Van néhány történet a tarsolyomban, az előző írásomban részletezett negatív, illetve vicces élmény után itt az ideje, hogy a mérleg pozitív oldalába is csepegtessek egy kis mannát.
Amikor még fiatal voltam és bohó, épp csak beköltözött otthonomba az internet (1999), akkor kezdtem el levelezgetni az azóta ezerszer feledésbe merült inda.gyaloglo.hu oldalon. Akkor és ott senkiről nem volt kép, a digikamerák ideje még nem jött el, a scanner is felesleges luxusnak számított.
(OFF: most beírtam az URL-t, és bakker: ez még üzemel! És - anyám borogass - még a bulinet is működik, ugyanazzal az oldschool kinézettel.)
Szóval ezen a rettenetes oldalon futottam bele, hmm, nevezzük Jolánnak, egy igen jól írogató kislányba, és miután a kép nem volt adott, ezért az ember az írásból próbál leszűrni dolgokat, úgymint IQ, logika, ízlés, meg hasonlók. Jó hosszan levelezgettünk, aztán már idegesített, hogy nincs fotó, én persze küldtem és rinyáltam a válaszképért, de hiába. Telefonszámot viszont szereztem, úgyhogy élőhangos ismerkedésbe csaptunk át.
És bakker: rávett. Rávett, hogy fotó nélkül, bemondásra higyjem el, hogy csinos, és megéri. És egyik este ott találtam magam egy kapualjban, megnyomtam a csengőt és kijött a házból a Kis Hableány. Frankón. El voltam ájulva. Annyira sokkal nőbb volt, mint amennyire én férfi, hogy azt hittem, egyből lelép.
De nem lépett le, csavarogtunk a Vár körül, aztán vettünk egy kannás bort és felmentünk az Alagút tetejére inni. Kiderült, hogy a Kis Hableány nagyon nem bírta a piát, pláne ezt a moslékot, úgyhogy hamar olyan állapotba került, amit - fujj, csúnya dolog! - vétek lett volna nem előnyös oldaláról megközelíteni, így még aznap éjjel, nos, túl voltunk a kötelező körökön. Máig emlékszem, hogy lépek ki a házból, köntösben áll a küszöbön, szomorúan mosolyog, én pedig nekiindultam gyalog, mert akkoriban még nem volt VEKE, ergo éjszakai buszhálózat sem.
Másnap felhívtam. Nem hitte el. Azt mondta, hogy őt nem szokták másnap felhívni. Majd' egy évig jártunk, eleinte boldog voltam, aztán stresszes inkább, mert kiderült, hogy a Kis Hableány bizony anorexiás, így aztán örökké lesni kellett, hogy eszik-e rendesen és az benn is marad-e. Egy idő után a szerelem helyett már csak ez maradt és a felelősségérzet, rettenetes volt a végén lelépni.
(Hogy ne öljön meg az olvasó, gyorsan összegzem, hogy közben min mentünk keresztül: öngyilkossági kísérlet, Lipótmező, pszichoterapeuta, a szülők felkészítése (általam!) a betegségre, hazudozások, stb...) De jól döntöttem: mára gyermekes családanya, ennek örömére rendesen ki is gömbölyödött, és ehhez dukál egy férj is, úgyhogy utolsó információim szerint boldog.
Ész nélkül, emberek. Fejjel az falnak és bele az ismeretlenbe. De megérte.
