Huszár... Magyarnak mindig szívet melengető érzés ezt a szót hallani. Hiszen ''nemzeti'' fegyvernemünk, a huszárság elit alakulatnak számított a harcmezőkön négy évszázadon át. Számtalan történet maradt fenn róluk: csatákról, amelyeket a huszárok rohama fordított meg, a '48-as forradalom hírére hazatérő magyar századok dicsőséges és - nem egyszer - tragikus útjáról, Hadik András gróf zseniális és szemtelen ''huszárvágásáról'', amikor megsarcolta Berlin és Frankfurt városát. Kevesen tudják, hogy nem védelem nélküli városokról volt szó, Berlin helyőrsége közel másfélszeresen meghaladta a támadó huszárok hadi létszámát! De a városkapuk betörése után a porosz katonaságot már az első roham teljesen szétszórta: nagy részük elesett, a többit Hadik fogolyként magával vitte a saját vonalak mögé - a 215 000 aranytalléros hadisarccal együtt.
A nagy idők aztán elmúltak, az I. világháborút még a díszes, zsinóros öltözékben kezdő huszárok a géppuska elterjedésével szürke egyenruhát kaptak, és a háború vége felé a lovakat hátrahagyva nekik is a lövészárkokban kellett szolgálatot teljesíteniük.
A lovasság utoljára a II. világháború alatt kapott szerepet, de egyre többször már csak tragikus felhangokkal, mint például a lengyel lovasság kétségbeesett védekezése esetében a német tankok ellen.
Az egyik utolsó klasszikus - és sikeres - lovassági roham ki másnak a nevéhez fűződne, mint a Hadik-huszárokéhoz?
Íme egy német szemtanú visszaemlékezése:
„…Ismét kemény harcban álltunk a kétségbeesetten védekező ellenséggel, amely egy magas vasúti töltés mentén ásta be magát. Már négyszer rohamoztunk, s mind a négyszer visszavertek bennünket. A zászlóaljparancsnok káromkodott, a századparancsnokok azonban tehetetlenek voltak. Ekkor a tüzérségi támogatás helyett, amit számtalanszor kértünk, egy magyar huszárezred jelent meg a színen. Nevettünk. Mi az ördögöt akarnak ezek itt a kecses, elegáns lovaikkal? Egyszerre megdermedtünk: ezek a magyarok megbolondultak! Lovasszázad lovasszázad után közeledett. Parancsszó harsant. A bronzbarnára sült, karcsú lovasok szinte odanőttek a nyereghez. Fénylő aranyparolis ezredesük kirántotta kardját. Négy-öt könnyű páncélkocsi vágódott ki a szárnyakra, az ezred pedig a délutáni napban villogó kardokkal végigvágtázott a széles síkságon. (…) Eldördültek az első lövések, aztán mind ritkábbak lettek. Kimeredő szemmel, hitetlenkedve néztük, ahogy a szovjet ezred, amely eddig elkeseredett elszántsággal verte vissza támadásainkat, most megfordul, és pánikszerűen otthagyja állásait. A huszárkard, úgy látszik, kicsit sok volt az orosz muzsik idegeinek! A diadalmas magyarok pedig maguk előtt űzték az oroszt, és csillogó szablyájukkal aprították őket. (…) Most az egyszer az ősi fegyver győzedelmeskedett a modern felszerelésen…”
Erich Kern: Der Grosse Rausch, Zürich 1948, az 1. lovasdandár 3. honvéd huszárezredének támadásáról, Nyikolajev közelében, Oroszország, 1941
S hogy miről jutott ez most eszembe?
A kezembe került egy fénykép a nagybátyámról, katonaruhában. Ő nem volt huszár, nem is lehetett volna, hiszen csak az utolsó magyar huszáralakulat megszűnése után lett katona, de a kép felidézett egy régi történetet.
Abban az időben, amikor nagybátyámat besorozták, nagy titkolózás övezte a honvédséget. A katonákat igyekeztek a lakóhelyüktől minél messzebb kiképezni (talán azért, hogy egy esetleges felkelés esetén minél messzebb legyenek az otthonuktól?) Amikor eljött az idő, nagybátyámat is besorozták, be kellett menni a hadköteleseknek a legközelebbi Hadkiegészítő Parancsnokságra, aztán se kép, se hang.
Dédapám, mint még a régi világból való ember, azt tartotta, hogy ha már egyszer az unoka ''oda'' van a haza használatára, hát neki legalább ahhoz joga van, hogy tudhassa, melyik vidékre vitték.
Fogta magát tehát, és elgyalogolt a húsz kilométerre levő Hadkiegészítő Parancsnokságra, hogy érdeklődjön. (Meg kell jegyezni, hogy ekkor dédapám már hetven fölött járt, és azt is, hogy az akkori rendszerben ő ''osztályidegen elemnek'' számított, mint (akkor még) önállóan gazdálkodó parasztember, akit már csak a kérdés miatt is nyugodtan bezárhattak volna kémkedésért.)
Elment tehát az öreg, és szerencséjére mindjárt a Parancsnokság kapujánál belebotlott egy szintén befelé tartó őrnagyba. Dédapám egész életében minden rendfokozatot ismert, legyen az csendőr, rendőr, vagy katona, így illendően köszönthette a katonát, ''őrnagy elvtárs''-nak címezve, majd bizalmasan közölte vele jövetelének célját, hogy az őrség ne hallhassa - nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni a főtisztet.
- Jöjjön velem az irodámba, elvtárs - mondta az őrnagy.
Az öreg követte is. Az ajtót becsukva maga után, az őrnagy tájékoztatta arról dédapámat, hogy milyen veszélyekkel járhat az ilyen kérdezősködés.
- De ez egyszer elnézem magának, a korára való tekintettel, elvtársam, hogy ilyen dolgokba ártotta magát. Tudhatná, hogy az ilyesmi katonai titok. Ugye maga nem volt katona? - kérdezte a főtiszt.
- Nem, őrnagy elvtárs, én sohasem voltam katona - felelte dédapám, kihúzva magát.
- Na látja, ugye...
- Én nem voltam katona sohasem, őrnagy elvtárs, én huszár voltam.
Meglepett csend következett, majd az őrnagy csak annyit kérdezett:
- Hol, melyik egységnél?
- Szegeden, még Ferenc József király idejében, de honvéd huszár voltam, nem közös. A 3. honvéd huszárezrednél szolgáltam, ... ezredes úr alatt.
(Dédapám emlékezett a parancsnok nevére, én sajnos elfelejtettem.)
Erre nem szólt semmit sem az őrnagy, csak elfordult, a telefonhoz lépett, majd néhány hívás után visszafordult, dédapám vállára tette a kezét, és megkérdezte:
- Hogy hívják az unokáját, bátyám?
Dédapám megmondta.
Kis idő és még néhány telefonhívás után az őrnagy közölte dédapámmal a nagybátyám állomáshelyét, a fegyvernemet, majd azt mondta:
- Az egység nevét már tényleg nem mondhatom meg. Menjen csak haza, bátyám. És ha valamikor megint szem elől tévesztené az unokáját, keressen csak engem, majd utánanézek.
- Hálásan köszönöm, fiam.
Kezet fogtak, tisztelegtek egymásnak, a dédapám pedig megnyugodva indult haza, és a kapuban keményen szalutált az őrségnek, amit azok meglepetten viszonoztak.