Ma hivatalosan is kézbe vehettük a Metallica még meleg, festékgőz szagú, sorban kilencedik (saját) stúdiólemezét, mely a Death Magnetic címet viseli.

Mielőtt megosztanám veletek véleményem az új lemezről, álljon itt egy rövid kis felületi áttekintés a Metallica utóbbi 20 évéről, a teljesség igénye nélkül és szigorúan az én saját, személyes kommentjeimmel, meglátásaimmal fűszerezve.

Első körben leszögezném, hogy '88 óta hallgatom a Metallica-t. Akkor jutottam abba az életkorba, amikor elkezdett érdekelni ez a műfaj is. Nem sokkal később visszamenőleg megvettem az összes albumot CD-n, így a Kill 'em All-t, a Ride The Lightning-ot, a Master of Puppets-et is az ...and Justice For All mellé. Nagyon tetszettek a lemezek, bár az első még kicsit puritán volt, de az ütős riffek és témát nagyon felvitték azt a lemezt is.

Talán az első két lemezt hallgattam a legkevesebbet, a Puppets és a Justice sokkal jobban lekötött, habár a Justice stúdiótechnikailag minden idők egyik legelcseszettebb lemeze lett: hangos gitárok, hangos dobok, bass meg lekeverve a picsába. Ezt azzal magyarázták, hogy éreztetni akarták a '86-ban elhunyt Cliff Burton után maradt űrt és nem adtak igazán teret az újonc Jason Newsted (Newkid)-nek. Ezzel takarosan tönkre is vágták a lemezt, ami egyébként talán a legagresszívabb és legpörgősebb Metallica lemez mind a mai napig, a megtestesült tökély, újrajátszhatatlanul túldíszített gitárszólókkal, nagyon kemény riffekkel és néhol észtveszelytő tempóval, ezt az egy szépséghibát leszámítva. (a youtube-on egyébként hallható minden Justice számnak olyan verziója is (with added bass), ahol egy srác alápengeti a basszustémákat úgy, hogy nincs háttérbe nyomva a basszgitár. Rögtön dübörög is a lemez és házat lehet vele bontani.)
A Master-lemez szerintem is nagyon jó, de talán egy kicsit túlbecsült nagyon sok rajongó által, mindenesetre hatalmas számok tárháza (Battery, Master of Puppets, Welcome Home, és a csodálatosan összetett instrumentális Orion).

Valamilyen szinten szerencsések voltak ezzel a basszuslekeverős döntéssel a Justice lemez esetében, ugyanis ennek kapcsán figyelt fel rájuk a későbbi producerük Bob Rock (aki a Payolas egy alapítótagja és aki számos egyéb nagy nevet, mint pl. Bon Jovi, The Cult, Mötley Crüe, Cher, Skid Row, Bryan Adams, The Offspring is producerált). Ő volt az, aki rámutatott, hogy ott követik el a legnagyobb hibát, hogy nem azt csinálják, amit élőben - nevezetesen, hogy a basszust kellene előtérbe hozni, mert attól lesz a zenének "teste", attól lenne a Metallica igazán dübörgő. Ezek után kategorikusan kijelentette, hogy a következő lemezt nemhogy ő akarja keverni, de rögtön producere szeretne lenni. A fiúk ezen először ledöbbentek és elhajtották a francba, majd újragondolták a dolgot (valószínű rájöttek, hogy ennek a Bobby-nak igaza lehet) és bevették producernek.

El is indultak az új lemez előkészületei és az írási procedúra után - főként Bob-nak köszönhetően - egy végtelenül hosszú stúdiózási folyamat vette kezdetét, amely végül 9 hónap után ért véget (pont, mint egy terhesség). A lemez elkészítése a tagoknak összesen majd' 2 évbe került és hármójuk házassága ment rá. De megérte, mert megszületett - véleményem szerint - minden idők legtökéletesebb, legletisztultabb lemeze: a cím nélküli Black Album, ami azóta is fogalom és etalon, nemcsak a műfajon belül, de a hangmérnökök közt is. Nem tudnék kivetnivalót találni benne, tökéletes számok, tökéletes hangszerelés, gyönyörűen kimunkált hangzás, minden szempontból mestermű, Hi-Fi tesztlemez. Megjelenése után 5 éven át hallgattam, nem múlt úgy el hét, hogy ne ment volna végig a CD a lejátszómban. Rengeteg ősrajongó zúdult fel a lemez kapcsán (én is ismerek jópárat személyesen), hogy Bob Rock mennyire kicseszett ezzel a bandával, merthogy elvitte őket a mainstream irányába. Csak csóválom a fejem ezeket a véleményeket hallva és kérdem, miért: azért, mert a lemezen van egy Nothing Else Matters (ami egyébként szerintem a legszebb lírájuk), meg egy The Unforgiven (ami szintén méltó nagy lírájuk)? Vagy azért, mert írtak egy Enter Sandman-t, ami attól lett ilyen nagy elcsépelt sláger, mert maga volt a tökély? Ezzel szemben van rajta egy Sad But True, amit viszont a mai napig a nagy öregek is úgy emlegetnek, hogy a leghúzósabb riff a trash metal műfajban. Szerintem nem Bob Rock csinált belőlük mainstream-sztárt, hanem ők maguk jutottak el egy olyan szintre, amikor elkezdtek olyan számokat írni, ami már esetleg nagyobb tömegeket is megérint. Magam is zenészkedem (szólógitár) 12 éve és azt hiszem ahova a Metallica eljutott '91-ben, az egy hosszas zenei érés következménye és korántsem csak Bob Rock-nak tudható be, hisz ő elsődlegesen csak finomító ötletekkel rukkolt elő, illetve a lemez technikai hátterét igazgatta. Egy szó mint száz: a fekete album egyértelműen meghozta a zenekar számára a méltó elismerést, szerintem a legjobb lemezük. Ezek után egy majd' 2 évig tartó turnéra indult a banda, amelyről több film is készült. Ezek a koncertek fantasztikus hangulatot árasztanak, érezni, hogy a Metallica fürdik a sikerben, nagyon jól működik a banda, élvezik, amit csinálnak és amit csinálnak, azt nagyon jól is csinálják.

Sokan azt mondják, hogy már a Black Album-ot sem kellett volna kiadni, sokan vannak azon az állásponton, hogy az azt követő sikerek után kellett volna visszavonulni. Egyik állásponttal sem tudok azonosulni, szerintem a Metallica korántsem égett még ki a Black Album-mal. 1996-ban véghezvittek egy olyan dolgot, amit csak igen kevesen (ebben a műfajban meg pláne) mernek meglépni: totális imidzsváltás. Gyökeresen más zenei alapok, rövid haj, új desing, teljesen más üzletpolitika. Megjelent a sokak által utált és földbedöngölt Load. Emlékszem és szerintem azóta sem nagyon volt olyan lemez, amit annyira vártam volna, hisz a Black Album számomra a tökély volt (azóta is az). Izgatottan tettem a lemezt a lejátszóba '96 májusában és első hallgatás után nem is hittem a fülemnek: mintha nem a Black Album szerzőit hallanám. Pedig a producer Bob Rock. Lejátszottam újra a lemezt és még mindig furcsa volt. Aztán lejátszottam újra egyben, immár harmadszor és elkezdtem érteni, hogy mi történt. Aztán negyedszerre teljesen azonosultam vele és megláttam benne a zsenialitást. Csupán csak annyi történt, hogy a srácok 33 éves fejjel belátták, amit sok más, hasonló kaliberű zenész meg 60 évesen sem képes elfogadni: váltani kell. Erre márcsak azért is szükség volt, mert a Black Album után abban a stílusban már nem volt mit nyújtani és ezt ők is tudták. Léptek egy merészet: lehangolták a gitárokat fél hanggal mélyebbre, Hetfield elkezdte képezni a hangját és elkezdtek nagyobb tömegeket megérintő számokat írni. Ennek okait lehetne keresgetni a pénzéhességben, a nagyobb hírnév utáni vágyban, de aki ismeri a banda és a tagok élettörténetét, az tudja, hogy nem elsősorban erről volt szó. Számos rádiósláger a lemezről (mint pl. az Until It Sleeps, vagy a Mama Said) például azért lett lágy és mainstream-szerű, mert súlyos magánéleti problémákat feszeget (előbbi Hetfield anyjának rákja, utóbbi anyjához való viszonya), amiket egyszerűen nem lehet üvöltve, headbangelve előadni. Egyszerűen arról van szó, hogy ahogy a tagok öregedtek és élték az életüket, egyre több olyan dolog történt velük, amelyet a művészetükben is ki akartak fejezni és erre a kőkemény metal nem mindig alkalmas (bár a Black Albumon ez sikerült - a The God That Failed szintén Hetfield-es téma: rendkívül vallásos apja halála után fordul kérdően apja szelleméhez, aki szerinte egy bukott istent követett életében, hisz korán eltávozott).
Mindezen túl zenész-füllel hallgatva a Load a legváltozatosabb, legkomplexebb és leginkább kidolgozott Metallica lemez, rendkívül sok, izgalmas és új megoldással, egy igazi kísérletező lemez, köszönhetően a tagok élettapasztalatának és a kor technikai színvonalbeli előrelépésének. Az évek során nagyon sokat hallottam azokat a véleményeket (és nagyon elegem is lett belőlük), hogy a Load-dal mennyire mellényúlt a Metallica. Szerintem ez semmilyen szempontból sem igaz, ezt azok mondják, akik elvakultan az ős-trash-metal műfaj rajongói, abszolút nem nyitottak zeneileg és képesek 20 éven át ugyanazokon a sablonokon nyugvó számokat hallgatni. Jópár számban fellelhető a régi Metallica ezen a lemezen is. Mindemellett egy zeneileg megújulni képes bandát láthattunk ennek a lemeznek a kapcsán, akiknek sikerült nyitniuk egy új közönség felé is, mégha ezzel el is veszettek jópár ősrajongót. Aki azonban komoly rajongó az tolerál egy ilyen lépést és megveszi a lemezt, ami ráadásul nagyonis jó, csak kicsit más.
Az album egyébként simán első lett a 200-as Billboard-on, a UK Album Charts-on és az Ausztrál lemezlistákon is.

A Reload-dal kapcsolatban nem sok újat lehet elmondani: az egy évvel a Load után megjelenő lemez hangulata nagyon hasonló, de hajszálnyival azért mégis gyengébb, mint elődje. Nem kell messzire menni az okért: a két lemez dalai egyidőben íródtak és a fiúk a Load-ra válogatták a jobban sikerült darabokat, a Reload-ra pedig már csak pár húzócím és a sablonosabb számok jutottak. Mondjuk az Unforgiven II már erről a lemezről is lemaradhatott volna, vagy legalább ne ilyen címet adtak volna neki. Nekem az erőltetett volt. Ezen felül lehagyhatták volna a Slither-t is, ami gyakorlatilag az Enter Sandman visszafelé. Ettől függetlenül a lemez teljesen hallgatható, 200-as Billboard-on első, UK-ben negyedik. A producer Bob Rock.

Ezek után 1998-ban kiadták a dupla Garage Inc. feldolgozáslemezt, ami gyakorlatilag egy jutalomjáték: az első lemezen kedvenc előadóik kedvenc számait dolgozták fel világszínvonal feletti szinten. Egy rendkívül jól hangszerelt, az új stílusjegyekkel felvértezett, ereje teljében levő Metallica-t hallunk, nagyon jól összeválogatott számokkal. A második lemezen helyet kapott egy már 1987-ben kiadott EP, az $5.98 című, ami Jason Newsted debütálása után került felvételre és szintén feldolgozásokat tartalmaz, valamint pl. a Metallica által a Freddie Mercury emlékkoncerten eljátszott Queen-feldolgozás, a Stone Cold Crazy is. Igazi csemege volt ez a lemez is a szélesebb műfajskálán mozgó zenerajongóknak, a kőrajongók persze ismét csak fanyalogtak, nekik csak a második lemez tetszett ebből a dupla CD-ből. Én rendkívüli módon élveztem ezt a lemezt is, briliáns stúdiómunka volt ez is. A producer Bob Rock.

1999-ben a Metallica csodát művelt: még a Black Album készítésekor kerültek kapcsolatba (egyébként pont a Nothing Else Matters kapcsán) az azóta már sajnos elhunyt Michael Kamen-nel, aki már akkor megpedzette a srácoknak egy közös koncert lehetőségét egy szimfonikus zenekarral. Kamen korábban már több alkalommal ötvözött műfajokat, megcsinálta ezt a Pink Floyd-dal, az Aerosmith-szel és számos más, nagy nevű előadóval. A srácok ekkor csak legyintettek (nem hiába, lassú felfogásúak voltak mindig). 1997-ben viszont észbekaptak és felkeresték Kamen-t, aki elvállalta a dolgot. 1999. áprilisára össze is állt a dolog és egy fantasztikus koncertet adtak San Francisco-ban, amelyből elkészült a koncertlemez és DVD. Egyik-másik szám kicsit erőltetettnek hangozhat, azonban számos dalnál (pl. a nyitószám The Call of Ktulu) valami elképesztően jól sikerült a fúzió és azóta is sokkal szívesebben hallgatom az S & M verziót, mint az eredetit. A producer Bob Rock.

2000-ben a Metallica felvette utolsó dalát Jason Newsted-del: ez volt a Mission: Impossible 2. c. film betétdala a gyengécskére sikerült I Disappear. Newsted 2001. január 17-én végleg kivált a bandából. A hivatalos indoklásban magán- és személyes-okokra, valamint a zenélés következtében elszenvedett sérülésekre (ugye a sok headbang) hivatkozott. Ugyanakkor egyértelmű volt, hogy a kiválásra azért került sor, mert Hetfield korlátozta abban, hogy Newsted szólóprojektbe kezdjen az Echobrain-nel. Hetfield féltékeny lett és azzal próbálta indokolni döntését, hogy Newsted projektje a Metallica-tól vonná el az erőforrást. Kicsit álszent volt Hetfield, hisz neki is voltak Metallica-n kívüli projektjei, de ő azzal védekezett, hogy azok nem az ő nevén futnak, nem ő próbálja eladni őket és pláne nem megy turnézni ezek kapcsán. Nem mintha Newsted-nél ez szóba került volna, de meglehetősen homályos a téma. Ettől függetlenül Newsted-nek elege lett és közölte, hogy akkor ő dobbant, amire az indulat hevében Hetfield és Ulrich rá is bólintott. Newsted egy ideig futott az Echobrain-nel, majd átnyergelt Ozzy Osbourne mellé (milyen érdekes, helycsere Trujillo-val), végül a Voivod nevű formációban is helyet foglalt.

Számomra eddig tartott a Metallica, itt valami olyasmi indult el, aminek nem lett volna szabad. A Metallica - véleményem szerint - akkor lett volna a legbölcsebb, ha ekkor kiáll a nyilvánosság elé és bejelenti visszavonulását. Istenként vonulhattak volna be a zenei történelembe (a már ekkor megosztott rajongótábor ellenére is), ha az S & M után közlik, hogy nincs tovább. De nem, a görcsös akarás erősebb volt, Hetfield erősen inni kezdett (korábban sem vetette meg az italt), aminek az lett a vége, hogy mindenre képtelen lett, ami az együttműködéssel ez az alkotómunkával kapcsolatos. Ezt gyönyörűen feldolgozza a Some Kind of Monster c. mozifilm is. Totális az érdektelenség a tagok között, Hetfield-nek az elvonó után a család is elvonja a figyelmét, Lars őrjöng, Kirk meg csak csendben hallgat, basszgitáros nincs. Totális válság. Kínkeservesen összeszenvednek néhány riffet és pár, depresszió-ihlette erőltetett dalszöveget. Nincs pre-produkciós előkészület, minden élesben megy a (saját) stúdióban, ami rendkívül nyomasztó. Bob Rock nem sok mindent tud kezdeni a padlón levő bandával, próbál hozzátenni a dalokhoz, de a tagokhoz minden nap szerződéses pszichiáter jár. Basszgitáros híján Bob Rock játssza fel a basszustémákat. Majd a lemez megjelenésére összekaparják Robert Trujillo-t (ex-Ozzy Osborne tag), aki nagyon jó gitáros, de véleményem szerint csöppet sem illik a korábbi Metallica-imidzsbe.
A lemez 2003. júniusában megjelenik és valami olyasmi szól róla, ami még a hozzám hasonló nyitott füleknek is idegen. Rendkívül puritán dalok, egy-két ötletes riff, de inkább csak kínlódás, semmi gitárszóló, tartalmatlan dalszövegek és egy üvöltöző Hetfield. Egy-két számnál megmozdul valami az emberben, de leginkább semmit sem vált ki. Gondoltam, hogy csak elsőre furcsa, mint ahogy az lenni szokott ezért meghallgattam újra. És újra és újra és újra. De semmi. Csak azt tudtam leszűrni, hogy ez a banda szenved. Szenved, de rendkívül jól promótálja és ezt is el tudja adni. Szenved és csak árnyéka mindenkori önmagának, vagy még az sem. Egy még középszerűnek sem nevezhető lemezt el tudott adni, mert hozzácsapott egy DVD-t is, amin ők láthatók próba közben. De mi látható a lemezen: egy megöregedett és teljesen eltorzult Hetfield, egy idegbajos Lars, egy közönyös Hammett és egy beilleszkedni próbáló Trujillo. A lemezt sok fellépés követi, hisz be kell dobni az új srácot a mélyvízbe és ez is egy érdekes jelenség, mert élőben a banda működik. A korábbi számok jól szólnak, az újakból meg élőben se jön ki több, mint a lemezről. Ez kérem a kiégés tipikus jele.

Ezek után mintegy 20.000 rajongó aláírásával benyújtásra kerül egy petíció, amely Bob Rock ellen irányul és követelik a bandától, hogy tegye lapátra a producert, merthogy ő az, aki felelős a Metallica hosszú évek óta tartó mélyrepüléséért (ők úgy gondolják, hogy a Metallica a Justice-lemezt követő időszak óta mélyrepül), mert ráerőlteti saját stílusát a bandára. A Metallica meg mint a kezesbárány rábólint és a pszichiáter után Bob Rock-ot is kirúgja. Azt a Bob Rock-ot, akinek széles körben való elismertségét és a számos díját köszönheti és akit most kiváló bűnbakként lehetett beállítani. Az új producer Rick Rubin lesz.

Már 2004-ben megindultak a kiszivárogtatások az új lemezzel kapcsolatban. Elmondásuk szerint már akkor közel 30 demójuk és legalább 50 órányi jam-jük van rögzítve (ja, na persze), amik potenciális jelöltek az új albumra. Aztán jönnek az ehhez hasonló infók még közel 3 éven keresztül és még nyoma sincs annak sem, hogy stúdióba vonulnának. Ez szerintem több potenciális demo-nál nem egészen így szokott működni. Végül a banda 2007. márciusában elkezdi a felvételeket, amelyek egész 2008. májusáig tartanak. Aki már járt stúdióban az tudja (de aki nem, az is), hogy ez elképesztően hosszú idő (még ha saját stúdióról van szó, akkor is). 2008. júliusában bejelentik, hogy a lemez címe Death Magnetic lesz és prognosztizálják a 2008. szeptember 12-i megjelenést. A korábban koncerten hallott számok közül single-ként is megjelenik a Cyanide. Klipp készül a The Day That Never Comes-ból és single lesz a My Apocalypse is. Pár napja az összes szám meghallgatható a Metallica honlapján is. (ez nagy szó Ulrich elhíresült Napster-ellenes kivonulásának tükrében) A számokat felszínesen meghallgattam, vegyes érzelmek kavarogtak bennem: a banda próbál megtartani valamit (leginkább a kalapálós zenei alapot) a St. Anger-ből, de próbál visszahúzni a Load-os irányvonalhoz is, ugyanakkor kétségbeesetten keresi régi önmagát (Puppets-éra), merthát a rajongók ugye azt szeretnék hallani, ezért kellett kirúgni Bob Rock-ot.

Na mondom, úgyis kötelező vétel, mégiscsak ma van a megjelenés, elmegyek, megveszem. (Mikor megláttam a tracklist-en a The Unforgiven III címet, azt hittem elsírom magam kínomban. Ez már fájdalmasan szánalomra méltó, ráadásul úgy kuka az egész dal, ahogy van. Így lerombolni egy legendát, pfff...)
A vélemény? Négyszer hallgattam végig a lemezt, egyes számokat már többször is. Elsőre határozottan nem tetszett. Másodikra kb. kialakult, hogy mely számok mennek a kukába és melyek akadnak fenn a rostán. Harmadikra egyes számokkal már nagyjából kibékültem.
A legtöbb dallal az a problémám, hogy már-már punk-rock szerű dobalapjuk van. Nem értem Lars miért erőlteti ezt, ráadásul rendkívül idegesítő ritmusváltások jellemzik a számokat. Egyébként meg minél gyorsabb a tempó, annál inkább kijönnek Lars hibái, nem olyan nagy dobos ő, mint amilyen szeretne lenni. Ráadásul az idő sem áll már az ő oldalán, túl van a csúcson, ez vitathatatlan.
A számok koncepciójával is problémáim vannak. Egyes számok monotonok, unalomig ismételt riffekkel, másokban meg egymásra dobálva ott vannak az össze nem illő ötletek. Egyébként egy csomó önismétlést vélek felfedezni:
- akárki akármit mond, az első szám, a That Was Just Your Life egy az egyben a Dyer's Eve a Justice-ról (hallgassátok csak meg a refrént).
- a The End of The Line fő riffje már megvolt a Shoot Me Again-ben is a St. Anger-en.
- a The Day That Never Comes-ban ott van az I Disappear-ből egy teljes taktus a szám közepe felé (4:06-tól), a szóló meg abszolút korábbiakból (főleg Justice-os szólókból) összerakott, még a One szólójából is van benne egy teljes lefutás (7:00). Egyébként talán ez a dal a leg-rádióbarátabb, talán ezért készült ebből is a klip.
Az Unforgiven III-at említésre sem méltatom, biztos készül ebből is klip. "De jó lesz." Na erre már én is azt mondom, hogy na ez a gusztustalan mainstream-üldözés.

Általánosságban elmondható, hogy sok az önismétlés, a már bevált elemeket próbálták meg észrevétlenül átlopni (tényleg azt hitték nem szúrjuk ki?). Több dalban érzek "döccenést" és furcsa váltást, nem tudták a különféle ötleteket egy számba simítani. A szólókat illetően is jellemző a koncepciótlanság és a túldíszítettség, némelyiket Kirk sem fogja tudni kétszer ugyanúgy előadni.
Egy-két dal azonban kezd működni nálam: a That Was Just Your Life az önismétlés ellenére nem rossz, a Broken, Beat & Scarred is adja az ívet, az All Nightmare Long és a Cyanide is kezd tetszeni. (egyébként a Cyanide volt tán az egyetlen, ami elsőre megfogott). A The Judas Kiss nálam pengeélen táncol, még nem tudtam megemészteni, de lehet, hogy kukás lesz az is. A Suicide & Redemption érdekes próbálkozás, 20 év után újra instrumentálist játszik a Metallica. Ezt a dalt még emésztenem kell. A My Apocalypse nekem kicsit zsúfoltnak tűnt.

Zenészfüllel a legszembetűnőbb, hogy a Load óta fél hanggal lentebb játszó Metallica most visszatért a standard gitárhangoláshoz, Hetfield pedig kevesebbet énekel. Továbbra is erőltetik a gyorsabb tempót, ami szerintem annyira nem jó, ezen felül a pergődob nekem még mindig feszes, bár már lazult az Anger óta.

Egyébként az artwork tetszetős: a digipack-osat (kihajtogatós papírok) vettem. Középen egy koporsó alakú kivágás az összes lapon, a főborítón a koporsó alakját egy fólia fedi, amire rá van szitázva a Metallica és a Death Magnetic felirat, az utolsó oldalon pedig maga a koporsó látható. Az összes lapon egy fotó van, amelyikbe valahogyan illeszkedik a kiásott sír, alján a koporsóval. Ötletes megoldás, egyébként a fotós a már megszokott és legendás Anton Corbijn. Szóval magát a lemezt vizuális élmény kézben tartani és lapozgatni. Reméljük a koporsó-motívum nem akarja a banda végét és temetését is jelenteni.

Fura érzés ezt a lemezt hallgatni. Kicsit tényleg úgy érzem, hogy próbálnak visszanyúlni a gyökerekhez, a boldog évekhez még a Black Album előtt, ugyanakkor érzem rajta azt a megkeseredettséget, ami abból fakad, amit a 2000-es években átéltek (főleg Hetfield). Szerintem Hetfield hatása és gondolatvilága nagyon erősen érződik a lemezen, mind zenében, mind a szövegekben. Próbálkoznak újra csúcsra törni, de ez már nem az a Metallica, amit én annyira szerettem. Továbbra is csak azt tudom mondani, hogy ez egy már közel kiégett banda próbálkozása, amiben még fel-fel csillan néha olyasmi, amiben látok fantáziát.

A St. Anger-hez képest azért hallgathatóbb a lemez, vagy nem is hallgathatóbb, de mindenképpen változatosabb.
A St. Anger-nél ugye az volt a magyarázat arra, hogy ilyen lett, mert egy "dühkiadó" lemeznek aposztrofálták. Kíváncsi leszek a fogadtatásra és kíváncsi leszek, hogyha nem a nekik megfelelő lesz a fogadtatás, akkor mit tudnak felhozni mentségükre. Mondjuk szerintem a fogadtatás sokkal kedvezőbb lesz, mint az Anger-é volt, azóta a zenei kultúra is változott, meg azért mégiscsak dögösebb a lemez, na. Több millió példányszámban fog elkelni, a soványabb eladásokért meg valószínűleg az Internet lesz okolható, aminek dömpingje még erősebb, mint 2003-ban volt.
Egy szó mint száz: egy több, mint 3 éven át érlelődő, és közel másfél évig készülő lemeztől (pláne, ha a borítón a Metallica felirat látható) nem teljesen ezt várná az ember. Legalábbis én nem pont ezt vártam el (de erre számítottam), különösen azért nem, mert anno Lars úgy harangozta a lemezt, hogy ez lesz az a korong, ami majd betölti az űrt a Justice és a Black Album között. Hát, nekem nem tölti be azt az űrt, szerintem bűn ezt a lemezt a Justice-szal és a Black Albummal egy lapon említeni. Nyomukba se ér, mint ahogy a jelenlegi Metallica a nyolc évvel ezelőttinek sem. Kérdem én: most, hogy Bob Rock már nincs a képben, hajlandóak lesznek-e ugyan belátni az ősrajongók, hogy mégsem ő volt okolható a mélyrepülésért (ami egyébként szerintem csak az Anger óta tart)? Hajlandóak lesznek-e belátni, hogy pontosan Bob Rock volt az, aki miatt a Metallica tudott változatosságot felmutatni?

Mindegy, a lemezt megvettem, hallgatni fogom még jó sokat, és szerintem jobban kibékülök vele, aztán fölteszem a polcra a többi mellé, de nem lesz a kedvencem, ez biztos. Ha jönnek koncertezni, az első sorban leszek, mert már láttam őket élőben és fantasztikusak, a régi számok úgy szólnak, ahogy kell. De ha megszólalnak az ezévtizedbeli dalok, szerintem leállok a headbang-gel és hátrébb jövök az első sorból, mert ez már nem teljesen az én Metallica-m.

Vegyétek a lemezt, hallgassátok és vitassuk meg! Csak megértük ezt a napot is.