Történt egy "régi rongyos", de nagyon szeretett cseten, hogy egy lány szomorkodott, vagy unatkozott, ki tudja már. A lényeg az, hogy egyiket sem szeretem, így felajánlottam neki, hogy mesélek. Egyre többen figyeltek, a végén már csak én kopácsoltam a billentyűket. Így indult egy botcsinálta önjelölt meseíró "karrierje".
Sok mesét írtam azóta, de ez az egy lángbetűkkel ég a lelkemben. Bugyuta? Lehet. De sikerült vele valakit kizökkentenem negatív lelkiállapotából, és bár könnyeket csaltam a szemébe, már nem "csak úgy" volt szomorú, és hogy nem unatkozott, azt csak remélem.
Sok víz lefolyt azóta a vén Dunán, az a cset már nem létezik. Én viszont mesélek, és akit érdekel, az olvassa.
Nem írtam sose egyedül. Szeretett feleségem elvállalta a múzsa szerepét, és ez új erőt, mondhatnám reményt adott, ad, hogy nem hiába, nem potyára írok. Bár már nem él, lélekben velem van. Ez elég ahhoz, hogy folytassam azt az utat, amelyhez egy csetes vígasz-mese adta meg a kezdő lökést.
Hogy is volt ?...

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Pejkó...

Baktatott befelé az Üllői úton, húzta az ósdi szekeret egy jól sikerült vásár után. Gazdája elégedetten köpködött a bakon. Odasuhintott néha az ostorral, bár oka nem volt rá. Fáradt volt Pejkó, nagyon fáradt, és az egyik ostorcsapás után úgy döntött, hogy soha többé nem húz szekeret. Megállt, és egy sóhajjal eldőlt, egyszerűen lefeküdt a keresztbe futó sinekre. Az öreg ütött rajta párat, aztán káromkodva elindult egy közeli kocsma felé.

Torlódott a forgalom, már a rádió is bemondta, hogy kerüljék a helyszínt azok, akik sietnek. Valaki elment kockacukorért, hogy azzal csalogassa el a lovat, de a hentesnél nem kapott. Álltak az emberek tanácstalanul, Pejkó pedig sztoikus nyugalommal feküdt. Valami jótét lélek levágta róla a hámot.

A kormány nem maradhatott tétlen, tehát megalapította a Pejkó-ügyi Bizottságot, melynek ideiglenes főhadiszállása egy sátor lett, az esetre jó rálátással. Tenni ugyan nem tettek semmit, de a tagok fontosságuk teljes tudatában követeltek maguknak székházat.
Kivonult a rádió, a tv, és mindenkit megszólítottak, aki csak szóba jöhetett. Pejkó akadályt képezett a médiának, de elnéző mosollyal kerülgették.

Pejkó feküdt fáradtan, és ugyan nem értette, de látta a nyüzsgést. Nem akart már semmit, csak pihenést. Közömbösen nézte, ahogy egy kissrác közelít felé, hóna alatt egy kopott focilabdával. Vigyorgott a gyerek, és lehuppant Pejkó nyaka mellé.
- Szia, miattad van ez a felhajtás? - Kérdezte a szurtos kölyök.
- Nem tudom, én csak pihenni szeretnék, nagyon elfáradtam. Egyre nehezebb húznom a kocsit.
A gyerek óvatosan rádőlt a ló nyakára, de miután látta, hogy nem okoz neki fájdalmat, kényelmesen elhelyezkedett.
- Hogy hívnak?
- Azt ordítja a gazdám, hogy Pejkó, ha akar valamit. Pedig szürke vagyok... És Téged?
- Pisti a nevem, de anyu néha büdös kölyöknek hív. Igaza lehet, mert nem mindíg mosom meg a lábam... Mondd, nem szeret a gazdád, hogy csak úgy hagy itt heverni a flaszteron?
- Szeret? Az meg mi?
- Törődik veled, figyel rád, meg ilyenek.
- Jé, mikor ostorozott, nem is tudtam, hogy szeret.
- Az nem szeretet -mondta Pisti- a szeretet egész más.
- Mondd el, milyen az a szeretet.
Pejkó nagyot sóhajtott, és érdeklődve várta ettől a csillogó szemű kölyöktől a magyarázatot. Pisti még nagyobb kényelembe helyezte magát Pejkó nyakán, belebámult a kéklő égbe, aztán elmosolyodott.
- A szeretet? Annál szebb dolog nincs, Pejkó. Hiába van rántott hús, anyu ken nekem zsíros kenyeret, mert azt szeretnék. És megfoltozza a gatyámat, amit kiszaggattam. Apu pedig megragasztja a lasztimat, pedig zsugázni indulna. Én vagyok a fontos számukra. Az a lényeg, hogy én kellek nekik. Persze szeretik a hugomat is, meg a kutyát, meg a papagájt... Az a lényeg, Pejkó, hogy hiányzik az, akit szeretsz, ha nincs veled. Egyszerűen nem jó nélküle, érted?
Megborzongott Pejkó, mert eszébe jutott az a bővérű csődör, akivel nagyokat rohangáltak a réten. Aztán felrémlett csikója képe is emlékeiben, akit egy vásáron eladott a gazda.
- Mondd, Pisti, ha sosem mondjuk, hogy szeretünk, akkor honnan tudja a másik? Mert nekem még senki sem mondta.
- Én sem mondtam Pejkó, -nevetett Pisti- de ahogy haza megyek, máris hiányozni fogsz. Jó veled, ennyi elég. Holnap vissza jövök, és örülni fogok, mert megint együtt leszünk.
- Nem lesz holnap, Pisti. Nekem már nem. Egyre jobban álmosodom, és ha elalszom, nem ébredek fel többé. Elég volt kocsiból, ostorból, szidásból...
- Itt hagysz, Pejkó?
- Maradnék, de hallom a hangot, amely hív, és nekem mennem kell. Attól még veled leszek, csak nem fogsz látni. Úgy fogok rád vigyázni, mintha csak a csikóm lennél...

Nagyot sóhajtott a szürke, aztán elernyedt, szemei opálossá váltak.
Pisti elbőgte magát a ló nyakára borulva, könnyei vékony patakként törtek utat a lóra tapadt porban. Aztán felült, felnézett az égre, épp időben ahhoz, hogy lássa egy ló fejét kibontakozni a felhőkben...

Utóélete is van a mesének.
Bár nem árulom el ki ő, neves, nemzetközi hírnevű műlovarnőt vígasztaltam vele. Balesetet is szenvedett, egyszer leesett a lóról, és gerincét törte. Mikor a kórházi ágyon feküdt, Pejkó járt az eszében. Újra, és újra átélte, kóstolgatta a mesét. Szerencséje volt, maradéktalanul felgyógyult. Ma is táncoltatja a lovat, sikereket arat.
Egyetlen dologban makacs. Származzék bármely nemes vérvonalból a paripa, ő Pejkónak hívja.