Üdvözlöm ismét azokat, akik olvasták az előző írásaimat.
Elnézést kérek, hogy ennyire elhanyagoltam a folytatást. Még mostanában is megkerestek azzal, hogy folytassam, így eleget teszek a kérésnek ezúton.
A történet ugye ott végződött, hogy eljöttem a „pokolból” és egy új hely felé vettem az irányt, végre valahára.
Az új munkahely rendkívül messze volt a régitől, tulajdonképpen hosszában átutaztuk Dánia legnagyobb szigetét, Jyllandot. Sokáig tartott az utazás, ráadásul az idegállapotom se volt a legjobb. Kinek lenne az? Arról nem is beszélve hogy gyakorlatilag fél fülemre süket voltam akkor már. Ilyen körülmények között a kommunikáció rendkívül nehézzé válik, pláne ha nem az anyanyelvén beszélhet az ember.
Valamikor reggel indultunk és azt hiszem kora délután érkeztünk meg. A farm elég messze volt a legközelebbi kisvárostól, fenn a dombon. Nagyon takaros kis hely volt. Rendezett környezet, meg minden, ami kell. Mint utólag kiderült öregekkel van dolgom, ami meg is magyarázza a nagy rendet. Belépve a házba, ugyanaz a rend fogadott, ami nagyon elnyerte a tetszésemet. De persze ezzel csak később foglalkoztam, ugyanis eléggé nagy „extázisban” voltam más problémák miatt. Hatalmas meglepődésemre a befogadók öregek voltak, nagyszüleim lehettek volna.
Akkor és ott nem tudtam hogy vajon előny lesz –e vagy hátrány. Hallottam olyat korábban, hogy – legalábbis Dániában – az öregek sokkal normálisabbak, mint a fiatalok – munkaadóként mindenképpen – mert ők már elérték amit akartak az életben, most már csak „hereverés heverészés” van, így nyugodtabbak is, valamint nem olyan smucigok. Mivel csak velük volt dolgom, ezért nem mondom hogy ez általános lehetne, de van benne igazság. Szóval be lettem mutatva, szépen elbeszélgettek dánul, velem kapcsolatban, aztán megérkezett Karina, a lányuk, akivel már lehetett kommunikálni angolul is.
Az öregek természetesen nem beszéltek angolul, aminek rendkívüli módon "örültem". Mondták, hogy németül mehet a buli, de köszöntem kihagytam, mivel én és a német se közelről se távolról nem ismerjük egymást. Ja és persze mehet dánul is. Nyehehe…
Miután megbeszéltük a részleteket meg a papírmunka is megvolt, megebédeltünk és meg lett mutatva a helyem. De még előtte Ove még említette nekik, hogy sürgősen látnia kéne egy orvosnak a fülem, mivel az egyikre már alig hallok. Minden további nélkül segítettek, de erről majd később.
Szóval mikor megmutatták a lakhelyem, nos, itt ért egy hatalmas meglepetés, immár pozitív. Ugyanis ezen a helyen is külön voltam elhelyezve, de itt egy külön „házban”, két lépésre a munkahelyemtől. Ez nem is lenne furcsa, hiszen eddig is így volt, de itt egyedül voltam, egy házban. A legpozitívabb nem is ez, hanem az hogy ez a kis házacska FULLRA be volt rendezve, tágas volt és nagyon-nagyon rendezett. Komolyan mondom, visszasírom még most is. Annyira tetszett, hogy teljesen elfelejtettem minden rosszat, ami velem történt. Hálószoba, király francia (!) ággyal, konyha-étkező teljes felszereltséggel, hatalmas nappali (!) szintén berendezve, kamra (!) és garázs (!!!). Úgy képzeljétek el, hogy nem volt TV a házban, de rá 1-2 napra kaptam egy NAGY TV-t (vatta új!). Hogy tudjak mit nézni, ne csak a fal legyen. Eszméletlen volt. El se akartam hinni. Mindez úgy hogy nem volt velem se büdös lábú ukrán, se gengszter litván. Senki. Csak én!
A farmerom neve egyébként Finn Krogh, aminek kiejtése finom szólva se egyszerű. Felesége Anni. Egy lányuk van, Karina, aki már önálló gazdálkozó volt maga is, valamint volt egy fiuk is, akit autóbalesetben elvesztettek. Karina úgy 30 év körül lehetett akkoriban és volt egy tündéri kisfia is. A gyerek apja, ha jól tudom elhagyta őket, vagy nem bírták egymást és különváltak útjaik. Már nem igazán tiszta, hogy mi is volt. Tulajdonképpen Karina irányított mindent. Finn farmját is, és a saját kis malackáit, mert az is volt. Egyébként nem lakott messze a farmtól, ahol én voltam. Kb. 5 perc autóval. Azt el is felejtettem írni, hogy ez már egy sertésfarm volt. Örültem is neki (erősen idézőjelben), mert ugye nem ehhez voltam szokva. Teljesen eltérő technológia, bánásmód és technika kellett. Ebből bizony adódtak problémák a kezdetekben.
Nagyon részletezni nem akarom magát a munkakört, de eleinte nem ment zökkenőmentesen az átállás. Emiatt Karina köcsög volt velem, sokszor lebaszarintott, csak azt felejtette el, hogy nekem ez teljesen új környezet és munkakör, így kéne hagyni egy kis időt az adaptálódásra. Hiába na, emberből volt ő is, vagyis lehet hogy a munkájához értett, de mindenhez korántsem. Szóval nem igazán kedveltük egymást az első időszakban, de lévén hogy sose voltam munkakerülő és elég gyorsan át tudok állni egyik munkáról a másikra, nagyon hamar bebizonyítottam neki, hogy ácsi, azért tudd hogy kivel van dolgod. Most ez nagyképűnek hangzik, de nem annak szánom. Az élet ilyen. Mindig bizonyítani kell, helyt kell állni minden helyzetben. Főleg ha külföldön élsz és dolgozol. Ilyenkor duplán kell teljesíteni. Ezt megtettem és meg is lett az eredménye. Kemény volt, mindennap úgy estem be a kanapéra a TV elé. Sokszor ott aludtam el, és keltem fel éjszaka valamikor. Azt tudni kell, hogy itt a munkaidő 7-16-ig volt. Néha 1-2 plusz óra volt, de nem gyakran. Ez egy igazi dán munkahely volt, reggelivel, déli ebéddel és délutáni kávészünettel. Ez az általános menetrend ott. Mivel előző munkadóm holland volt, így ennek nem volt helye. Meg másnak sem.
Szóval miután Karina látta, hogy nem link emberrel van dolga, ezért kapcsolatunk javulásnak indult. A végére nagyon megkedveltük egymást. Sokan poénkodtunk, volt hogy bébiszitterkedtem is (!) és volt, hogy elvitt magával helyekre. Voltam sörkostolón vele, ami felejthetetlen élmény. Ittam csokis sörtől elkezdve mindenfélét. Jól éreztem magam na.
Aztán Finnéknek volt egy olyan motiváló módszerük, hogy abban az esetben, ha hónap végén a malac elhullás egy bizonyos szint alatt van, akkor elmegyünk étterembe kajálni, amit persze ők állnak. Kezdetben nem volt, de a végén, amikor én is belejöttem, akkor minden hónapban mentünk. Azt elfelejtettem említeni, hogy volt egy munkatársam is, Lene, aki ha jól emlékszem egy idős volt velem, vagy egy-két évvel idősebb. Dán nemzetiségű. Rendes csaj volt, bírtam. Angolul is faszán beszélt, jól tudtunk kommunikálni. Karina viszont határeset, mivel a „has”-en kívül mást nem ismert. Vagyis sokszor fogalmam sem volt, hogy most a múltról beszél vagy a jelenről, vagy netán a jövőről. Elég szar volt megszokni, de a végén már lazán kisakkoztam, hogy időben hova is kell tegyem a mondanivalót. De tényleg mindenre has-et használt (legyen az will, do, have és a többi). Ez egyrészt vicces, másrészt kínos, akkor, amikor a munkáról volt szó, mert ugye ott marhára nem mindegy, hogy milyen időben beszélünk. De idővel talán rájött, hogy itt az ideje kicsit választmányosabban beszélni, mert visszahallottam szavakat, igeidőket, amiket én használtam. De ez már csak a vége felé volt.
A lényeg, hogy javult a helyzet, ami a kapcsolatokat illeti. Anni-vel is jó viszonyban voltam, nagyon kedveltem, mivel rendkívül segítőkész volt. Úgy képzeljétek el, hogy még abban is segített, hogy találjak egy helyet ahol táncolhatok. Akkoriban ugyanis breaktáncoltam. Interneten felkutattam egy lehetőséget, ami a farmtól kicsit messze volt (50-70 km) és említettem nekik hogy van ez a dolog, hogy táncolok és találtam egy helyet. Anni felhívta nekem a srácot és megérdeklődte, hogy lehetne –e róla szó, hogy eljárok hozzájuk. Meg lett beszélve. Ez a hely a „legközelebbi” nagyváros volt, Holstebro. Ide jártam orvoshoz is egyébként. Anni először maga vitt el orvoshoz, hogy segítsen odatalálni, beszélni az orvossal stb. Később már egyedül jártam ide.
Hihetetlennek találom még a mai napig is az ottani egészségügy működését, az orvosok és emberek hozzáállását. Minden pikk-pakk működik, mindenki segítőkész. Én, mint külföldi, ingyen kapok egy olyan hallókészüléket, aminek akkoriban kb. 100.000 forint volt az ára és persze rendbe hozták a fülem. Unbelieveable!
Ja és az autót tulajdonképpen bármikor elkérhettem. Amikor táncolni mentem, amikor bevásárolni mentem, amikor látogatni (csoporttársak) mentem. Az autó egy Suzuki Grand Vitara volt. Nagyon szerettem és sokat használtam. Betanítottak hogy dánul mit jelent kölcsönkérni az autót, így lassan elkezdődött az autodidakta tanulási folyamatom is. Nagyon megbecsülik a dánok ha saját nyelvükön kommunikálnak velük, bár szerintem ez minden nemzettel így van. De mivel ők elég nacionalisták, ezért különösképpen tudnak neki örülni.
A munkával kapcsolatban van még egy dolog: pár hónap utána Lene-t kirúgták. Enyhén szólva is meglepődtem. Egyrészt azért mert übereltem munkában, másrészt volt valami balhé vele, amire már nem emlékszem, de mintha a faszijával lettek volna gondok és a megbízhatósággal. Ugyanis a barátja már előtte dolgozott ezen a farmon, de szintén lapátra tették, mert lopott, hazudott. Szal ezek után egyedül nyomtam Karinával. Kemény volt. De mivel mindent beleadtam, és Karina is egy állat volt (jó értelemben) ezért megoldottunk minden problémát. Nem voltak fenn akadások. Emlékszem egyszer Karina nem jött be mert sok dolga volt és pont egy nagyon kemény nap következett. Elmondta, hogy mit csináljak meg, ami kb. annyit volt, hogy úgy éreztem ott fogok meghalni. Akkor már azért viszonylag ismertem a járást, gondolom ezért is merte rám hagyni az egészet. Tisztán él bennem, hogy amint elment én neki álltam megcsinálni a feladatokat. Hihetetlen, de mindennel kész voltam időben, sőt még korábban is. Megjött Karina és kérdezte, mizu. Mondom minden oké, kész van minden. Akkor és ott láttam valamit a szemében. Egy elismerést és megdöbbenést. Jó érzés volt, nagyon jó. Mivel jó főnöknek és szakembernek tartom ezért pláne. És azért is, mert az előző helyemen soha senki nem becsülte meg az igyekezetemet.
A végére már szinte családtagnak éreztem magam. Anni sokszor csinált nekem Koldskaal-t, ami egy nagyon finom tejtermék, íróból készül, citromos-vaníliás ízesítésű és kapni hozzá külön sütit, amit bele kell áztatni. Ez volt a kedvencem. Látta, hogy mindig ezt vettem magamnak amikor bevásároltam, aztán egyszer mondta, hogy csinál ő nekem, ne vegyek. Hát ez se semmi.
A környék egyébként nagyon szép volt. Kb. 3-5 km-re volt a tenger, szép tengerparttal, ahová lejártam gyakran. Nagyon jól éreztem magam, leszámítva hogy maga a munka nem tetszett annyira. Sőt. De csináltam, mert az volt a dolgom.
Aztán eljött a nyár vége és ezzel a búcsúzás is. Kezdődött a fél éves iskolai szakasz, ami a dániai kiküldetés hivatalos vége. Az utazás előtt elmentük egy utolsót vacsorázni. Szép volt. Az utaztatást pedig ők oldották meg ismét. Egy kis brainstorming volt előtte, mivel az út rendkívül hosszú és fárasztó, főleg egy öregembernek, de aztán úgy döntöttek hogy levisznek ők maguk. Mivel sok cuccom volt, rendkívül nagy segítség volt ez. Amúgy volt még egy autójuk, egy BMW, a típusára nem emlékszem, csak arra hogy böszme nagy. Egyszer vezethettem, amikor elromlott a számítógépem és be kellett vinni a városba, de a Suzuki szervízben pihent. Hát az élmény volt. Olyan mintha hajót vezettem volna, majdnem egy szintben az úttal. Kis pöccre úgy húzott mint az állat. Ilyen is volt… Ja és még annyi, hogy azt is meg tudtam beszélni velük, legyen internet a ház(am)ban. Mert nem volt…
Körülbelül ennyit szerettem volna írni erről a részről. Ha valami eszembe jut, akkor hozzáteszem, de a lényeg ez. A következő részben az iskoláról fogok írni. Arról nincs olyan sok minden írnivaló. Az azután rész viszont megint jó lesz. Úgy értem hogy tényleg jó.
Vizslát! :D
