Ígérem, megváltozom!

Ezen a nyáron nagyon sokat jártunk le Bernecebaráti mellé a Kemence patakhoz. Hol négyen, asszonnyal, s a két gyerek, hol pedig én a két gyerekkel.
Pataktúrának hívtuk, mert ahol a patak keresztezi az országutat, ott belegázoltunk a vízbe, s mentünk, amíg el nem halkult mögöttünk a világ. Mikor már csak madárcsicsergés volt hallható, és vízcsobogás, ahogy görgették a köveket, akkor letáboroztunk.
A Kemence pataknak nevéből adódóan semmi köze sincs a kemencéhez.
A Szlovák kamenice szóból ered, ami köves patakot jelent. S valóban, a Kemence patak medre látványosan tele van szürke gömbölyded kövekkel, mint ha valaki teleszórta volna a patak útvonalát, mert amúgy a patak környékén nyoma sincs köveknek.

Egy kanyarulatban a patak széles medret vájt magának, ami egy kisebb tóvá szelídült, kb. 50 méter széles, benne hűs patakvíz, pisztráng. Odáig rendszeresen elsétáltunk a patak medrében, mert mellette egy kisebb sziget rakódott le a kamenicékből, két oldalán csendesen csobogott a patak. Szalonnát sütni, bográcsolni kiváló hely volt, s horgászni is, a nap sem hevített az árnyas, magas fáktól.
Egy alkalommal, ahogy letáboroztunk, észrevettük, hogy téglapiros kövek is meglapulnak a szürke kövek között. Kíváncsian vettük kézbe, hogy vajon mi lehet?
Ezek bizony valamikor agyagból kiégetett téglák voltak, csak évek hosszú sodródásának köszönhetően megváltozott az alakjuk. Ahogy a lezúduló tavaszi ár, vagy nyári zápor utáni rohanó víztömeg kimozdította a helyéből a köveket, egymáshoz koccantak, egymáson gurultak, lassan kézfejnyi gömböccé változtak.
Lelkesen elkezdtük gyűjteni a kisebb-nagyobb téglára egyáltalán nem emlékeztető, csinos darabokat, hogy jó lesz majd a készülő fürdőszobába dísznek.

Ahogy rakosgattam őket a fürdőkád mellé, s rendezgettem őket, hogy szemnek kedves látvány legyen, a kezembe akadt egy, amelyiken volt egy elmosódott, de jól kivehető dátum. 1954, akkor készítették, nyilván nem dobták egyből a Kemence patak medrébe, de viszonyítási alapnak jó. Hány év kell ahhoz, hogy egy meglett téglát a patak ilyen gömbölydedre formáljon? Biztos vannak benne régebbi téglák is, de minimum 20-30 év tehetetlen sodródás, mire én kézbe vettem.
Mi emberek is, a mi jellemünk is így formálódik, sodor bennünket az élet nevű patak, találkozunk egymással, hatással vagyunk egymásra, levetkőzünk szokásokat, másokat pedig kölcsönveszünk, még ha nem is hasznosak. Mindenkit más motivál, de kivédhetetlenül lerakódnak a patakmederbe a rólunk lekopott felszíni hámok. A legapróbb érintkezés is kivált bennünk bizonyos lelki formálódást, elég sorban állni a pénztárnál.
Sosem tudtam, miért kétkedtem, ha valaki fogadkozott: ígérem, megváltozom. A pontos okát csak a patakmederben ismertem fel, az ott talált téglák nem az önmagukra gyakorolt hatás miatt változtak meg. A rájuk ható külső erők változtatták olyanra, amilyen.

Mire megértem, hogy miről szól az élet, véget ér.

Jer 1,5
Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijövél, megszenteltelek; prófétának rendeltelek a népek közé.

Ezt Jeremiás prófétának mondta Isten, de mint tudjuk, mindenkinek szól.
Ha Isten már születésem előtt pontosan tudta ki vagyok, milyen vagyok, nem vitás, hogy pontosan ismeri az egész életem, a halálom, s azt is, hogy utána mi történik velem.
Préd 3,15
A mi most történik, régen megvan, és a mi következik, immár megvolt, és az Isten visszahozza, a mi elmult.
Préd 7,14
A jó szerencsének idején élj a jóval; a gonosz szerencsének idején pedig jusson eszedbe, hogy ezt is, épen úgy, mint azt, Isten szerzette, a végre, hogy az ember semmit abból eszébe ne vegyen, a mi reá következik.

A földesúr és a felesége végigpillantottak a magtáron, sok-sok épület telve gabonával, ez évben bő termés volt, nem sújtotta őket az aszály, a jobbágyok is serényen dolgoztak.
A földesúr a feleségére kacsintott és odaintette gyermekét. Gyere csak fiam, fogd a kezedbe, add oda nekik! Egy aranysárga cső kukoricát helyezett a fia tenyerébe, a fiú, aki addig felhőtlenül futkorászott a magtárban, most elbizonytalanodott. Félve vette el a cső kukoricát apjától, s lopva pillantott anyja felé, az is biztatta őt a pillantásával.
Apja nógatta, hogy menj csak, menj, add oda nekik. A parasztok gyermekei a magtár előtt rugdostak egy rongylabdát, szakadtak voltak, megviseltek, éhesek.
Egy pillanatig megcsillant a szemükben a remény, egy egész cső kukorica, na vajon ki viszi haza? A földesúr kiterelte a fiát tenyerével a magtár elé, a srácok megilletődötten körbeállták, nagy, széles körben, s lélegzet visszafojtva vártak.
A kisfiú az apja nadrágjába fúrta az arcát, s félve tekintett a srácok felé, ingatta a fejét, egyre szorosabban markolva apja nadrágját. Elrejtette a kukoricacsőt a gelebébe, makacsul, morcosan pillantott ki az apja kabátja csücske mögül, s nem adta volna semmi pénzért, a könnyei is kicsordultak.
Anyja végigsimította a fejét, s megkönnyebbülten néztek össze az apával.
Már azt hittem megesik rajtuk a szíve, s megkönyörül…
Az apa is felsóhajtott, egy pillanatig én is azt képzeltem, hogy megtörik, megenyhül, de hála Istennek az én vérem, magához vonta, átölelte.
Fiam! Ha nagyobb leszel, bátran rád merem bízni a birtokot.

Megvolt a magam kukoricacsöve, amit én is szorosan megmarkoltam, s nem engedtem volna ki a kezeim közül még Istenért sem. Nem tudtam, mi következik rám, nem tudtam, hogy hamarosan rám is vár a magtár.
1998, akkoriban csöppentem bele a számítástechnikába. Pénzem nem volt, csak egy szakadt gépem, Intel Pentium 133MHz, 2*16mb edo rammal.
Egy ismerősöm, aki Svájcban dolgozott szálloda portásként, hazafelé tartott, szabadságot vett ki. Volt egy számítógépe, Intel 233MMX processzorral, meghibásodott, nem tudta mi a probléma vele, nem akarta ott szervizbe vinni, mert költséges lett volna. Rólam meg tudta, hogy konyítok hozzá, hazahozta, s rám bízta, hogy rakjam rendbe.
Most már elmondhatom bátran, nincs mit szégyellnem rajta.
Acorp AT-s tápegység volt a gépben, áttételesen a memóriák is meghibásodtak, mivel nem kaptak megfelelő feszültséget. A memória teszt hibázott.
De nem csak memóriát vetettem vele, hanem egy másik processzort is, mert az én alaplapom tudta kezelni a 233MMX-et. Nagyon vágytam egy nagyobb processzorra, hazudtam, megloptam az ügyfelemet, megvetettem vele egy új tápegységet, új ramokat, új processzort, s úgy állítottam be magam, mint aki jótevője.

Elégedetten raktam be a gépembe az ügyfelem processzorát, végre nekem is volt egy nagy processzorom, büszkén fórumoztam, s beraktam az aláírásomba, hogy Intel Pentium 233MHz MMX, nem ám akárki, a guga. Gugának is akkora processzora van, mint a nagyoknak, euforikus állapotban kapcsoltam be a gépemet, féltő gonddal, szépen bootol, király módon tölt be a win98, azaz töltene, félúton kiakadt. Újraindul, kékhalál, totális csőd, egy rakás szerencsétlenség, oda a kezdeti lelkesedés.
Küszködtem a gépemmel egy napig, nem jöttem rá mi a hibája, míg egyszer csak eszembe jutott, hogy a hiba bennem van, Isten tanítani akart valamit.
Akkoriban az alaplapokon jumperelni kellett szorzókat, fsb-t, feszültséget. Kiraktam az asztalra az alaplapot, processzort, ramokat, vga kártyát, (S3 Trio 2mb-ra felbővítve) zsíratomkirály, rajűbercool
Egész álló nap azzal voltam elfoglalva, hogy rakosgattam a jumpereket, mert az előírt beállításokkal nem működött. Végül meguntam, belefáradtam, s visszaraktam az eredeti 133MHz-es processzort, helyre állt a rend a fejemben is, lelkemben is, a gép is megnyugtatóan duruzsolt.
Lemondtam a nagyobb processzorról, csalódtam, önmagamban is.

Hogy bízhatna rám magtárakat, ha már az első kukoricacsőre ráteszem a kezemet?
Hogyan bízhatnának meg bennem a jövőbeni ügyfeleim, ha kilopkodom a gépeikből a jobb alkatrészeket? Olyan ez, mint az autópálya, mindig ki van írva, hogy mi következik.
Észlelés, felfogás, jön minden, mint a menetrendszerinti járat, nincs attól eltérés.
Minden buktatón át kell esni, Isten nem próbára tesz, magamra kell ráismerni. S ha sikeresen vettem egy akadályt, jön a következő, egyre közelebb kerülök, egyre jobban ismerem, hogy mit akar, magamat is, és az ismeretlent. Egyre nagyobb felülettel érintkezem a megfoghatatlannal, egyre több a megválaszolatlan kérdés.

Hamarosan jött a Guga Bt. Rengeteg számítógép, jobbnál-jobb alkatrészek, a fülemen jött ki, beteltem, nem egyre jobb számítógépre vágytam, hanem a kisujjamban volt. Unalmasnak hatott, hogy velem rakatták össze az aktuális csúcsgépet, rajtam akarták bevasalni az elismerést, hogy nekik van, s közben nincs megállás, egyre nagyobb processzorok.
Egy délután bejött egy grafikus, Intel Pentium Pro 2*200MHz, majdnem elsült a saját gépétől, bővíteni kellett sok-sok edo rammal a meglévők helyett, látszott rajta, hogy él-hal a gépéért, se barátnője. Szenvtelen maradtam a gépe iránt, nem osztoztam a lelkesülésében, arca kipirulva, hevesen gesztikulált, mint játszótéri anyukák, hogy a gyerek milyen színűt kakilt.
Ha pár hónappal korábban jön, kilopom a gépéből az összes alkatrészt és megvetetem vele újra, mint az: Éretlenek c. filmben a motort, amit többször is eladott a srác ugyanannak az embernek, csak átfestve.

Minden embernek van egy születési dátuma, mint a téglának, aztán elkezdi görgetni a patak, kövekkel érintkezik, valamilyen lesz, aztán megint csak kövekkel találkozik, egyre dörzsöltebb lesz, változik a formája, egyre gördülékenyebb, jobban csúszik egy másik kövön, könnyen felkapja a sodrás, csörgedezik a patak, messzebbre viszi, megülteti, majd egy sodrás újra megemeli és alakul.

1987-ben költöztem Budapestre, szívem telve aggodalommal, menekültem a szülővárosomból Gyuláról. Viszontagságos időket éltem meg, a bírónő, amikor kimondta rám az ítéletet, úgy fogalmazott, hogy fiatal felnőtt. Már nem vádolok senkit, ahogyan Józsefet eladták a testvérei, s Isten mégis a Fáraó jobb kezévé tette, s felismerte, hogy nem a testvérei adták el, Isten jelölte ki az utat számára. József felismerte az útjelző táblákat az életében, s már nem vádolta lelkében a testvéreit, sem az ő urának feleségét, aki rabságba juttatta őt ártatlanul.
Haraggal, dacosan hagytam el a szülővárosom, 2.000 Ft volt a zsebemben, előttem az ismeretlen, Budapesten csak egyszer jártam, egy Helloween koncerten, s akkor is majdnem elütött egy busz.
Nem köszöntem el senkitől, anyám ajtajára egy cetlit ragasztottam. Elmentem Budapestre, soha többet nem jövök haza, keserűség és félelem volt bennem.
Előtte egy nappal engedtek ki a börtönből, apám nem is tudott róla, hogy mi történt velem, a tárgyaláson sem volt ott. A kirendelt ügyvéd kérte, hogy ne fellebbezzek, 1 év börtön két évre felfüggesztve, letöltve 3 hónap előzetesben.
Első bűntényes voltam, a többiek visszaesők, csak a vállukat vonogatták a letöltendő börtönbüntetés hallatán.
Rosszul sült el.

A börtönben elkülönítettek bennünket egymástól, az udvari séták alkalmával pisszenni sem lehetett, némán, fejeket leszegve róttuk a köröket, fegyveres őrök vigyázták lépteinket.
Nem volt bennem bűntudat, csak üresség, én nem gondoltam komolyan, olyan volt, mint egy játék. Kitaszítottként jártam a város utcáit, nem volt rám kíváncsi a családom, a szüleim rég elváltak, csak teher voltam nekik, valahová tartozni akartam, akár a kivert kutya.
Imponáltak a srácok, kicsit idősebbek is voltak nálam, vadak, szenvedélyesek, hamar befogadtak maguk közé.
Eleinte csak mókáztunk, az egyik hotel folyosóján kiürítettük az összes poroltót, minden szintet belepett a fehér por, éjszaka volt, belógtunk, a portás riadt volt, teljesen elképedt.
Elfutottunk, bemásztunk a strandra és felfeszítettük az egyik büfé tetejét. Vihogva adogatták ki a söröket, cigarettát, mámoros volt, felszabadult, kontroll nélküli.
Autókat törtünk fel, vittünk mindent, ami érték, minden estét éttermekben töltöttünk, ha elfogyott a pénzünk leléptünk fizetés nélkül.
20 fős társaság, közel egy hónapon keresztül fosztogattuk a környéket, elmentünk egészen Szegedig.

Az algyői nudista strandon egész nap piáltunk, a büfés örült, hogy lesz neki forgalma, nem győzte bontogatni a söröket, nem sejtette mi vár rá. Este fizetség helyett agyba-főbe verték.
Sorozatos bolti lopások, éttermekből rendszeresen meglógtunk fizetség nélkül, élveztük a nyarat, parkokban aludtunk, hangosak és bátrak voltunk, csapatba verődve nem volt ellenfelünk, nem mert szólni senki, mert a többiek hamar lerendezték.
A rendőrség keresett már bennünket, egy reggel szirénára ébredtünk. Egy szegedi parkban aludtunk a földön, szerteszét. Belénk hasított, hogy itt a vég, futás a szélrózsa minden irányába, én meg rájöttem, hogy ha mindenki elfut, akkor velük lesznek elfoglalva, vastag bokrok alá bújtam, felsértette a bőrömet a tüske, ziháltam, mint az űzött vad. Rám jött a hasmenés, fekve intéztem el, nyomorultul éreztem magam, s kiszolgáltatottnak, nem mertem előjönni órákig. Késő délután lesétáltam a Tisza partra, lemosakodtam, egyedül maradtam.

Anyámék vajon mit gondolnak rólam, hiányzom nekik? Több mint 3 hete azt sem tudják, hol vagyok, haza szerettem volna menni, óriási űr keletkezett bennem. Valaki törődjön velem!
Éjfél körül még az országúton gyalogoltam, kiéhezve, elcsigázottan, stoppoltam az arra járó autósokat. Egy piros Zsiguli (taxi) lassított le mellettem, a hátsó ülésen nászutasok, fiatal pár, aznap keltek egybe, kíváncsian méregettek.
Hát te, hova tartasz ilyen későn?
Haza szeretnék menni, 3 hete elszöktem, válaszoltam.
A gondjaikba vettek, egész nap úton voltak Budapestről, a taxit bérelték a sofőrrel együtt.
Már jártak Kecskeméten, Szegeden, s egyéb szép helyeken, azt tervezték, hogy bejárják egy hét alatt az országot, minden nagyobb városba elmennek, kivesznek egy szobát, s másnap tovább állnak.
Gyulán még nem jártak, megígérték, hogy hazavisznek. Mutattam nekik fellelkesülve az irányt. Itt balra, ez már a dobozi út, ha a várost elhagyjuk, lesz egy szeszfőzde, utána az ötödik tanya, Nagyfenék 9.
Csak egy kávét kértek cserébe, önzetlenek voltak, segíteni akartak, bajba kerültem.
Bekopogtam a tanya ajtaján, anyám álomittasan, hálóingben nyitott, félrehúzta a függönyt, a szemeit dörzsölgette.
Megjöttél?
Mutogattam magam mögé, hogy egy fiatal pár hozott haza Szegedről, csak szeretnének inni egy kávét.
Még mit nem? Mit képzelnek maguk? Hajnali 3 óra van, fakadt ki anyám. Takarodjanak innen, mert felébresztem a férjemet!
Lesújtó volt, és rémisztően közönyös.

Visszamentem a régi munkahelyemre dolgozni, de a fizetés messze volt, ennem nem volt mit, anyámmal hadilábon álltam, nem volt maradásom. Késő estig jártam a várost, sok a haver, de csak inni adtak, kerülgetett a magány.
A munkahelyemen fogtak el a rendőrök, na gyere csak szépen te jómadár!
A szüleim nem tudtak rólam semmit, fogalmuk sem volt róla, hogy hol töltöm az éjszakát.
Ahhoz sem volt bátorságom, hogy megkérjem az őröket, szóljanak nekik, csak egy újabb balhé, és felelősségre vonás. Nem szégyelled magad fiam?
Nem tudom anyám honnan tudta meg, három hónapig nem láttam, egyszer csak ott állt a tárgyalóteremben. Sírt, aggódott értem, várt a börtön előtt, amikor kiengedtek! Az őr még utánam szólt, hogy: aztán meg ne lássunk itt többet!
Anyám közben elvált mostoha apámtól, s elköltözött egy másik házba.
Bennem meg megszólalt valami, ami nem hagyott nyugodni.
Ha itt maradok, újra visszakerülök, ez a társaság veszélyes rám nézve, alaposan megijedtem.

Elhívtam a haverjaimat. Böce, Csiga és Robi, közöltem velük, hogy reggel elmegyek Budapestre, és nem jövök többet haza.
Hova? S mit fogsz ott csinálni? Kihez költözöl? Lakik ott rokonod, hol fogsz dolgozni?
Nem tudom, semmit sem tudok.
Fogjátok a cuccaimat, mindenem a tietek, lehet. Lemezjátszó, bakelit lemezek, gitár, magnó, kazetták, könyvek. Csigának visszaadtam a fordított keresztet, amit elnyertem tőle, és kiraktam a szobám falára dísznek. Vitték a könyveket, a késemet, a múltamat, az összes gondomat.
Nem hittek nekem, váltig állították, hogy egy hét múlva úgy is visszajössz, nincs neked ott hova menned, éhes leszel, csak nem állsz neki kéregetni?

Reggel nehéz szívvel szálltam fel a hajnali vonatra, nem búcsúztam el anyámtól, nem lett volna neki mit mondanom, eltökélt voltam, hűvös volt a szürke műbőr ülés.
Hatalmas város, nagy nyüzsgés, színes kavalkád, egyedül, védtelenül. A Keleti pályaudvaron leszálltam, vettem egy nagy levegőt, megráztam magam, s elindultam sétálni.
A Népstadionnál volt a Középület Építő Vállalat, hatalmas táblákon hirdették, hogy milyen munkaerőt keresnek. Festőt felveszünk!
Aznap este már munkásszállón aludtam, volt saját ágyam, beintegrálódtam egy rendszerbe, törődtek velem. Adtak ennem az étkezdébe, a melósok vállon veregettek, eregették a füstöt a talponállóban. Gyere Culi igyál te is egy sört! Ittam.
Volt bérletem, ideiglenes lakcímem, fizetéspapírom, évi 20 nap szabadságom, személyi igazolványom, belépő kártyám, rajta a nevem, s blokkoltam, amikor beléptem. Rajta óra, perc, a műhelyben helyem, poharam az asztalon, újság, amit minden reggel megvettem. Szokásaim, ételek, amit szerettem, s olyan, amit nem. Volt nevem, hívtak valahogy, nevettek is rajtam, ha olyat mondtam, munkát is bíztak rám, én meg megfeleltem.
Majd lett egy barátnőm, átöleltem, 4 év múlva elhagyott, így megy ez, most meg ilyen vagyok. Ígérem, megváltozom.

Azaz dehogy, kövecses patakban sodródom, néha közönséges, néha színpadias, mire megértem, véget ér. Egy valami biztos, nem aggódok a tegnapért, mert már tudom.

Ide a végére illene egy adu ász, a megfelelő helyre beillesztett, helyén mondott ige, Bibliai idézet. De pontosan tudom, hogy viszket a fületek tőle, s feláll a szőr a hátatokon

Csel 5,29
Felelvén pedig Péter és az apostolok, mondának: Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek.

No meg egy kis koczkacukor a végére, hogy elolvastátok: [film: megtölt, lenéz 33mb] vagy [youtube]