Papa

Anyai nagyapám nem volt szerencsés. Papa 15 éven át küzdött az életéért. Prosztatarák, cukorbetegség, infarktus. A rák kezdődött legelőbb. Kétszer volt infarktusa, bírta, szinte meg se látszott rajta. Aztán az utolsó fél évében kezdődött a vesszőfutás. Harmadik infarktus, kórház, először hetente sokszor, majd az utolsó hónapban végig bent feküdt. Látogattam, amíg bírtam nézni a szenvedéseit, bár még kicsi voltam, s nem igazodtam el a város forgatagában.
'99-ben halt meg. 2 nappal a napfogyatkozás előtt. Szerettem volna, ha legalább azt látja, szép lezárása lett volna az életének. Évekkel utána is látni véltem, mindig meg-megfordultam, mikor egy zömök, csillogó szemű, nagydarab, idősebb bácsit láttam az utcán sétálni.

Papát mindenki szerette, jó ember volt. Jóanyám, jóatyám és nagyanyám szokta néha még elmesélgetni, miket tett, miket bohóckodott.

Anyunak 13-14 éves kora körül megtetszett egy kabát, amikor a butikban voltak. Mama mondta, nincs rá pénz, nem lesz kabát, mire Anyu egyből szaladt Papához, s kérlelőre fogta a dolgot. Papa berakta a kosárba, s Anyu nem tudott hová lenni örömében, büszkén mutogatta később mindenkinek - "nézd, mit kaptam!". Otthon Mama és Papa összevesztek, hogy még vissza lehet vinni, nem kell az, miért tetted bele, de Papa nem engedett a kabátból. Később megbékéltek.

Papa csinált nekünk kerítést is, hozzá pedig kaput. Kicsit megkopott már, többször is újrafestettük. Idősebb nálam, évtizedek óta dacol a széllel, faggyal, hóval, esővel, a tűző nappal, s mégis még mindig áll, még mindig megvan, még mindig szeretjük. Kötődünk hozzá. Amikor először hallottam, el sem akartam hinni: hulladékvasakból készült. Hogy mi tartja össze még mindig? Az eszem azt mondatja velem, hogy a mestermunka, de legbelül nem hiszem el, az nem ilyen kitartó - a gondoskodás, a szeretet annál inkább.

Papa viccelődött is ám, nem is keveset!
Történt egyszer még az átkosban, hogy eltörölték a munkás szombatot, így sok munkásnak felszabadult a hétvégéje, nem tudták, mit lehetne csinálni a plusz időben. Ő azt mondta, tud egy jól fizető, egész kellemes munkát.
''És mi volna az?''
''Kriptameszelés.''
''Micsoda?!''
''Kriptameszelés. Hétvégén lehet menni, csak vigyetek egy vödör meszet és lapátot, nem kérdezi senki, kik vagytok, honnan vagytok, csak mondjátok, hogy kriptát meszelni jöttetek, beengednek. Ha kész vagytok, fizetnek is - egyszemélyes kriptáért 5 Ft, családiért 10 Ft.''
Következő hétfőn nem ment munkába. Nem mert, megverték volna. Másnap már persze rájuk is förmedt, hogy nem jöttek el, másodmagában kellett meszelnie azt a hideg kriptát. Meg is fázott, azért nem tudott jönni tegnap. A többiek a meghökkenéstől csak néztek némán egy pár percig, majd elnevették magukat. Egy ujjal se bántották.
Csak azt sóhajtozta mindig, bárcsak látta volna az arcukat azon a hétvégén...

Papát nem ismertem jól, nagyon későn értem, és 13 éves sem voltam, amikor elment. De annyit tudok, hogy ez a 3 hónap és 2 nap híján 13 év teljesen más lett volna, ha nem küzd annyira az életéért. Tanultam tőle valamit, amit senki mástól nem tanultam meg az öregek közül - hogy mindig vigyorogjunk, ahogy csak a szánkon kifér, éljünk úgy, hogy élvezzük minden pillanatát, s próbáljuk meg mások számára is vidámabbá tenni.

A temetése szép volt, egyszerű: egy rövidke beszéd után szétszórták a hamvait. Sosem volt ''szétszórt'' ember, szinte láttam magam előtt, ahogy fancsali képpel morog, hogy most majd aztán nekiállhat takarítani mindazt a piszkot, amit maga után hagyott.

Hiányzik. Még mindig. Mindannyiunknak. Máig is azt tartom az egyik legértékesebb dolognak, amit tőle tanultam. Sokszor jut eszembe egy teli torkos nevetés után, s némán hálálkodom neki, hogy tanulhattam tőle.

Anyai nagyapám szerencsés volt. Papa tudott nevetni még a 15 év alatt is.
És szerencsések voltunk mi is, hogy ismerhettük.

Köszönöm, Papa