háti utazótáskába egy négyszemélyes sátrat, aminek nem a tömege, inkább a mérete verte ki párszor a kaput. Volt súlya a pakknak, nem mondom, mérlegre álltam vele, úgy voltam 92 kiló, s 70 a versenysúlyom.


1. nap - Budapest(H) - Virovitica (HR)



Barátommal, Lacikával késő délelőtt találkoztuk Aquincumon, onnan meg sem álltunk az M7/M1-es kivezetőjéhez, BKV-val. Tapasztalataink szerint, ha valaki a Balaton felé kívánna utazni, ez a legideálisabb hely stoppolás szempontjából. A klasszikus stoppjelzéssel próbáltam az autósok tudtára adni szándékunkat. 10 percen belül megállt egy srác, róla hamar megtudtuk, hogy Pécsre megy, s Robinak hívják. Lássuk csak, Budapest-Pécs, nem rossz, bár Nagykanizsának, esetleg Rédicsnek jobban örültünk volna. Édesanyám éppen Orfűn nyaralt a rokonoknál, gyors telefon útközben, majd rövid megbeszélés az autóban, végül a Pécs-Szigetvár-Barcs vonal mellett voksoltunk. Jól elbeszélgettük az utat a sráccal, sosem unatkoztunk. Földvárnál lefordultunk a pályáról, meg sem álltunk Orfűig, ahol beinvitáltak minket egy kiadós ebédre. Inkább csókok, mint könnyek közepette búcsúzkodtunk jóanyáméktól.
Pécsre beérve, Robi autójából kifogyott a benzin, mivel úgy el sikerült dumálni az utat, hogy figyelmen kívül hagyta a jelzőfényt. Lett is nagy röhögés, mögöttünk egy Porsche Turbo túrázott, csak induljunk már. Végül eltoltuk az autót egy parkolóig, onnan gyalog másztunk a legközelebbi kúthoz. Elköszönés, számcsere, pultosok lerohanása: innen hogyan tovább? Elmondtuk merre szeretnénk menni, persze rákérdeztek, Horvátországba mennénk-e nyaralni? Nem, mondtuk nagyképűen, igazából Monacoba. Sikerült mosolyt csalni a kutasok orcájára, még egy kartont is előkerítettek, amire felírta egyikük a következő úticélt, Croatia/Italy. Csendben reménykedtünk, valakinek épp arra visz az útja, milyen jó is lett volna megtenni az utat Olaszországig egy fuvarral, személyautóval. Egy úr jött oda hozzánk, mondta, elvinne, nem messze Szigetvártól rakna ki, Barcs felé. Nagydobszán váltunk meg tőle, innen végül egy másik srác dobott el minket Barcsig, a határátkelőig. A magyar vámosok érdeklődve hallgatták terveinket, elvoltunk velük vagy 10 percig. Érdekességképp, bár Horvátország nem úniós ország, van valamiféle megállapodásuk az EU-val, a személyink ugyanis untig elég volt nekik (ezt jóelőre tudtuk, csúnya ráfaragás kerekedhetett volna az ellenkezőjéből). Elviszontlátásoztunk tőlük, következett a horvát kapu. A határőr, s a bódéban pislogó kolleginája messziről méregették a két utazót, szinte éreztem ahogy nyakon szúr a tekintetével az előbbi. Nem tudnám idézni, horvátul kérdezte, ugyan hova, s merre megyünk. Italy, mondtam. Azon belül? St. Tropez, Cannes, Monaco. Hm, mondta. Összedörzsölte középső és mutatóujját hüvelyujjával, értem már, hát pénz mennyi van nálunk? Mutatom a tárcám, 120 euró kp. Barátomnak szintúgy. Mondta oké, majd a másikra nézett, s egyszerre kezdtek el röhögni. Akkor nem esett le miért, később világos volt: mit keresünk mi ottan 240 európai valutával? Barátomnál vésztartaléknak volt még 200 euró, ebből 120-ról tudtam, a maradék 80 csak az utolsó napokban került elő.



Először s utoljára esett meg velünk az úton, az első autó Magyarhon felől megállt, két fiatalember száguldott velünk valami Virovitica felé. Túlságosan is megismertük a helyet később, ahhoz, hogy ne tudjam a nevét... Kérdezték, merre, maradunk az autóúton, avagy megyünk velük a centrumba? Az előbbit választottuk - vesztünkre. Történt ugyanis, hogy volt már legalább 7 óra, mire megérkeztünk az út mellé. Lassan leszállt az est, autók éppencsak szállingóztak, megállni egyik sem akart. El kellett hát dönteni, mi legyen, begyalogoltunk hát a kb. 2 kilométerre levő központba. A hátam leszakadt, azt hittem megpusztulok. Csúnya felhők tarkították ekkor már az eget, a nap fél óra múlva távozott az égről. A városból kivezető E661 számú úton stoppoltunk durván 10-ig, ekkor olyan szél támadt, amit a tengeri vitorláskapitányok minden bizonnyal örömmel, jómagunk azonban erős káromkodások közepette fogadtunk.



Kinéztünk egy viszonylag konszolidált parkocskát. Furcsa volt, nézem, mondom ez valami létesítmény (egy szót sem tudok horvátul) portával, sorompóval. A portásgyerek 25 körüli, jófej legényke, akit vagy háromszor kikérdeztünk, LEHET-E a parkban sátorozni, ha igen, HOL (részéről se angol, se német, se semmi, maradt hát a ''hangosabban, lassabban'' módszer)? Biztosított minket, sátrazhatunk, azt is megmutatta hol. Oké. Ki a boltba, sörért, nehéz nap volt, egyet megérdemlünk. Visszatértünk, biccentettünk a portásnak, sátor fel. Normális esetben nem aggodalmaskodom az éjszakával kapcsolatban, azonban körülnézve, felfedeztem egy pszichiátriaszerűséget, a lakók furcsán bámultak ránk, mit ne mondjak, érdekesen viselkedtek. Emellett bárki is sétált át a parkon, végigröhögött bennünket. Mondom mi a fene ez? De mindegy, alvás van, sör be, hálózsák fel. Csendben beszélgettünk egy 10 percet. Egyszercsak villogás odakintről, sziréna. Nah mondom mi van itt, megjött a yard. Good evening, mondtuk a fiatalabbik arcába. Szimpatikus gyerek volt, értett angolul is. Elmagyarázta, hogy a portás hívta a rendőröket, itt ugyanis NEM LEHET sátrazni (nesze neked, Bábeli Torony...), ez egy korház parkolója, az ott balra az ambulancia, jobbra pedig a szanatórium. Egyenesen amaz ott a pszichiátria, nem tévedtem hát sokat. Kicsit kérdezősködtünk még, ugyan mi az a gép, amibe beüti a személyink számát, majd párszor elnézést kérve, áthúztuk a sátrat s cuccainkat a parkon kívülre, egy másik, immár nem körülkerített füves területre, mindenféle körtefák meg paradicsomok közé (talán valakinek kertje volt az utcán?).
Alvás van, első nap vége.


2. nap Virovitica (HR) - Zágráb (HR)

10 körül virradt ránk a másnap, keltett minket az utca zaja, na meg a penetráns meleg, ami a sátorban uralkodott. A bejáratot széthúzván, egy fickót fedeztem fel a gyerekével, amint minket néz. Jól jártunk, gondoltam, itt a kert tulaja, édesanyámék lehet egy összevissza szúrkált, megvasvillázott fiúcskáról kapnak majd hírt. Nagyot tévedtem, bár helyi volt az illető, mégsem a körte meg paradicsom gazdáját ismertük meg benne. Ellenkezőleg. Megkérdezte, ugyan mi járatban vagyunk, hova tartunk. Elmondtuk a szokásost (from Hungary, to France). Csodálkoztunk, mert meginvitált minket egy kávéra a szemközti pizzeriában, a pincért megfizette míg pakoltunk, ő pedig elslattyogott a porontyával be a korházba.



Újult erővel vágtunk neki a napnak, el kell tűnnünk innen. Horvátországban, s megannyi más vidéken a világon, másfajta jelölést alkalmaznak a rendszámokon, mint idehaza. Először a rövidített helységnév (pl. Virovitica - VT, Zagreb - ZG stb.), majd néhány szám következik. Annyiban megkönnyítette mindez a dolgunk, hogy a beérkező kocsihadból azonnal tudtuk, ki helyi s ki nem. Elsősorban a ZG-s autókra vadásztunk, mindenképp el akartunk jutni a fővárost megkerülő gyűrűig, onnan pedig tovább, egyensen Olaszországba. Durván 2 óra megfeszített stoppolás után (higgyétek el, nagyon fárasztó tud lenni, de legalább ingyen utazol) vállunkra vettük a zsákunkat, vételeztünk 2-2 liter vizecskét, majd elkrosnyogtunk a város másik feléből kiinduló, Daruvar felé vezető útra. A hátleszakadás intézménye nagyokat kaszálhatna egy hasonló útból, a megtett táv több mint három kilométer volt, gyalog. 22 kilós zsákokkal számoljatok! Találkoztunk két maccsal is:



Következett ismét két órányi jobbkézkinntartás. Csak mentek-mentek a jobbnál jobb olasz meg francia autók, mi pedig a fél konzervkészletünket odaadtuk volna, csak vigyenek el. Legalább egy darabon. El is vitt, de nem francia, se nem jó autó, ellenben egy nagyon kedves öregúr, akinek 30 évvel ezelőtti angol nyelvvizsgája szőtte köztünk a kommunikáció vékony, de erős fonalát. Egészen Daruvarig fuvarozott minket. Szép mondom, délután fél 3, s nem vagyunk sehol. Drága barátom bement a bankba még némi kunát váltani, 10 euró mínusz.

S itt jött az első nagyobb meglepetés. Elmondanám, ekkor már lassan két napja nem érte víz lassan barnuló bőrünket, kezdtünk kicsit bűzleni, ami megesik 30 fokos melegben. Ezzel nem lett volna semmi baj, ha legalább mosdani tudtunk volna, de nem. Csonka reményekkel tettem ki kezemet, s láss csodát, egy szőke bombázó áll meg, do you speak english? naná, mondja. Csodás, mint látod, a bűzünknél nagyobb a lelkesedésünk, ugyan elvinnél-e Zágráb fele? Természetesen. Kiszedtük belőle az úton, ügyvéd a foglalkozása, épp a bíróságról jött. Fekete ruhában, csinos dekoltázs, napszemcsi, nah mondom, mi lesz itt (már az elején megegyeztünk, nőn nem osztozunk!)? Persze nem lett semmi, bár megfordult a fejemben, mégis miért áll meg egy ilyen szép leányzó (volt vagy 28 éves) két trehány stoppernek.
A zágrábi fizetőkapuig vitettük hab testünket, meg súlyos terhünket. Esett szó útközben cégalapításról horvát módon, makrogazdasági mutatókról, megélhetésről, jövőről. Jó ha meg tud szólalni az ember angolul, mégjobb ha a partner is.
Szolíd egymásra nézés követte a percet, amiben a leányzó kirakott bennünket, egyszerre mondtuk, huh, ez nem semmi csaj volt.
A zágrábi fizetőkapuról két dolgot illik tudni. Az első, hogy nagy, a másik, hogy bár azt hittük, az, stoppra teljességgel alkalmatlan.



3 óra alatt egyetlen autó állt meg, ő továbbvitt minket egy elágazáshoz, kb. 500 méterre, ahol a pályán elválasztó jelzés van. Vártunk... újabb 4 órát, majd mellény fel.



Arra jók voltunk, hogy információt adjunk, németül az utazó török vendégmunkásoknak, a táblákat ugyanis mindenki sorra elnézte, mentek balra jobb helyett. Ennyi barmot! Rájöttünk, a törökök hada nem visz minket közel a célhoz, be kellett hát gyalogolni (újabb 3 km) Zágrábba. Pontosabban az elővárosba, egy benzinkúthoz. Információkérés, igen, bár lassan este 10, még van egy busz 10:55-kor be a központba. Csodás. Nos, igen, itt már a vonat mellett döntöttünk, elegünk volt. A buszsofőr, bár egy kukkot nem értett se angolul, se sehogy, lebeszélt minket a fizetésről, maradt hát az ingyen busz (most mit csináljak?), meg az éjszaka, Zágrábban. Mentünk még 4-et a 9-es jelzésű villamossal, a Glavni Kolodvor (pályaudvar?) elé érkeztünk, pontosan 11:45-re. Érdekes, Zágrábban a villamosok egész éjszaka járnak egy körpályán, amiből több mellékpálya indul ki.
Nézzük hát a vonatokat. Van itt egy... Igen, 11:44-kor Velencébe... Micsoda? Akkora szerencsétlenségünk lenne, hogy a velencei vonat egy perce ment el? Hálistennek, késett 40 percet, de sajnos hely már nem volt rá, csak horribilis, 55 euró/kopfos összegért, hálókocsiba. Skippeltük az opciót, váltottunk inkább féláron Monfalconeba, még jobb is, gondoltuk, ott fekszik a pálya mellett, nem kell kikavarodni Velencéből. A gond csak annyi volt, hogy másnap 8 előtt 5 perccel ér be a vonat. No hát akkor, irány a meki, jó magyar módjára illett végre betérni egy bigmekre. Nem rajongok érte, de ez van. Persze pénzünk nem volt, illetve nem elég. A bank bezárt, most mi legyen. Taxisok. Amint barátom mondta nekk angolul mit szeretne, már mutatták is a megfelelő embert. Lacika úgy kezdte, 7.25 az euró/kuna árfolyam, a csávó rögtön vágta rá, igen, nála is, csak a ponttól balra kell gondolkodni. Tehát egy euró=7kuna. Meki, kajálás, kávé. Jött az álmosság. Mivel fürdeni továbbra sem tudtunk, majdnem rávettük magunkat egy 10 eurós fejenkénti csutakra a pályaudvaron, aztán mégis elvetettük. A hosszú, várakozással teli órákat egy horváth jóemberrel ütöttük el, aki kiválóan beszélt angolul, újságírónak tanult, mindemellett hajnali fél 3-kor jött ki a pu-ra, mert kíváncsi volt egy öt nappal későbbi vonat indulására. Jó mi? Nem csak mi nem vagyunk normálisak.




3. nap Zágráb (HR) - Jesolo (I) (nyálcsorgatás on)

Beérkezett a vonat. Kényelmes, az itthoni IC-hez hasonló lovacskát kell elképzelni, az ultratiszta WC-n kívül semmi extra, sok olasz, meg angol, ésatöbbi. A félholtét messze überelő tekintettel indultunk a helyünk után. Átszállásos út következett, Ljubljana vasútállomásán kellett később vonatot váltani.



A közel 6 órás utat kétszer szakította meg személyiellenőrzés, előbb a horvát majd a szlovén, majd a szlovén és olasz határőrök vizsgálódtak. Nem is a horvát, inkább a szlovén szakaszokon akadtam ki. Fent, egészen a hegyek tetején vezet a vasút, gyönyörű, természetes környezetben. Ilyen magas hegyeket életemben nem láttam, illetve egyszer, a Schneeberget (A) másztuk meg osztálykiránduláson. Amin még erősen csodálkoztam, az a vonat sebessége volt. Nem túlzok, a hegyi pályán volt ahol 120-al is nyomta neki, bizony lenne mit tanulnunk idehaza pályaépítés terén. Éppencsak hallottam a zakatolást.
Elszundítottam egy fertályórára a szlovén főváros után, hogy aztán a második határátlépésnél, Olaszországban keljek. Trieszt kikötőit véltük felfedezni a vágányoktól 10-15 km-re, és a TENGERT. Sosem jártam tengernél, külföldön is csak néhány környező országban. Konkrétan lenyűgözött a végtelen kékség, a távoli olajszállító hajók...



Portogruaro. Csendes, tiszta állomásra érkeztünk, és igen, olasz területre tettük a lábunkat. Hol van még a Cote D'azur... Egy csokifekete srác igazított minket útba, Jesolo volt az az aznapi úticél. Egy régi, de annál nagyobb s robosztusabb hajógyár előtt tettük ki az univerzális jelzést. Nem telt el 10 perc, egy fiatal csóka vételezett fel bennünket, s bár angolul egy szót nem beszélt, készséggel hívta fel nővérét, s adta át Lacikának a telefonját, arról érdeklődvén, pontosan merre is akarunk menni. A vonal túloldaláról megerősítettek bennünket, a fuvar Jesoloba megy. Kora délután volt, időnk mint a tenger. Utitársunkról kiderült, Albán származású (a személyiét mutatta), pizzériában dolgozik, 20(!) éves. Rólunk kiderült számára, hogy honnan jövünk, hová tartunk, hogy pont egy évvel vagyuk idősebbek, és itt meg itt tanulunk. Mást nagyon nem tudtunk elmutogatni, magyarázni, megvolt hát ismét a kommunikációs szakadék. Semmi gond. Ő is, mi is élveztük az utat Jesoloba. Az olaszokról tudni kell, hogy szeretnek vezetni, emellett nyomják neki amennyire csak lehet (úgyértem amennyire az autó bírja), s nem általlanak alkalmazni a dudát. (Odakint a hangjelzésnek figyelmeztető funkciója van, nem pedig így ''állnak bosszút'' egymáson az emberek, hogy is van ez itthon, emlékszünk még?). Meg is volt a 140-es sebesség 50-es táblánál, emelett 120-nál még ledudálta az előttünk haladót a nagyon szűk útról.

Jesolo. Bizonyára sokan ismeritek a helyet, az egész városka egy hatalmas sétány a tenger mellett, Velencétől keletre. Egy Adriatico nevű kempingben szálltunk meg (véééégre meleg víz, de erről később) mindössze 22 euróért, kettőnk részére.



Odakint a kempingeket is csillagrendszerrel jellemzik, ez egy 4 csillagos volt. Olcsósága a belvárostól való távolságával magyarázható. Az árért sátorhelyet kaptunk, használhattuk az alapvető tisztálkodási lehetőségeket (WC-zuhanyzó), az édesvizű medencét, emellett rendeztek a zsivalynak mindenféle animátorosdit is. Összecsaptuk a kezünket, ez igen. A melegvízről. A sátor összeállítás után benyomtunk egy-egy konzervet, amit hozott turistagázzal melegítettünk fel, majd teáztunk egy nagyot. Összeszedtük a fürdőcuccot, és konkrétan belaktunk két fürdőkabint. Ne hazai körülményeket képzeljetek el, itt legalább 20 kabint építettek be egy kb 30*4 méteres fedett, fűthető épületbe, külön mozsdósorral, toálettel. És ez a kempingnek csak egy pici része volt, az egész 400*1000 méteres terület, akkora portával, ami egy közepes szálloda nagyságaival vetekszik. Amit a pénzünkért kaptunk... Hát azt alaposan kihasználtuk. Közel két órát sikerült eltölteni a melegvíz alatt, a végén kezdtem érezni hogy málik le a bőröm. A fürdésből visszatérve vettük észre, hogy egy magyar autó áll a sátorhelyünktől nem messze, itt autónak is volt hely, nyugodtan beállhatott bárki akár egy Rolls Royce Fantommal is (erről az autóról...később). Egy magyar fiú sátorozott közvetlen mellettünk a barátnőjével, ismerkedtünk velük egészen másnapig, ők ugyanis éppen hazamentek. Elmondták, hogy egy álló hétig szakadt az eső, szóval hatalmas szerencse hogy most érkeztünk, hát igen, hét ágra sütött a nap.
Életem első tengeri fürdése sem volt semmi, tartott vagy 5 percig, annyira hideg volt a víz. Összecsomagoltuk a kajaholmit, kiraktuk a ruhát száradni, majd kimentünk a városba. Én ilyet még életemben nem láttam. Pálmafák mindenhol, az úton ott volt egy Hotel Hungaria is, nappali fényben fürdő parti sétány, szállodák tömkelegem kismillió ember, magyar szó hangzik, nah mondom... Irány a belváros. Ha jól emlékszem, este 10 után lezárták a belsőbb utcákat az autóforgalom elől. Hurrá, lehet turistáskodni a népek között.



Fogtuk magunkat, megvettünk 3-3 tuborgot, aztán irány a part meg a móló, mehetnek a telefonok haza (megcsörgetés, visszahívás).



A visszaút kivételesen hosszúnak tűnt, bevettük magunkat a sátracskába, fejünk alá a párnácska, egy gyors sör még, aztán alvás, ameddig lehet, korlátlan alvóidő, Jesolo, Italy meg miegymás...