Hűvösek még az esték, a függöny mögött gyengéden lökdösi a tavaszi szellő az ablaküveget, és csak néhány apró fénysugár jut be a szobába a két sötétítő közötti pici résen.
Halkan szuszog mellettem és minden egyes lélegzetvétellel mélyebb álomba szenderül. Álmodik, szívverése lelassul, karjai szorosan körém fonódnak, így minden apró szívdobbanását érzem, és ettől boldogabb vagyok, mint valaha.
Nem tudok aludni, de érzem, hogy amint megmozdulnék, felébredne. Szeretném, ha legalább ő tudna pihenni, ezért szabadjára engedem az elmém, testem pedig mozdulatlan marad.
Fantáziám keresztülszalad a szobán, halkan becsukja maga mögött az ajtót, átsurran a nappalin, az előszobán, és máris az udvarban találom magam. Semmi sem mozdul, csend van. Nagyot szökellve lépek fel a kerítésre és máris az utcán vagyok.
Felnézek, de csak az utcai lámpák hideg fényét látom, mögöttük néhány, aprónak tűnő pislákoló csillaggal az égen. Az eszem tudja, hogy milliárdnyian vannak, de mégsem látom őket, a közvilágítás elnyomja a fényüket, láthatatlanná téve ezzel szinte mindet. Pedig gyönyörű, amikor szabad szemmel látszik a tejút.
Újra nekilódulok és már a nyíló repcemező felett suhanok, sötét van, a Hold fényénél alig látni valamit, de a szemem már kezdi megszokni.
A mező végén egy rókát pillantok meg, de ő nem láthat engem, hiszen csak a fantáziám suhan a levegőben, hangtalanul és láthatatlanul, tulajdonképpen nem is létezem.
A róka álmosan leül egy bokor tövében és "mosakodni" kezd, de közben éberen figyel, hiszen ha nem tud élni a kínálkozó lehetőségekkel, üres marad a gyomra. A szél lágyan borzolja a bundáját a holdfényben, ám hirtelen meghall valamit és eltűnik a közeli repcetáblában.
Tovább indulok; utam egy patak mentén vezet, melynek apró hullámain lágyan táncol a holdfény. A csobogást alig hallani, felerősödött a szél és hűvös is van. Ebbe beleborzongok, ami egy pillanatra kizökkent utazásomból és újra az ágyban találom magam, mellette. Mélyen alszik és szorosan ölel, ami megnyugtat, és mivel már nem érzem a hideget sem, hamarosan onnan folytathatom utamat, ahol megálltam.
Az erdei patak csendes, a tavaszi szellőtől alig hallható, és egyre csak távolodó csobogásától megnyugszik a lelkem, és az erdőből kiérve egy tisztáshoz érek. Ismerem ezt a helyet, szeretek itt.
A tisztáson egy fa áll, magányosan a dombtetőn. Mellé kuporodom, a fa pedig mesélni kezd. Ezer meg ezer története van; napkeltékről, napnyugtákról, viharokról, hullócsillagokról és szivárványról mesél. Az égre pillantva lélegzetelállító látvány tárul elém, számtalan apró, pislákoló pont, amelyek talán már nem is léteznek, de fényük csak most ér el minket.
A távolból egy nyáj vagy egy gulya kolompol, amit néha kutyák ugatása tör meg, ha vad jár a környéken, de ezt leszámítva csend van. Valahol a fantázia és az álom határán lehetek, amikor a kolompolást éles csipogás váltja fel; reggel van, kelni kell.
