Egy fiú naplójából...

2009. december 27.

"Hideg téli éjjel volt. Az ablakon kinézve láttam, hogy a hó nagy pelyhekben hullott, és vastagon beborította az egész udvart. Ülök a számítógép előtt, és csak nézek a semmibe. Nem volt mit csinálnom, de álmos sem voltam. Ilyen későn már senki sincs fent msn-en, akivel beszélhetnék, ezért belépek a chat-re, ahol már nagyon régen jártam. Nézelődök az online felhasználók között, és megpillantok egy lányt. A profilképe alapján is nagyon szépnek tűnik, rákattintok az adatlapjára. Látom, hogy annyi idős mint én. Látom, hogy családi állapota egyedülálló. Először nem értem, hogy egy ilyen szép lánynak mint ő, hogyhogy nincs barátja. "Mit veszíthetek?" - gondoltam. Megnyitom a párbeszédablakot, köszönök neki. Ő szinte azonnal válaszol. Itt megállt a tudomány, most mit kellene neki írnom? Megkérdezem tőle: mi újság? Értelmetlen kérdés. Van értelme megkérdezni egy teljesen idegen embertől, hogy mi újság? Mihez képest? A semmihez képest nyilván van újdonság, de ezek lényegtelen dolgok. Egy nevető arc kíséretében leírja a választ: semmi. És Ő visszakérdez, velem mi újság? Hát, velem sincs semmi. Közben nézegetem az adatlapját, képeit. Csend van. Lakhely résznél látom a várost, ahol Ő él. Messze van. Több száz kilométer. Semmi baj! Csak beszélgetni akarok, ahhoz nem kell találkoznunk. Megkérdezem miért ilyen csendes? Buta kérdés. Én írok neki, teljesen ismeretlenül, és elvárom hogy szóval tartson? Természetesen nem, ezért magam sem értettem, miért kérdeztem ilyet. De válaszol: szomorú. Először megkérdezem magamtól: Ő miért lehet szomorú? Válaszom magamnak: nem tudom, honnan is tudhatnám. Így hát megkérdezem tőle: "miért?" Először nem akarja elmondani, és elintézi egy "hagyjuk"kal. "Rendben" - írtam. Persze ez nem nyugtatott meg. Ezen gondolkodom, próbálok rájönni, mi lehet, de nem tudok. Hátha segíthetnék rajta. Mégegyszer megkérdezem, mégis mi a baj? "Egy fiú..." Éreztem, hogy a dolog nem egyszerű, ha szomorú egy fiú miatt, az semmi jót nem jelent. Elkezdi írni, mi történt. A hosszú sorok után nem tudok mást mondani, csak annyit, hogy sajnálom. A fiú messze volt tőle, és nem lehettek együtt. Már át tudtam érezni, miért szomorú, hisz én is voltam már így. Talán másfél éve volt...

Ajánlott zene: Secondhand Serenade - Your Call

Elkértem az msn címét, és felvettem. Az idő egyre csak múlik, és mi egyre többet beszélünk. Hasonlítunk egymásra. Nagyjából mindenben. A fiúval összevesznek, az egész csak egy hazugság volt. Nagyon szerette őt. Ismét nagyon szomorú. Igen... pedig ha vidám, a nap is szebben ragyog, szebben énekelnek a madarak, és zöldebbek a fán a levelek. Hiányzik, ha nincs fent. Amikor beszélünk, minden más. Újra érzem, hogy van életkedvem. Egyszerűen boldog vagyok mellette.

Egyre nehezebbek a nélküle eltöltött percek, és az éjszakák. Nem tudok aludni, már állandóan csak rá gondolok. Eltelik két hónap, minden nap beszélünk. Én szenvedek, mert őrülten Szeretem, de ezt Ő nem tudhatja. Egy jegyzetben előre megfogalmazom, hogy mit fogok neki írni. Ezt letitkosítom, és elteszem egy olyan helyre, ahol senki sem talál rá.

Egy fiú felveszi msn-re. Egy közösségi portálon talált rá, ugyanabba az iskolába járnak. Őt csak egy barátjának akarta, nem többnek. Eltelt két hét. Msn-en a személyes üzenetem az volt, hogy "Hagyj békén", egy szomorú idézet, és néhány szomorú arcocska. Ő megkérdezi tőlem, hogy mi a baj, miért vagyok szomorú? Először annyit írtam, hogy "semmi baj nincs", aztán... előtört. "De, mégis van valami. Nagyon régóta szeretnék neked mondani valamit." Remegett mindenem, alig kaptam levegőt, a szívem nagyon hevesen vert. Elővettem azt a jegyzetet, amiben előre megfogalmaztam érzéseimet.

A jegyzetben ez állt:
"Már régóta el szerettem volna mondani ezt, de féltem. Nagyon féltem, hogy utána nem akarnál többet beszélni velem. Régebben is éreztem valamit, de az előző hónapban szinte az elejétől egyenesen szenvedtem tőle. Nem tudtam aludni, tanulni, vagyis szinte semmit, mert állandóan Rád gondoltam. Próbáltam nem odafigyelni erre, mással elterelni a gondolataimat, de lehetetlen volt. Tudom, hogy Te nem így érzel, és hogy csak barátok vagyunk, ezért csak egyet kérnék Tőled: kérlek, ne haragudj rám. Tudom, én tehetek róla, nem Te. Vagyis de, Te is, mert soha nem láttam még Nálad gyönyörűbbet és kedvesebbet. Minden rossztól úgy féltelek, és amikor valamiért szomorú vagy, olyankor élni sincs kedvem. Most tudnék írni több oldalt hogy mi, miért, hogyan, de semmi értelme. Szeretlek. Ezt most írtam le először, és utoljára is. Soha nem fogok erről írni, kérdezni, mondani semmit, ugyanaz leszek aki előtte voltam. Remélem, hogy Te is, ezután is ugyanúgy fogsz tudni velem beszélni, mint ezelőtt, nem szeretném, hogy emiatt megutálj. Bele is halnék, ha nem beszélnénk többet.
Tudom, hogy ezt teljesen fölösleges volt leírni, de már nem bírtam tovább titkolni. Tudod, hogy milyen ez... Sajnálom."

Ő most is, mint mindig, nagyon kedves volt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megértő lesz velem, és nagyon sokszor leírta, hogy sajnálja. És valóban átérezte a fájdalmamat. Nekem az a legfontosabb, hogy ő boldog legyen. El is mondtam neki, ha ő boldog, akkor én is az leszek. Bár nem úgy, ahogy elképzeltem, ahogy álmaimban volt minden, de semmi sem lehet tökéletes. Azt mondta, "most megölelnélek". "én is" - mondtam, és közben könnyeztem, mert én egész életemben arra várok, hogy megölelhessem.

A napok egyre csak telnek, egyre nehezebb. Semmi sem változott, ő nem velem akar lenni. Amikor beszélünk, olyankor úgy érzem, hogy semmi sem számít. De amikor egyedül, csendben ülök, és gondolkozom, rámtör a fájdalom. Ilyen volt ez a nap is. Én előbb értem haza az iskolából, így előbb is jutottam a gép elé. Vártam rá. Aztán feljött. Beszéltünk, vidámnak tűnt. Meg kell néznem a képeit - gondoltam, és felmentem egy közösségi oldalra. Ekkor meglátom, családi állapota: kapcsolatban. Először nem értek meg semmit, minden kavarog, és homályos. És akkor rájövök... "Pillanat"- mondtam neki, és kimentem az udvarra. Muszáj volt, mert kezdtem szédülni, alig kaptam levegőt. És megnyugodtam. Ők együtt vannak, ezzel egyetlen reményem utolsó sugara is kialudt.

Még mindig nem tudom megérteni, képtelen vagyok rá. A lány, akit szeretek, aki életem szerelme, mással boldog. Több nap elteltével is írok neki erről, nem tudom miért hozom fel folyton ezt a témát.

Én örökké Rád fogok várni!"

Emlékek.

~°~

2060. március 6.

"Igen. Pontosan 50 év telt el azóta, hogy beírtam azt a bejegyzést a naplómba. Ma is megvan, féltve őrzöm, és olykor írok még az üres oldalakra néhány sort. Most is ezt teszem. Bár az idő rajta is fogott, lapjai elvékonyodtak, az akkori tinta már csak halványan látszik, de ott van. És ott is lesz mindörökké.

Ma is boldogan élek a feleségemmel, hétvégenként meglátogató unokáimmal, abban a csendes kisvárosban, ahol 50 évvel ezelőtt, fiatalként megtanultam szeretni. Bár soha nem találkoztunk, mégis ő volt az egyetlen, akit feltétel nélkül, teljes szívemből szerettem. Vele azóta sem beszéltem, és valószínüleg már nem is fogok. Nem tudom, mit jelentettem neki, és hogy gondol-e néha rám. Ha igen, akkor remélem teljes örömmel teszi, mert én is csak így tudok rá gondolni."

"Már nem vagyok szomorú, mert tudom, hogy ez igazi szerelem volt."

...és a napló örökre bezárul.