2014. április 17., csütörtök

Gyorskeresés

Főszponzorunk

Piros Kapszula

  • (f)
  • (p)
Írta: | 2008-08-16 18:25

Valóság vagy képzelet? Képesek vagyunk egyáltalán elképzelni a valóságot? Képes vagy felfogni valóságot?

Kulcsszavak: . valóságuniverzumgalaxisföldcsillagászat

[ Új teszt ]

Valóság vagy képzelet?
Képesek vagyunk egyáltalán elképzelni a valóságot?
Képes vagy felfogni a valóságot?
Ami számunkra hatalmas az valójában mákszemnyi, és ami számunkra apró az valójában hatalmas...

Az elkövetkezendő sorokat Hakudoshi gondolkodó kollegámmal kezdtük el írni. Sajnos az ő napirendje nem sok időt hagyott az ezirányú foglalatoskodásra, és a témával kapcsolatos kutatásra (a sok kocsmai kutató munka miatt :) ), így én öltöttem ebbe a formába. Hakudoshi-t ennek ellenére mindenképp szeretném megemlíteni, mint társszerzőt, hiszen rengeteg segítséget és utómunkát kaptam tőle.

Vajon mit rejt magában a cím...? Mire akartam ezzel utalni?
Elvégre elég semmitmondó. Talán túl tömör is. Az ember nem igazán asszociál érdekes történetre a cím alapján. Akkor mégis miért..?.
A válasz a Mátrix. Nem, nem konkrétan a filmről van szó. Az írásnak egyetlen egy dolgot kivéve semmi köze sincs a filmhez; ez az egyetlen egy dolog mindössze a cím.
Akinek esetleg még nem esett volna le, segítek egy picit.
Neonak a filmben egy piros és egy kék bogyó közül kellett választania. A kék segítségével visszatér a Mátrixba, éli továbbra is a hétköznapi életét egy mesterséges világban, úgy, ahogy egész addigi életében tette.
Ha viszont a pirosat választja, megtudhatja, hogy mi is az, amit úgy neveznek: A valóság.
Pontosan ez az én célom is. A mai világunkra sok szempontból tökéletesen ráillik ez a Mátrix hasonlat.

Az emberek élik a hétköznapi életüket, és közben nem is tudják, vagy nem is akarják tudni, mi a valóság.
Szeretném bemutatni mi is a valóság, hogy néha napján kizökkenve a rohanó hétköznapokból jusson legalább egy gondolat arra milyen is igazából a valóságunk. Átlagos beszélgetés szintjén, viszont tudományos tényekkel alátámasztva szeretném kihozni az olvasót a "Mátrixból".

De, ha már annyit beszélünk a valóságról, tulajdonképpen mit is értek alatta?
Először is, hogy ha meg akarjuk ismerni a valóságot, ahhoz két dolog kell: Nyitottság és kételkedés. Mindkettő (egyszerre!) elengedhetetlen ahhoz, amit tudománynak, azon belül is természettudománynak nevezünk - és ami -jelen állásunk szerint-, az egyetlen, valóban működőképes módszer a valóság felderítésére.
A tudomány segítségével vizsgálhatjuk meg elképzeléseinket, felvetéseinket, spekulációinkat - azt, hogy mennyi közük is van ahhoz, amit valóságnak nevezünk.
A tudomány az, aminek a segítségével jobban, mélyebben megismerhetjük a világunkat, a valóságot... és így közvetve, vagy közvetlenül saját magunkat is.

Ha a régi korok elképzeléseit tanulmányozzuk, sok érdekességre bukkanhatunk.
Példánk okáért a fáraókori Egyiptomban, Ekhnaton korában egy mára már elfeledett, monoteista vallás hívei istenként imádták a Napot, a fényt pedig Isten pillantásának vélték. Akkoriban a látást a szemből kiinduló érzékelésnek tartották, ahogy ma a radar működik. Valami elindult a szemből, és megérintette a látott tárgyat. A Nap - amely nélkül a csillagokon kívül aligha látnánk egyebet - simogatta, megvilágította és felmelegítette a Nílus völgyét. A kor fizikai ismereteinek tükrében egy, a Napot istenként tisztelő generációtól aligha meglepő, hogy a fényt Isten pillantásának tekinti.
Most akkor vizsgáljuk meg a tudomány oldaláról is ezt a régi gondolatmenetet.
Tegyük fel, hogy épp a fürdőkádban ülünk. És csöpög a csap. Nem zártuk el megfelelően. A kád vizébe eső minden egyes csepp egy hullámot indít el maga után. Koncentrikus körökként távolodnak a kiindulási ponttól, majd egy idő után a hullámok erőssége elgyengül, majd teljesen megszűnik. Ezek két dimenziós hullámok, a kádban lévő gumikacsát fel-le billegtetik.
A hanghullámok is hasonlóan működnek, csak három dimenzióban. A levegőben keltett rezgések azok, amiket a fülünkben lévő kis érzékelő szőrök felfognak, amit egyfajta speciális elektromos jellé, végül az agyunk hanggá alakít át.

Minél nagyobb az időegység alatti rezgések száma, annál magasabb hangot hallunk; ehhez számérték is rendelhető, így (ha az alapvető mértékegységekben megállapodtunk) beszélhetünk nem csak a hang, de mindenféle hullám esetében is frekvenciáról.
A fénnyel is ugyanez a helyzet, de csak ha a hullámtulajdonságait tekintjük. A fény egy elektormágneses hullám (ellentétben a hanggal, amely bizonyos anyagi közegben terjedő longitudinális, kvázi periodikus sűrűségváltozás)- nincs szüksége a téren kívül más terjedési közegre. Ezek az elektromágneses hullámok szintén rendelkeznek hullámhosszal. A látható fény abba a keskeny frekvenciasávba tartozik, amelyet a szemünk képes felfogni, és a recehártya egyes sejtjei képesek azt az agy által feldolgozható jelekké alakítani.

Minél nagyobb a rezgések száma, annál magasabb hangot hallunk.
A fénnyel is ugyanez a helyzet. A fény egy elektormágneses hullám. Hasonló módon terjed, mint a hang, csak "kicsit" gyorsabban. Ezek az elektromágneses hullámok szintén rendelkeznek hullámhosszal. A látható fény abba a keskeny sávba tartozik, amelyet a szemünk képes felfogni, és érzékelni.

A fény hullámhossza függvényében változik a szemünk által felfogott fény színe is.
Tehát minden, amit látunk nem más, mint az adott tárgyról visszaverődött elektromágneses hullám. A vörös fényt azért látjuk vörösnek, mert 650 – 750nm hullámhosszúságú elektromágneses hullámot bocsájt ki magából. A kéket azért kéknek mert a kék színnek megfelelő 420 – 490 nm-es hullámot bocsájt ki.

Teljes méret

Más a helyzet például a festett felülettel. A vörös téglát nem azért látjuk vörösnek, mert vörös fényt sugároz ki, hanem azért, mert a Nap fényéből (ami egy összetett spektrumú fény) a vörösön kívül minden mást elnyel, de azt az egyet visszaveri. A zöld legelőt is azért látjuk zöldnek, mert csak a zöld színt veri vissza (és némi sárgát is, azért nem sötétzöld :D ). Ezért van az, hogy ha az RGB színeket festékként összekeverjük, akkor feketét kapunk, mert "elvileg" nem ver vissza semmit, viszont az RGB lámpák összekevert fénye fehér színt ad, mivel az összes alapszínt egy időben, folyamatosan sugározza.
Visszatérve arra a bizonyos fáraókori vallásra, egyáltalán nem nevezhető pusztán költői képnek, ha úgy gondolunk a Napra, mint ami megsimogat mindent, amit csak elér, a napfényt pedig Isten pillantásának tekintjük. Azonban sokkal mélyebben megérthetjük a világ jelenségeit, ha ehelyett a csöpögő vízcsapra figyelünk. Nyersen fogalmazva bizonyos "tudomány előtti" elképzeléseknek - ha úgy tetszik, hiteknek- is meg lehet a reális alapja, ám csak akkor értjük azt meg, ha tudományos módon vizsgáljuk !

Persze, tudom, manapság már nem túl divatos a tudományról beszélni. Sőt, azt talán ki is nézik az iskolában aki 4-5-ös tanuló fizikából vagy kémiából. Valamiért sokkal menőbb másokat kifosztani, rongálni, részegre inni magunkat egy hétvégi buliban, vagy egy gagyi Volkswagen Golf lószarakárhányassal menőzni a csajok előtt. Manapság már az a menő ha, valaki 40-80 ezer ft-os cuccokban mászkál. Vagy mennyire kigyúrt, hány embert vert már meg, mekkora gengsztereket és hány kidobót ismer. Vagy milyen telefonja van... ...bocs, az 5 éve volt menő, ma már inkább az, hogy hány Mpixel-es a telefonba épített kamera.
Egyszerűen manapság az a menő, ha valaki menő...
Sokan lenézik, vagy "gyökér"-nek titulálják azt, akit a tudomány egyes területei érdekelnek- legyen az bármilyen tudomány.
Pedig a valóság itt mutatkozik meg igazán még ha ezt sokan nem is látják be! A legtöbb ilyen műmájer vagy cicababa azt se tudja, mi a "Megapixel". Fogalmuk sincs, hogyan működik a telefon, a sz.gép, a hangfalak a discoban, vagy egy DvD lejátszó.
Csak betanították őket a használatukra, mint a majmokat...

Pedig ha tetszik, ha nem, a tudománynak köszönhetjük, hogy itt vagyunk, és úgy élünk, ahogy. Szinte mindent, jót és rosszat egyaránt. Az már megint csak az emberi butaságból, kapzsiságból, és hatalomvágyból következik, hogy a tudomány egyes eredményeit rossz célokra is felhasználják; a tudomány maga nem tehet róla (legfeljebb egyes tudósok- sajnos az aktuálpolitikai dolgok hatóköréből nem mindegyik tudja, vagy akarja kivonni magát.)
Elvégre akárhova nézel, szinte minden amit látsz, az a tudománynak, illetve pontosabban a reá épülő technikának köszönhető: a monitor szemben veled, a szék amin ülsz, a falak, a padló, a parketta, az üdítő amit iszol, szinte minden, ami a hétköznapokban körülvesz, a tudomány érdeme. Esetekben több száz, vagy ezer éves tudományos és technikai fejlődés eredménye. Elvégre nem lehetne parketta korszerű fakitermelés nélkül. Nem lehetne korszerű gyárak nélkül. Gyárak sem létezhetnének korszerű gépek nélkül. Természetesen sorozatgyártás nélkül a legtöbbek otthonába el sem jutna.
Az, hogy a kis műmájerek vagizhatnak a telefonnal, az is több száz "pedál" tudományt kedvelő tudós több éves (évtizedes? évszázados?) munkájának az eredménye. Meg persze a modern kereskedelem, amit szintén a technológia tesz lehetővé. Elvégre ha nem lenne repülő, hajó, korszerű szállítmányozás, sorozatgyártás, akkor sosem jutnának el az átlagemberekhez ezek a termékek.
Valamilyen szinten minden minket körülvevő tárgy, az egész életstílusunk a tudomány bizonyos ágaira, és legvégül tudósok, technikusok, mérnökök, és feltalálók egész hadára vezethető vissza.

Ezen tényezőknek köszönhetjük, hogy nem barlangokban élünk, nem kell nap-mint-nap vadászni az élelemért, és a 30-40-éves átlagéletkor még ebben a szerencsétlen országban is 65-70 év körülire emelkedett.
Ebbe már nem lehet belemagyarázni sem a politikát, sem a vallást, se semmi mást. Az, hogy a fáról lemászó barlanglakó ember idáig fejlődött, az csakis a technológia fejlődésének köszönhető.
Imádkozhatunk napokon át gyermekünk születése előtt, de ha nem kapja meg a megfelelő oltásokat, akkor durván 5:1 az esélye, hogy a gyerek 6 éves kora előtt meghal valamely csecsemő ill. gyermekbetegségben. Legyen az diphteria, szamárköhögés, gyermekbénulás, kanyaró, mumpsz, rubeola, himlő, stb... Amióta a múlt század elején feltalálták ezen betegségek ellenszerét, szinte 100%-ig kivédhetők, amik alig 100-200 éve még tizedelték az újszülötteket, és a kisgyerekeket. Szóval lehet fikázni, lenézni a pedál tanulókat, akikből esetleg a jövő tudósai lesznek, de az tény, hogy az ilyen emberek nélkül a kedves olvasók közül minden 3.- 4. már halott lenne...

A tudomány az, ami (ha okosan használjuk) előre visz...
Na lassítsunk egy kicsit, itt tisztázzunk valamit. A tudomány által létrehozott technikai fejlődés sok esetben károsítja a környezetet, tizedeli az élővilágot, és az emberölés, egymás szisztematikus kiírtásának leghatékonyabb formáit hozta létre. De (!) ez nem a tudomány hibája! Csakis az emberé, akinek a szabad akaratán (és az alapvető emberi természetén) múlik, hogy mire használja fel a tudomány adta lehetőségeket.
A következő dolog, amit sokan fel szoktak hozni, az a háború, mégpedig annak is a fejlődés elősegítésére gyakorolt hatása. Sokak szerint akár több száz technikai fejlesztést köszönhetünk a háborúknak. Ezt arra alapozzák, hogy egymás öldöklése során kifejlesztett technológia, bizonyos formában, bizonyos idő elteltével és bizonyos módon beépül(het) a hétköznapi életbe.
És teljesen igazuk van!
Egyszerű példa erre a sugárhajtómű. A II. vh. közben és után fejlesztették ki, 100%-ig katonai céllal. Mára ez vált a korszerű és gyors légi utasszállítás alapjává.
Viszont valamit nagyon nem vesznek figyelembe. Mégpedig azt, hogy ha a háborúra - és az azzal kapcsolatos fejlesztésekre - költött milliárd eurókat tisztán technológiai, és tudományos fejlesztésekre költenék, nagyjából céltudatosan, akkor már rég nem itt tartanánk, ahol. Valószínű, hogy a rák már nem okozná több ember halálát, sem az AIDS, és sok más halálos betegség, az elektromosságot olcsón fúziós erőművekből, vagy napenergiából nyernénk... És így tovább. Valamilyen szinten minden technológiai fejlődés a rá szánt pénzre és (sajnos) a belőle származó nyereségre vezethető vissza.
Érdekes, amikor viaskodni kellett a Szovjetunióval, alig 20 év alatt a "semmiből" a Holdra is eljutottak. Ez azért történhetett meg, mert nem volt anyagi korlát. Egyszerűen nem volt pénzbeli limit, mindegy mennyibe került, de meg kellett előzni a Szovjeteket. Aztán amikor vége lett a hidegháborúnak, valamiért az űrtechnikai fejlődés is visszaesett. Elvégre a NASA a 80-as években már menetrendszerinti járatokat tervezett az űrbe. Elvégre a korabeli sci-fi filmek / könyvek olyan futurisztikus világot írtak le 2010-2020-ra amilyet ma kinevetünk. Persze ezek csak víziók, fikciók, kitalációk voltak, de tükrözik az adott kor látásmódját. Kicsit túlzóak persze, de akkoriban, az akkori fejlődés üteméhez mérten többé-kevésbé reálisak voltak azok az elképzelések. A Mars utazás tervei már 1972-ben az utolsó holdraszállás után készen álltak. Természetesen elképesztően magas költségeken. Sőt, szintén a 70-es években, már hidrogénbomba robbanás által hajtott űrhajó tervek is készültek, amik képesek lettek volna a 100 ezer km/h elérésére is! És ez mind megvalósítható lett volna, az akkori technológiai szinten. De persze sosem történt meg. Nem volt rá ok, és túl sok anyagi forrást emésztett volna föl. A tudomány, a felfedezés önmagában nem elég.

Orion Project

A lényeg a lényeg, a tudomány már többször bizonyította, hogy hatalmas fejlődésre, és eredményekre képes, ha megvan a megfelelő anyagi háttere.
Muszáj volt ennyit beszélnem a tudományról. Szerettem volna mindenkiben tudatosítani, hogy az eddig elért felfedezésekre (világunk, saját magunk) nem lettünk volna képesek a technika és a tudomány párhuzamos fejlődése nélkül. Egyszerű az összefüggés: Ha nem tudunk a tutaj után árbocos hajókat építeni, akkor nem jutottunk volna el Amerikába se. Ha nem tudtunk volna távcsöveket (vagy mikroszkópot) építeni, szintén sok felfedezéstől estünk volna el. És ezt még lehetne sorolni az idők végezetéig...
A valóság pontos megismeréséhez nagyban hozzájárultak az elmúlt korok nagy felfedezői. A Föld felszínének kutatása részben gazdasági, anyagi érdekből, részben tudományos érdeklődésből már évezredek óta megkezdődött. A földrajzi felfedezések korának az 1450-től 1650-ig terjedő időszakot nevezzük. Az utóbbi ~100 év folyamán az utolsó "fehér foltok" is eltűntek a Föld térképéről.
Kezdve Marco Polo-tól James Cook-on át Kolumbusz Kristófig és még túl, számos felfedezőnek, tudósnak, és kalandornak köszönhetjük, hogy megismertük a Földünket. A földrészeket, az óceánokat, a hegyeket, az emberi testet, az élővilágot.
Az igazán nagy távlatokat, és a legmegdöbbentőbb felfedezéseket viszont a csillagászat adta.

Európában az 1400-as években még -a katolicizmustól erősen befolyásolva- az emberek úgy hitték, hogy a Föld (a rajta élő emberekkel) a világmindenség közepe, és minden más, addig felfedezett égitest körülötte kering. Ez persze annyira nem meglepő, ha figyelembe vesszük a kor gondolkodásmódját és technológiáját is.
Eleinte a csillagászat csak a szemmel látható égitestek megfigyelésére, és mozgásuk előrejelzésére korlátozódott. Az ókori görögök számos újítást vezettek be a csillagászatba, többek között Hipparkhosz által bevezetett magnitudórendszert a csillagok fényességének jellemzésére, valamint a bolygók mozgásának viszonylag pontos leírását epiciklusok segítségével (ptolemaioszi rendszer). A Bibliában számos utalás található a Föld és a Világegyetem elhelyezkedésére, illetve szerkezetére, a csillagok és a bolygók természetére, ezeket viszont nem támasztják alá tudományos tények.
A (kora-) középkori Európában a megfigyelő csillagászat nem igazán volt fejlett. Ekkoriban inkább a mai Irán területén és az iszlám világ egyéb területein, valamint Kínában történtek előrelépések. A IX. század végén egy perzsa csillagász, al-Farghani kimerítően leírta az égitestek mozgását. Munkáját latinra is lefordították a XII. században. A X. század végén al-Khujandi perzsa csillagász nagy obszervatóriumot épített Teherán közelében, és ebben a Nap számos meridiánátmenetét (kulmináció) figyelte meg, mely lehetővé tette a számára, hogy meghatározza az ekliptika hajlásszögét az égi egyenlítőhöz képest. Szintén Perzsiában Omar Khajjam naptárreformot vezetett be, mely pontosabb volt, mint a Julianus-naptár, és majdnem olyan pontos, mint a Gergely-naptár.
A reneszánsz ideje alatt Kopernikusz javasolta a Naprendszer heliocentrikus modelljét, az 1543-ban megjelent De Revolutionibus Orbium Coelestium (Az égi pályák körforgásáról) című művében. Az az elgondolás, hogy a Föld mozog, abban a korban nagyon is forradalminak számított. Kopernikusz azon kevesek közé tartozott, akiknek valahogy megvolt a fantáziája, képzelőereje, hogy merjen nagyot gondolni. Amit mellesleg a tudományos módszert alkalmazva, megfigyelési eredményekkel alá is támasztott.

Teljes méret

Munkáját Galileo Galilei és Johannes Kepler védelmébe vette, és számos tekintetben továbbfejlesztette. Galilei használta fel a távcsövet is először komoly csillagászati megfigyelésekre. Kepler volt az első, aki a bolygók mozgásának leírására először ellipszispályát mert feltételezni (előtte körpályát feltételeztek, merthogy a kör az "tökéletes".). Az angol Newton gravitációs törvénye (1687) adott elsőként konkrét magyarázatot arra, hogy a bolygók miért a Kepler által leírt módon mozognak. Newton fejlesztette ki a tükrös távcsövet, és (mikor fölismerte, hogy a fizikai elméleteihez a megfelelő matematikai alap még nem áll rendelkezésre) differenciálszámítást is.
Egészen a spektroszkópiai vizsgálatok kezdetéig nem sokat tudtak a csillagokról, ezzel viszont lehetővé vált annak a kimutatása, hogy azok pontosan azokból az elemekből épülnek fel, mint a Nap vagy a Föld, csupán a hőmérsékletük, méretük és tömegük térhet el jelentősen. Bár Huygens már feltételezte, hogy a Tejút egy olyan csillagrendszer, melyben a Nap is benne található, ennek igazolása csak a 20. században történt meg.
És így eljutottunk a 20. századig, amikor is minden eddiginél megdöbbentőbb felfedezések születtek.
Ezek segítségével megismerhetjük hol is élünk, mi az, ami körülvesz, hogy hol vagyunk egyáltalán... Végső soron, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk, és merre tartunk. Megismerhetjük a valóságot kilépve a szürke hétköznapok Mátrix-szerű világából. A jelenleg ismert valóságot. Aztán ki tudja, mit hoz még a jövő...
Bizony, az elmúlt évszázad felfedezései nyomán gyökeresen megváltozott a magunkról, és a világban elfoglalt helyünkről alkotott elképzelésünk. Sőt annyira, hogy ez már közhelynek minősül. Nem is olyan rég az Isteneket és a Mennyt az égben a felhők között képzeltük el. Napjainkban már több mint 3000 repülőgép szeli át az eget minden nap, nemcsak a felhők magasságában, hanem jóval magasabban is. Az elmúlt 50 évben kijutottunk az űrbe, sőt az általunk készített űrszondák már a Naprendszerünket is elhagyták. Az iskolában a diákok olyan elméleteket tanulnak, amiken pár évtizede még a kor legjobb tudósai törték a fejüket. Már annyira általánossá vált, hogy fel sem fogjuk, mit is jelent mindez. Az életünk részévé vált, hogy az interneten minden héten olvashatunk új csillagászati felfedezéseket, vagy egyéb tudományos, és technológiai áttörésekről szólnak a hírek. Viszont annyira lefoglal a saját felgyorsult életünk, a karrier, a biztos(?) jövő kialakítása, és valójában a mi beszűkült "valóságunk", hogy észre sem vesszük az igazán nagy dolgokat. Persze, az is lehet, hogy ebben a kialakult életstílusban a pénzen, a hatalmon, és a státuszon kívül már nem érdekli az "átlagembert" a tényleges valóság. Hétköznapivá váltak a nagy számok is, a milliárdok és fényévek. Ahhoz, hogy ez az életstílus ennyire általánossá váljon, elengedhetetlenek voltak sok-sok tudós, kutató, és csillagász felfedezései.

Az elmúlt századunk – talán – két legnagyobb csillagászati felfedezéséhez, ami Hubble nevéhez fűződik.
Edwin Hubble 1924-es felfedezése alapjaiban rengette meg a világot. E felfedezés forradalmi volt, ténylegesen megváltoztatta a saját magunkról, és a világűrről addig évszázadok alatt kialakított képet.

Hubble 1923 és 1924 között kora legerősebb teleszkópját használva ködfoltokat és a bennük fényesen ragyogó csillagokat vizsgálta, egyszerre alkalmazva fényképészeti és spektroszkópiai módszereket. Megfigyelései minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy azok a ködfoltok és fénypontok valójában nem csillagok körül kialakuló bolygók, naprendszerek vagy csillagközi por, hanem teljesen különálló galaxisok!

Az Andromeda galaxis

Némelyik kisebb, némelyik nagyobb, mint a mi Tejútrendszerünk. Ez megdöbbentette az akkori világot, hiszen mindaddig úgy gondolták, hogy a mi galaxisunk, a Tejútrendszer maga az egész világegyetem. Ez a felfedezés bebizonyította, hogy sokkal nagyobb az Univerzum, mint azt valaha is elképzeltük. Mégpedig nem tízszer, vagy százszor, hanem több százmilliárdszor(!) nagyobb!

A másik forradalminak nevezhető felfedezés a Hubble Deep Field volt. 1995-ben a Hubble űrteleszkópot irányító tudósok és csillagászok úgy döntöttek tesznek egy merész lépést. Az égbolt egy teljesen feltérképezetlen, üres részére irányították a Hubble-t. Egy olyan területre,ahol semmilyen csillag nem volt, semmi fény nem látszódott. Az elmélet azon alapult, amin a sima fényképező gépek hosszú exponálása. Ha rövid a záridő, akkor csak kevés mennyiségű fény jut be a gépbe. Viszont ha több másodpercig, vagy akár percekig nyitva van, akkor az addig beérkező összes fény rögzítődik. A Hubble-t több mint egy hétig hagyták egy pontra irányítva (a látómező a telihold átmérőjének egyharmada volt). Így a Hubble az egy hét alatt beérkező összes fényt rögzítette egy képen. Amikor a csillagászok egy hét után letöltötték a képet, döbbenetes felvételeket kaptak. Az eredmény minden várakozást felülmúlt.

A képen teljes egészben kirajzolt galaxisok tucatjai látszódtak! Több mint 10-12 milliárd fényévre tőlünk. Egy olyan terület apró szeletkéje, ahol látszólag nincs semmi. Valójában a hatalmas távolság miatt annyira halvány, gyenge fény jutott hozzánk, hogy csak a puszta sötétséget látni. A mérések alapján a Hubble percenként mindössze egyetlen egy fotont rögzített abból az irányból! Így az alatt az egy hét alatt kirajzolódott az a kép, amit Hubble Deep Field-nek neveztek. Egy aprócska szelet a világűr üresnek látszó területén, és mégis megfelelő „zoomolás” segítségével teljesértékű, a miénkhez nagyon hasonló galaxisok képe rajzolódik ki. A csillagászok vizsgálat alá vették a galaxisok közti területeket, az extragalaktikus háttérfény tulajdonságait kutatva. Az eddigi eredmények szerint a Hubble Deep Field hátterének kivételes simasága arra enged következtetni, hogy a látható fény legnagyobb része olyan galaxisokból származik, amelyeket a Hubble észlelni tudott, vagyis nincsenek távolabbi objektumok. Másképp mondva megtalálták a Világegyetem peremét - azaz azt a határt, ahonnan a Világegyetem keletkezése óta volt ideje a fénynek, hogy eljusson hozzánk.

De vajon mi is a valóság, amit mi olyan bőszen és lendülettel szeretnénk bemutatni és érzékeltetni?
Erre talán mindenki tudna egyfajta választ.
A saját életünk, és a környezetünk. Az, hogy felkelünk reggel, kimegyünk az utcára, beülünk a kocsiba vagy felszállunk a buszra. Aztán elindulunk munkába, vagy iskolába, vagy bárhová. Közben nézünk. Nemcsak nézünk, de jobb esetben látunk is. Látjuk a körülöttünk lévő embereket, fákat, autókat, épületeket, és mindenféle tárgyakat. Lenézünk a kiscicákra, kutyákra, virágokra, és felnézünk a hatalmas felhőkarcolókra...
Hogy a mondandóm lényegét érzékeltetni tudjam, megint a számokhoz fordulok. Tudom nem a legjobb megoldás, hiszen napjainkban már annyira megszokott a milliók és milliárdok használata. Valójában úgysem fogjuk fel őket igazi valójukban. De azért teszek egy próbát.
Előzőleg felvázoltam a “mi” valóságunkat a mi nézőpontunkból. Amit látunk, érzékelünk, és mindaz, amit a mi életterünkben tapasztalunk, végülis részben ez számunkra a valóság.
Vegyük mindezt mondjuk 10^0 -nak (gyengébb matekosok számára bármely szám nulladik hatványa 1).
De mégis, mekkora valójában a valóság? A tényleges valóság eddigi ismereteink szerint ehhez képest 10^22x. Hogy egyértelmű legyek ez nem 22x növekedést jelent, hanem 10^22-szeres növekedést! Bizony, ami számunkra (többé-kevésbé) a felfogható valóságot jelenti (a mi saját nézőpontunkból), ahhoz képest a tényleges (az elméletileg is megfigyelhető) valóság 10^22-szer nagyobb!

A kérdés csak, hogy honnan nézzük. Pedig ha az igazi valóságot akarjuk látni (márpedig mért ne akarnánk) akkor azt az Univerzum nézőpontjából kell megtennünk. Rá kell jönnünk, hogy a mi szemszögünkből tapasztalt valóság csak jelentéktelen töredéke annak, ahol ténylegesen élünk és létezünk.
Ez sajnos még mindig nehezen felfogható, pedig bármennyire is egocentrikusak vagyunk, ez az igazság.

De ha nem haragszotok, megpróbálom másként is érzékeltetni ezeket a méreteket. Nem, nem azért mert komplett hülyének nézek mindenkit, hanem csak azért, mert tényleg azt szeretném, hogy mindenki, aki ezt olvassa, átérezze a világ súlyát és méretét.
Sokszor töprengtem azon, hogy mért nem látni soha, sehol a Naprendszer, és legalább a mi galaxisunk, a Tejútrendszer modelljét. Sok képen látható ugyan, de ott egymás mellé vannak pakolva a bolygók, legtöbb esetben még aránytalanul is. Belegondoltam, milyen jól lehetne érzékeltetni a méreteket és távolságokat egy valós 3D modellben, amit az ember megfoghat, körbejárhat, mint egy modell vasút terepasztalát. Aztán elkezdtem számolgatni, és egyből rájöttem a válaszra.
Vettem egy 2cm átmérőjű Föld-modellt. Azért ekkorát, mert ez elég pici, viszont ahhoz még elég nagy, hogy ábrázolni és szabad szemmel is jól látni lehessen legalább a földrészeket rajta. Vehettem volna milliméter átmérőt is alapul, de az már annyira kicsi lenne, hogy elvesztené az érzékeltető hatását, látni nemsokat lehetne belőle egy kiállításon. Persze nemsokára kiderül, hogy valójában teljesen mindegy, hogy 2cm vagy 1mm.
Elkezdtem számolgatni. Arra az eredményre jutottam, hogy egy 2cm-es Föld modell esetén a Nap 220cm átmérőjű lenne, és 235 méter távolságban kéne elhelyezni a Föld modelltől.
Ez már önmagában is előre vetíti a végét, de itt nem akartam megállni... Én legalább a galaxisunkat szeretném modellezni. Nos, a végeredmény az lett, hogy egy (hangsúlyozom csak) 2cm-es Föld modell esetén, arányosan a Tejútrendszer modelljének 1.500.000km-es terepasztalra lenne szüksége!!! A valóságban(!) a Föld átmérője 12.756km, és az a 1.500.000km a Nap-Föld közötti távolságnak az egy tized része!
Hát ez az, amiért nincs méretarányos Naprendszer- illetve Tejútrendszer modell. Egyszerűen nincs rá elég hely... Az egész Földön.

A Naprendszer, nagyjából méretarányosan

Ez a példa jól szemlélteti, hogy mekkora is a mi Földünk. Ami nekünk hatalmas, óriási, az egy másik szemszögből vizsgálva csak egy porszem...

Tudom, megint elmentünk a számok világa felé. De ha már úgyis erre járunk, tegyünk egy kis utazást a számok segítségével. Mivel az űrben szeretnénk utazni, feltehetően repülni kéne... De gyorsan. Nézzük meg melyik a leggyorsabb embert szállítani képes szerkezet. Az űrsiklóra tippelek, mivel a szökési sebesség a Földön 11,2Km/s. Ez az a sebesség, ami ahhoz szükséges, hogy elhagyhassuk a Föld légkörét, kiléphessünk a gravitációs vonzásából. Hogy ne kelljen számolnotok: ez 40.320Km/h. Tehát az űrsiklónak legalább ennyivel repülnie kell, hogy elhagyhassa a Földet. Márpedig ezt már megtette párszor az elmúlt 27 évben. Ahhoz képest, hogy egy átlagos autó 200-250Km/h-val, és egy utasszállító 8-900Km/h-val száguld, a 40.320Km/h elég soknak mondható. Ez a sebesség kb. 33-szorosa a hangsebességnek. De nézzük csak meg jobban... Mennyi is a fénysebesség? 300.000Km/s! Ehhez képes viszont mégsem olyan gyors az a 11,2Km/s. Sőt! Az embert is szállítani képes gép legnagyobb sebessége ~ 26.000-szer lassabb, mint a fénysebesség! Akkor viszont lehet, hogy bajban leszünk. Einstein óta tudjuk, hogy a fénysebességnél nincsen és -eddigi tudásunk alapján- nem is létezhet gyorsabban haladó anyag vagy gép. Sőt, megközelíteni is fizikai képtelenség lenne egy ember alkotta géppel (eddigi tudásunk alapján). Na nem baj, a poén kedvéért kapcsoljunk 26.000-szer nagyobb sebességre, mint az űrsikló és induljunk el a Földről - fénysebességgel.
Több, mint 5 órányi utazás után megközelítjük és elhagyjuk a Plútót. 5,6 milliárd kilométer megtétele után elérjük a Naprendszer határát, pedig még fél napja se utazunk. Mondjuk fénysebességgel könnyű... Nem baj, menjünk csak tovább! Galaxisunk forgástengelyére merőlegesen haladunk tovább. A Földünknél 110-szer szélesebb Napunk lassan csak egy apró pislákoló fénypont lesz. Már egy éve utazunk folyamatosan, megállás nélkül a fény sebességével. Eltelik még egy év... Aztán még egy... Több, mint 4 év utazással töltött idő után elérjük a hozzánk legközelebb eső csillagot, a Proxima Centauri-t. További 100 év múlva megpillantjuk az első Nebulákat, gázfelhőket ahogy kirajzolódnak a távolban. Aztán 1000 év utazást követően, már a galaxisunk körvonalai is kezdenek kirajzolódni a látómezőben. Majd több, mint 100.000 év fénysebességgel történő száguldásunk után, végre teljes egészében láthatjuk saját galaxisunkat, a Tejútrendszert. Elhagyva a galaxist, apró fényes pontok jelennek meg a távoli látómezőben. Nem, ezek nem csillagok. Ezek mind-mind különálló galaxisok, többségük nagyobb, mint a Tejút. 5 millió év után elhagyjuk a helyi ~ 30 galaxisból álló (úgynevezett: Lokális) csoportot.
Folytatjuk az utazást továbbra is fénysebességgel, megállás nélkül. Eltelik már 100 millió év... Majd egymilliárd, kétmilliárd, ötmilliárd... Majd 13,5 milliárd év utazás végén megállunk és vetünk egy pillantást az univerzumunkra. Talán még marad egy kis időnk gyönyörködni a szemünk elé táruló több százmilliárd galaxis szépségében. Már csak azt sajnálom, hogy a fizika nem engedi meg a fénysebességnél gyorsabb utazást. Elvégre a kis kirándulásunk végeztével már nem lesz Naprendszerünk, se Földünk, ahová visszamennénk, pedig annyira siettünk, amennyire csak a fizika engedi.

///Az utazásunk egy igen látványos videó formájában///

Valójában ezt az utazást már megkezdték. Igaz messze nem fénysebességgel, csak kb. 40-50.000km/h-val.
Ez a Voyager–1, és -2 űrszonda. 16 napos különbséggel 1977. szeptember 5.-én indították el őket felfedező útjukra.
Most már több, mint 30 éve utaznak megállás nélkül, egy űrsiklónak megfelelő sebességgel. A Voyager 1 ez alatt az idő alatt több, mint 12,5 milliárd km-t tett meg, és elérte a Naprendszer peremét.
A képzeletbeli utazás után, ez a gyakorlati példa talán még jobban szemlélteti, hogy mekkora távolságokról is van szó.
Fölösleges is fénysebességben gondolkodni. Az ember által készített leggyorsabb eszköz a Helios-2 űrszonda volt. Sebessége ~ 253.000Km/h ami még mindig csak 0,0235%-a a fénysebességnek. Ezzel az átlag ember számára irdatlan nagy sebességgel is alig 17.000 év alatt érné el a hozzánk legközelebb eső csillagot, a Proxima Centaurit.

Talán az elmúlt pár oldal után már valamelyest érzékelhető a távolságok és a méretek. Azok a távolságok, és azok a méretek amik a valóságunkat mutatják.
Csak kevesen képesek felfogni mindezt. Átérezni, hogy mennyire aprók is vagyunk. Talán ez is egy probléma a mai emberekkel. Nagyon nagyképűek. Az ember mindig is hajlamos volt túlon túl intelligensnek és bölcsnek hinni magát. Aki képes uralni, irányítani a környezetét. Pedig még a Földünk természeti erejével sem tudunk mit kezdeni. A földrengések, tornádók, vulkánkitörések, viharok és cunamik ellen jóformán tehetetlenek vagyunk.
Az emberi egoizmus határtalan. Annyira nagynak képzeljük magunkat, hogy az ebből adódó egoizmus mára már majdnem teljesen eltakarja a valóságot. Nagyképűen eltapossuk a bogarakat, az állatokat, a növényeket, és szinte mindent ami az önös érdekeink útjában áll. A technológiai és gondolkodásbeli fejlettségünk az, ami miatt olyan nagyon felsőbbrendűnek képzeljük magunkat. Pedig pont a technológia az, ami megmutatta nekünk, hogy mennyire kicsik és jelentéktelenek is vagyunk valójában.
Országok gyilkolják egymást nap-mint-nap halomra. Nevetséges, buta, önző érdekek miatt, legyen az pénz, olaj, vallás vagy csak szimplán a hatalomvágy. Összefogás és közös fejlődés helyett inkább egymást írtjuk. Csak azért, mert az illető x.y.-nak ezen a jelentéktelen csöpp kis bolygón a jelentéktelen kis életét jobb(?) érzés tölti majd el. Más nem számít.
Ők még nem ismerik a valóságot, és sajnos kicsi az esély rá, hogy valaha is megfogják. Csak az iskolai maszlagot (jobb esetben), de felfogni még azt sem tudják. Nem képesek átérezni, beleélni magukat.

Pedig csak egy átlagos meteor kéne, inkább aszteroida... Ütközési pályán a Földdel... Máris minden megváltozna.
Talán akkor rájönnének az emberek, hogy nem az USA-ban, Kínában, Orosz o.-ban, Magyarországon, Angliában, vagy a Közel-keleten élünk, hanem a Földön.
Abban a pillanatban akaratlanul is át fogják érezni a szörnyű valóságot. Mindegy ki nyeri a háborút, mindegy hány embert gyilkolt le, mindegy, hány milliárdot rabolt vagy sikkasztott, mindegy mekkora a népszerűsége, egyik pillanatról a másikra már semmit nem fog számítani. Esély a túlélésre minimális lesz, az is csak összefogással lehetséges.

Pedig a veszély valós. Nem is akármennyire.
Talán csak kevesen vannak tisztában vele, de óvatos becslések szerint is több, mint 20.000 kisebb-nagyobb aszteroida kering az űrben, amelyek pályája keresztezi a Föld pályáját. Bizony, minden keringési ciklusban egyszer áthalad (vagy át fog haladni egyszer) azon a vonalon amelyiken a Föld is. Az egyetlen szerencsénk, hogy eddig elkerültük a találkozást. Úgymond jókor voltunk jó helyen. Vagyis amikor az egyik meteor keresztezi a Föld pályáját, akkor mi már vagy elhagytuk azt a pontot, vagy még nem értünk oda.
A legnagyobb gond mégis a megfigyeléssel van. Egy NASA jelentés szerint az űrügynökség bár képes lenne szinte az összes, a Földre veszélyt jelentő aszteroida felkutatására, megfelelő anyagi háttér hiányában azonban erre nem fog sor kerülni.
A potenciális veszélyt jelentő, megközelítőleg 20 000 aszteroida és üstökös legalább 90%-ának felkutatása nagyjából 1 milliárd dollárba kerülne. 2005-ben az amerikai kongresszus felkérte a NASA-t, hogy készítsen egy tervezetet a legnagyobb pusztítással fenyegető űrkőzetek nyomon követésére, és az esetlegesen ütközőpályára került objektumok elhárítására. Ebbe a kategóriába a 140 méter átmérőjű aszteroidáknál jelentősebbek tartoznak bele. Ezek már akkor is veszélyt jelentenek bolygónkra, ha nem csapódnak be, csupán felrobbannak a légkörbe való belépéskor, lökéshullámaik még akkor is katasztrofális következményekkel járnának.
A NASA jelenleg is figyelemmel kíséri a bolygónk számára végzetesnek minősülő objektumokat, melyek 1 kilométer feletti átmérővel rendelkeznek. Egy ilyen aszteroida felérne egy armageddonnal. Azonban még ez a kutatás is, ami eddig 769 aszteroidát és üstököst fedezett fel, jelentős elmaradásokkal küzd.
A kisebb aszteroidák felkutatása megfelelő erőforrások hiányában teljesen reménytelennek tűnik, arról nem is beszélve, hogy gyakorlatilag egyedül az Egyesült Államok rendelkezik átfogó aszteroidakövető programmal. Az egyetlen ország a Földön, amely hajlandó, ha minimálisan is, de pénzt áldozni erre a célra. Rajtuk kívül egy olasz csillagvizsgáló dolgozgat még, közel sem olyan hatékonyan, mint az űrügynökség.

Az elmaradásokról még annyit, hogy idén januárban egy 250 méteres aszteroida húzott el 500 ezer km távolságban a Földtől. A poén az, hogy 2007 októberében fedezték fel.
Szerintem mindenkinek leesett, de azért elmondom én is. Az az 500.000 km amennyivel elkerült minket csillagászati méretekben szinte semmi, egy hajszál. A 250 méteres átmérőről annyit, hogy a Tunguzkai meteor kb. 100 méter átmérőjű lehetett és a számítások szerint 1000-szer nagyobb energiát szabadított fel, mint annak idején a Hirosimai atombomba. Az ilyen kisbolygók gyakran ütköznek meteorokkal vagy más aszteroidákkal. Pályájukat nagyon nehéz kiszámítani. Minél több ideig tudják megfigyelni, annál pontosabban lehet kiszámítani a végleges pályát. Tehát ha a TU24 a Föld felé vette volna az irányt akkor nagy bajban lettünk volna. Gondoljunk csak bele... Októberben fedezték fel, és január végén haladt el mellettünk. Vagyis durván négy hónap lett volna arra, hogy valami sci-fibe illő módon eltérítsék különben világ méretű katasztrófát okozott volna. 4 hónap... Figyelve az eddigi a NASA vagy egyéb nagyobb volumenű projecteket az a négy hónap arra se lett volna elég, hogy valami bizottságot felállítsanak, majd kitalálják és megegyezzenek a teendőkben. Ez nem kis elmaradásra utal.
A hiánypótlás egyik lehetősége egy új földi távcső építése, ami kizárólag az aszteroida-vadászattal foglalkozna, kiegészítve kapacitását más űrügynökségek távcsöveivel. Ennek a költsége összesen 800 millió dollár lenne. A másik lehetőség egy infravörös űrtávcső fellövése, ami egymaga is képes lenne a feladat ellátására, a földi rendszernél gyorsabban és hatékonyabban, ez azonban már 1,1 milliárdos költséget jelentene. Azonban az amerikai Fehér Ház mindkét megoldást túl költségesnek minősítette...
Ha megengeditek lenne egy személyes megjegyzésem ezzel kapcsolatban.
Az Egyesült Államok következő generációs lopakodó vadászgépének, a JSF-nek a kifejlesztése 2006-os adatok szerint 40 milliárd dollárba került. Úgy érzem ehhez már nem kell több kommentár...

Képezljük el, hogy egy új csillag ragyog fel az égen, elhomályosítva a napot – ám ez csupán egy-két percig tart. Gyönyörködni vagy szemészhez menni azonban már nem marad időnk, mert végzetes csapás éri bolygónkat: irtózatos lökéshullám és több kilométer magas tűzvihar fut szerteszét. A felszíni vizek felforrnak, a légkör egy része leszakad, a kéreg olvadozni kezd, árapályszerű rengések rázzák meg a Földet.
Aki szerencsés e szerencsétlenségben, azt rögtön megölik az első csapások, még az apró organizmusokat is kiirtja a gamma- és röntgensugárzás. A Föld túlsó oldalán, a kozmikus katasztrófa árnyékában lévő élőlényekre valamivel hosszabb haldoklás vár.
Az emberiség végleg eltűnik, és ha éppen akkor zajlott egy Mars-expedíció, már nincs miért visszatérniük a lakhatatlanná vált Földre. Az utóhatások miatt a maradék tengeri élet is kipusztul, bár évmilliók múlva néhány mélyvízi fajjal és a rendkívüli tűrőképességű (extremofil) baktériumokkal újra elindulhat az evolúció – ha még lesz hozzá kedve.
Pedig kozmikus értelemben nem történt semmi különös, csak egy gamma-kitörés (GRB – gamma ray burst), ilyenből hetente kettőt-hármat észlelnek a műholdak, és ha érzékenyebb műszereink lennének, hatot-kilencet is följegyezhetnénk. Némelyik kitörés energiája akkora, mint amennyit a Nap eddig összesen (!) produkált.
Ezúttal a GRB túl ”közel” villant: tőlünk pár száz fényévnyire, ahol hirtelen összeomlott egy óriási – a Napnál legalább húszszor nagyobb tömegű – csillag. Fekete lyukká vagy neutroncsillaggá zuhant össze, és mi pont a gamma-kitörés csóvájába esünk. Ezért a pusztulás olyan léptékű, mintha sok millió hidrogénbomba robbanna föl egyszerre. Valószínűleg sokkal rosszabbul járunk így, mint egy közeli szupernova-kitöréssel, a totális atomháború pedig ehhez képest egy petárda pukkanás.

Gamma Ray Brust

Egyszerűen el kell fogadni, és fel kell tudni fogni, hogy a világunk és a Föld nem egy hatalmas vadaspark, ahol mi vagyunk a mindenhatók. Inkább csak egy kis fűszál vagyunk abban a bizonyos vadasparkban.
Nem mi vagyunk a világ közepe, merthogy a világnak magának sincs "közepe". Az, hogy a Föld és helyzete olyan, amilyen, rengeteg tényező véletlen összhatásának az eredménye.
Persze a saját méreteinkhez, és saját magunkhoz mérten a technológiánk figyelemre méltó. De csak itt a Földön, a mi kis földi mércénkkel.
Persze tudom, szondáink már elhagyták a Naprendszert, és már a Mars utazásra készülünk. De mindez csak a mi szemünkkel tűnik nagynak. Elvégre a galaxisunk térképén be se tudnánk jelölni ezeket a küldetéseket, felfedezéseket annyira eltörpülnek. Nem tudnánk behúzni a pioneer és voyager szondák útvonalát, mert az egész naprendszerünk csak egy halvány pötty a Tejútrendszer térképén.

A Tejútrendszer

Az írás közben elgondolkodtam miért olyan nehéz felfognunk a milliókat és milliárdokat.
Többek közt saját életterünk korlátai miatt, és amiatt, hogy ezek a nagy számok sokszor jelzőként szerepelnek a szóbeszédben. Amolyan hatás fokozás képpen. „Én 1000-szer jobb vagyok, mint te”... vagy „már milliószor elmondtam”... vagy „már ezer-milliószor megbeszéltük”... stb. Egyértelmű, hogy csak a nyomatékosítás kedvéért használjuk esetenként ezeket a szavakat. Elvégre ahhoz, hogy valaki csak 1 milliószor is elmondjon bármit egész életében azt kellene mondania megállás nélkül.
Itt viszont az a különbség, hogy a csillagászatban ezeket a számokat szó szerint kell érteni!
Nem azért mondjuk, hogy - például - a Nap 150 millió kilóméterre van tőlünk, mert az olyan baromi nagynak tűnik. Hanem azért, mert az tényleg annyira messze van! 150 millió kilóméter...
Ilyenkor gondoljunk bele, hogy mennyire megterhelő a legtöbbünk számára a 10km futás, vagy levezetni 1000km-t egyhuzamban. Esetleg repülni 4-6 ezer km-t még utasként is fárasztó lehet.

///Egy igen látványos videó a bolygók és az eddig felfedezett csillagok arányos méreteinek érzékeltetésére!///

És akkor nézzük a puszta tényeket...
A mi kis Földünk egy 12.756km átmérőjű "sárgolyó". Ami a hangsebesség ~ 1,4x-vel forog a saját tengelye körül! Mindez, amit Földnek hívunk lebegve kering egy sokkal sokkal hatalmasabb hidrogén fúzióktól izzó gömb körül a nagy-nagy fekete semmiben! A Földünk és még pár bolygó a Nappal karöltve alkotja a Naprendszerünket.
A Nap 110-szer akkora, mint a Föld. Viszont a nap tömege durván 333.000-szer nagyobb, mint az egész Földünk. A Naprendszerünk átmérője a Plútóig számítva 6 milliárd km. Viszont még ez is eltörpül a galaxisunkhoz képest. Ugyanis csak a mi galaxisunk több száz milliárd ilyen és hasonló naprendszert tartalmaz, mint a mienk. Csak a mi galaxisunkban minden földi emberre, az éhező etióptól az olaj milliárdosokig mindenkinek legalább 20 teljes naprendszer jutna (saját nappal, bolygókkal mindennel együtt)! A Tejút átmérője nagyjából 100.000 fényév. Namármost a fényév az a távolság amit a fény egy év alatt megtesz. Ez nagyjából kilencezer-négyszázhatvan milliárd kilométer :) A csillagászoknak egyszerűen muszáj volt egy új mértékegységet bevezetni, mivel akkora távolságokról van szó, hogy a Földön megszokott km-ben már nem lehet normálisan kifejezni, illetve számolni vele.
Ezzel a mértékkel a Nap-Föld 150 millió km-es távolsága csak 8,3 fényperc!
Az eddig megismert Univerzum pedig 13,7 milliárd fényév. Ez több százmilliárd galaxist, ami szintén több százmilliárd naprenszert és bolygót tartalmaz.
Mint már többször is említettem, ezek a méretek egyszerűen irreálisak az emberi léptékekhez. Szinte elképzelhetetlen.

Nemrég láttam egy animációs filmet. Horton a címe. Aki nem látta volna, a lényege az, hogy Horton, az elefánt hangokat hall egy mellette elsuhanó szöszről. Egy kis szöszről, ami megpihen egy virág szirmán. Aztán kiderül, hogy a szöszben egy teljes civilizáció éli mindennapi életét. Persze senki nem hisz neki, ez miatt meg is akarják hurcolni, majd a végén minden jóra fordul. Igen poénos, szórakoztató, és legfőképpen kijózanító film.
Mert ha belegondolunk bizonyos nézőpontból a mi világunk se más mint a szöszön lévő világ. A világegyetem ugyanolyan hatalmas, mint a szösz lakóinak Horton világa. Akik szintén nem akarták elhinni, felfogni, hogy a világuk olyan picike, hogy elfér egy virág szirmán.
Ez az, ami kijózanító, mert ha belegondolunk a mi világunk se nagyobb, sőt... A film elég jól demonstrálja a mai helyzetet, és az emberek álláspontját. Horton extrém elképzelését, hogy élnek lények a szöszön belül, sőt egész civilizáció, a társai nem akarták elfogadni, kiröhögték, sőt el akarták hallgattatni. A szösz lakói szintén hitetlenkedtek, hogy van egy külső hatalmas világ.

Napjaink világnézete is ilyen, amin a tudomány, ha vesszük a fáradtságot a megismerésére, képes javítani kicsit. Minél többet tudunk meg a világunkról, annál többet tudunk meg a saját valóságunkról. Ugyanis az előző – nagyjából – 10 oldalon át ismertetett, bemutatott valóság az csak az általunk jelenleg ismert valóság! Mindaz, amit ma a tudomány ismer, elfogad, és bizonyított saját magunkról és a körülöttünk lévő világról.
A tudományos ismeretek azonban fejlődnek.
A legkorábbi "elméleti" Földalak az ókori Görögországból származik. Homérosz Iliászában (Kr. e. kb. 800) a Föld egy lapos korong, amelyet óceánok vesznek körül.
Aztán az emberek nem értették, mért van az, hogy a közeledő hajók árbócát látják meg legelőször a távolban, és utána fokozatosan a hajótestet is.
Pár évszázaddal később Püthagorasz (Kr.e. kb. 580-500) - elsősorban esztétikai megfontolásból - már gömb alakúnak tekintette a Földet. Ez az elképzelés Arisztotelész korában (Kr. e. 384-322) általánosan elfogadottá vált, s megfigyelésekkel támasztották alá. Majd később mérésekkel ki is számolták az átmérőjét.
A másik hasonló példa a Geocentrikus világkép és később a Heliocentrikus világkép elterjedése volt.
Ptolemaiosz (Kr. u. 161 – 180 körül) fogalmazta meg a Geocentrikus világképet. Vagyis, hogy a Föld a világmindenség középpontja, a csillagok, bolygók és a Nap a Föld körül kering. Ez egészen Kopernikusz idejéig elfogadott volt, és tükrözte az egyház álláspontját is(!). Ugyan már i. e. 3. században is felvetették, de csak Kopernikusz által 1543-ban kiadott tanulmány után vált elfogadottá. Vagyis, hogy a Nap a bolygórendszerünk középpontja, és minden bolygó a Földdel együtt e körül kering.
Ez a két példa csak arra jó bizonyíték, hogy egy-egy tudományos felfedezés mennyire gyökeresen megváltoztathatja a világról alkotott képünket. Képzeljük csak el, mennyire extrémnek hangzott volna 1500 évvel ezelőtt, hogy a Föld forog! Ráadásul gyorsabban, mint a hangsebesség!
Ma már nagyon bután hangzik, hogy a Föld lapos, pedig volt idő, amikor ez volt az elfogadott általános álláspont Európában. És ki tudja, mi lesz a következő, elsőre extrémnek tűnő elmélet, ami bizonyítást nyer?
A mai modern fizikai kutatásokat végző tudósoknak is vannak elméletei, elképzelései a világunkról. Ami ma még extrémnek tűnik, de a múlt példáin okulva közel sem elképzelhetetlen.
Az egyik legnépszerűbb ilyen elmélet a Húrelmélet. Nem kívánok belemenni a részletekbe, a lényege, hogy a legkisebb részecskéket alkotó részeket húrokként írja le. Energiából álló húrok és membránok sokaságaként. A gond csak az, hogy a megközelítőleg 10^-35 méteres húrokat a jelenlegi technológiával nem vagyunk képesek megfigyelni, így közvetlenül igazolni sem. Az érdekesség benne az, hogy a jelenleg ismert 3 tér és 1 idő dimenzió kívül 7 másikat is megjósol az elmélet. Tehát, ha az elmélet beigazolódik, akkor nem 4 dimenzióban élünk, hanem 11-ben!
Persze ez nagyon "Sci-fi-sen" hangzik, de mért ne létezhetne 11 dimenzó, amiből mi csak 4-et vagyunk képesek érzékelni, felfogni, megmérni?
Képzeljünk el egy 2 dimenziós világot. Egy olyan helyet ahol csak 2 sík létezik. Mint a papírlapra rajzolt figurák. Aztán a papírlaphoz közelítek egy kockát. A két dimenziós világ semmit sem érzékel ebből. Náluk csak hosszúság és szélesség van, magasság nincs. Bármennyire pontosan és jól le tudják mérni ezeket a méreteket, a kockát nem tudják, mivel a kocka 3 dimenzióban létezik. Van szélessége, hosszúsága és magassága is! Persze a papírlap világa képes lenne lemérni a kocka szélességét és hosszát, viszont a kocka magassága, térbeli magassága eltér a papírlapétól, nincsenek egy síkban, így nem érzékelik a közelettét.
Amikor a kocka már a papírlapon van, a 2 dimenziós világ hirtelen meglátja a kocka alapját. A szélességét és a hosszát érzékelik. Viszont valójában csak egy négyzetet látnak, ugyanis a kocka 3. térbeli kiterjedését már nem képesek érzékelni! Amint a kocka elemelkedik a papírról a 2 dimenziós világ számára hirtelen eltűnik... Már nem képesek érzékelni többé.
Igaz itt csak térdimenziókról volt szó, de ugyanilyen alapon elképzelhető, hogy mi magunk se vagyunk képesek érzékelni egy 5-6 vagy 7 dimenziót. Elvégre az időt magát sem látjuk, mégis képesek vagyunk érzékelni, és mérni is, ez a mi 4. dimenziónk, de ez már nem tér, hanem idő dimenzió. Elképzelhető, hogy a mi 4 dimenziónkban nem vagyunk képesek érzékelni az 5-6 vagy 7 dimenziót ugyanúgy, ahogy a 2 dimenziós világ sem képes a kocka érzékelésére.
(Jelentős különbség viszont, hogy a Húrelmélet nem a hagyományos, "kiterjedt" dimenziókkal "bővíti ki" a világunkat, hanem "felcsavarodottakkal", amelyek bizonyos, matematikailag leírható alakzataiban történik a húrok rezgése.)
Mindez nagyon érdekes, de addig csak elmélet marad, amíg többszörösen igazolást nem nyer. Persze felmerülhet a kérdés, hogyan bizonyítjuk nem is egy, de rögtön hét olyan új dimenzió létezését, amit egyszerűen nem vagyunk képesek se látni, se érzékelni, se (jelenlegi módszereinkkel) "megmérni"? Maximum a "lenyomatából", és a benne rezgő húrok által alkotott részecskék tulajdonságainak a vizsgálatából...

A világegyetemünk annyira extrém, és annyi extrémnek tűnő elképzelés vált már valóra, igazolódott be, hogy nyitottnak kell lennünk az újra, a hihetetlenre is, mert a múlt és a tudomány már sokszor bizonyította, itt bármi lehetséges!

Forrás:

Carl Sagan – Korok és Démonok
Carl Sagan – Milliók és Milliárdok
IPM magazin - www.interpressmagazin.hu/
www.mindentudas.hu
www.wikipedia.hu
www.sg.hu
www.index.hu
www.jetfly.hu
National Geographic Channel - http://nationalgeographic.hu
Discovery Channel - http://www.discoverychannel.co.uk
Discovery Science Channel - http://science.discovery.com

Előzmények

Copyright © 2000-2014 PROHARDVER Informatikai Kft.