Amikor húz a zseb...
Bokros teendőim végeztével gyalogoltam lelkesen az Oktogon felé a Nyugati térről. Egyedül lépkedtem, a barátom, akivel találkoztam volna, otthon maradt, valami betegség ledöntötte a lábáról. Zsebemben átlagon felüli készpénz lapult, megérkezett a fizetésem a nyári munkából. Igazítottam egyet az ingem gallérján, szorosabbra vettem az övemet (hiába, ez van, ha a tesó gatyáját nyúlja le az ember), és isteneset szívtam a szmogos, poros levegőből. Picit hidegebb volt a levegő a reggelinél, még gyorsabban mentem hát, hogy átmelegedjek.
Éreztem, hogy szétcsúszik a pénz a zsebemben, így beálltam egy szélvédett helyre, a postától kb. 15 méterre, hogy megigazítsam. Megszólítottak. A csávó, s társa természetesen pénzt kért, bár már előbb eltettem azt, mi a zsebemet nyomta. Valami hihetetlen, és felfoghatatlan szöveggel rimánkodott, de úgy voltam vele, mivel megmondta mire kell - kaja - adok nekik 1-1 kétszázast. Igenám, de a legkisebb címletem is 5000 volt, hát elmentem beváltani. Befordultam a postára, és a nyitva levő újságostól mindjárt kértem 5 db 200-ast, meg 4 Mátyást. A kezükbe nyomtam, menjetek, egyetek, mára kimerültek a készleteim. (Később a nyugatinál láttam őket, valóban falatoztak, és teát(!) ittak). Továbbáltak.
Aztán megláttam Nénit. Néni a postával szemben ült egy padon, mellette két picike szatyor. Néni a markát tartotta, és talán azt dünnyögte, hogy "legyenek szívesek"... Belegondoltam. Ha két semmirevalónak adtam kajára pénzt, az a 200 Forint már nem oszt, nem szoroz. Odaléptem, megkérdeztem, segíthetek-e, és a kezébe nyomtam a 200-ast. Piszkos kezei között pár egy- és kétforintost szorongatott szegény... Szemei vörösek voltak a fáradtságtól. Melléültem. Néni Romániából érkezett rokonához, aki lakást és pénzt ajánlott neki. Amikor megérkezett, a rokona olyan indokkal, hogy bizony ő beteg, és különben is pici a lakás, kitette az utcára. Néni harmadik napja az utcán alszik, azt mondja a szállóban csak két napig volt hely, aztán már nem maradt neki... Mondtam neki, nehogy alkoholt vegyen a pénzből, mert csak őneki lesz nehezebb. A lelkemre kötötte, hogy ő nem iszik, meg sem tudná fizetni, nézzem csak, egy hölgy vett neki ezt-azt... Az egyik zacskóban két szem krumpli és egy csomag chips lapult. A másikban egy váltás ruha. Kérdeztem, Néni, miért nem tetszik hazamenni? "Olyan messze, Romániába?" Mondom igen, tessék menni vonat... (Kapcsoltam, ha ételre nincs pénze, honnan lenne vonatra?).
Szegénykém eljön Budapestre, jóhiszeműen egy rokonához. Semmi helyismerete nincs, valakik valamennyire útbaigazították, a szállót mégiscsak megtalálta. Pénze nincs neki hazamenni, így kéreget, hogy éhen ne haljon.
Sok embert megismertem a nyáron, úgy gondolom átlátom könnyen az átveréseket, amikor a féllábú hirtelen eldobja a mankót, a vak újra lát, a pénzt pedig a jól kereső BMW-sek és bálnamercisek gyűjtik be. Tetszetek érteni?
Néni nem csaló volt, láttam a szemein. Éreztem, hogy elgyötört, és szabadulna, de nem tud. Néninél hagytam 200 Forintot, elbúcsúztam tőle, és siettem tovább a Deákra, mert ott volt dolgom.
Aztán félúton eszembe jutott a pénz. Ott álltam a zsebemben 60000 Forinttal, és adtam neki rongyos 200-at. Nah valahol itt szakadt meg a szívem. Hogy én mekkora hülye vagyok! Lerendeztem a dolgom a Deákon, és visszametróztam a Nyugatihoz, hogy megkeressem a Nénit, és legalább egy vonatjegyet vegyek neki haza. A postán a biztonsági őr azt mondta, az aluljárót kereste, majd elindult a Nyugati téri alvilág fekáliával és nyomorúsággal tarkított odvas pincéjébe, le, a metróhoz.
Nénit ma már nem találtam. Hazafelé a buszon azon gondolkodtam, holnap, mivel arra járok, megkeresem, és betessékelem a román nagykövetségre. Hazádnak életedben egyszer joga, és kötelessége, hogy hazahozzon a világ bármely pontjáról. Ha rajtam múlik, őt hazaviszik. Ha nem is a követség, egy arra járó kedves ember, esetleg a dugig rakott vonat, busz, vagy egyéb alkalmatosság.
Segítünk Néninek hazamenni?
Én nagyon szívesen. Néni ugyanis igazat mondott.
