Szeretem. De el kell engednem. Rájöttem már nem tudok mit tenni, hogy velem maradjon.
Mert szeretném. Mert szeretem. Akaratlanul is, de én is bele töröltem a lábam és ő is belém.
Én meg tudok bocsájtani, ő nem. Én tudok felejteni ő nem. Ezt hívják feltételen szeretetnek?
Nem értem miért, de miután elváltunk sosem mondta konkrétan, hogy ezt nem lehet helyre hozni, nem lehet köztünk többet soha semmi. Nem értem miért.
Nem akartál megbántani, nem tudtad kimondani? Vagy csak nem figyeltem rá(d) oda. Most sem… Ha azt kérdeztem: „Szeretsz még?” Ez volt a válasz: „Kevésbé szeretlek, mint a pasimat, de jobban, mint egy barátot.” Van ilyen? Létezik?
Te sem akarsz teljesen elengedni, hiszen azt mondod: „Legyünk barátok!” Én szeretném. Legalább ennyit még adjak neked és kapjak tőled. Más már úgy sem lehet. Igaz nem mondtad ki sohasem, de én így érzem. Annyi érzés kavarog bennem, annyi mindent el szeretnék még mondani. De nem lehet. - Pedig szeretném. Pedig szeretlek. - Ez egy barátságba már nem fér bele. És mi ugye barátok vagyunk. Barátok vagyunk, mert még szeretném látni ahogyan, mosolyogsz, ahogyan jól érzed magad. Nélkülem. Persze ez idővel nálam el fog múlni ez az érzés. Csak kérdés: Mikor?
Pedig nem most történt, és előtte is érezni lehetett, hogy ennek nem lesz jó vége. De mi hagytuk. Hagytuk, hogy ez történjen, pedig nem kellett volna. Nekem TE vagy az „etalon”. Talán nem ide illő szó, de máshogy nem tudom kifejezni, hogy ezen túl olyan kapcsolatot fogok keresni, amilyen a miénk volt. Volt. Tudom, ilyet nem fogok találni többé, mert belőled csak egy van. És nekem pont erre az egyre van szükségem. Erre a vidámságra, kedvességre, oda adásra, szenvedélyre, ami volt. Volt.
Tudom, nem szereted a neved, de én igen. Azt is. Szeretlek Eszter…

Köszönet Thunderzolee-nak a segítségért!