Avagy, hogyan játsszunk mások életével...
Tegnap este, sőt, inkább már javában éjjel láthattam volna egy hullócsillagot. Éppen az Ő háza felett. Én azonban sajna nem láttam, mert csak a velem baktató két társam figyelt fel rá. Amúgy is, még sosem teljesítette hullócsillag a kívánságomat. De ez az egész egy másik történet, a szituáció a lényeg. Elmesélem nektek.
Péntek volt, este 21 órától az egyik kedvenc helyemen tartózkodtam, a vasútállomáson a forgalmi irodában. Péntek este volt ugyebár, mint említettem, diszkós-bulizós nap ez azoknak, akik élnek ilyesmivel. Sajnos nagyon sok tizenéves is van. Most ők itt a főszereplők.
Az utolsó előtti személyvonattal érkezett suhancok elkezdtek az állomási hangosító berendezéssel szórakozni, az egyik kinti oszlopról ocsmányságokat kiabáltak a hangosbemondóba, és a csak a forgalmi irodában hallható vonalba is. Tették ezt tízen percig. Nem szóltunk nekik bentről vissza, az csak olaj lett volna a tűzre. Mikor már nagyon untuk, felhívtuk a városkánk járőreit, akikből összesen két darab van szolgálatban (egy autóval), mindez a négy környékbeli falura, és szerény kisvárosunkra oszlik el. Épp a másik faluban járőröztek, így hát ilyen jelentéktelen kis apróságért nem indultak útnak. De öt perc múlva delikvenseink is abbahagyták a szórakozást - hittük ezt mi - mivel abbamaradt a hangosbemondó harsogása.
Nem sokkal később egy vonat mozdonyvezetője beszólt rádión, hogy valami nagyméretű akadályt vett észre a másik vágányon. Erre már nem reagálhattunk nyugodtan, ki kellett mennünk megnézni és eltávolítani az akadályt, mert adott esetben egy siklás során több tíz ember is meghalhat. Váltótisztító-feszítővassal és egy kisebb fa deszkával szerelkeztünk fel, hogy esetleges önvédelmünket biztosíthassuk, és elindultunk a sötét éjszakába, ellenőrizni a vágányt, és a közlekedésre veszélyes akadályt.
Az állomáson éjjel pihenő vonat elektromos ajtajai megvésznyitózva sípoltak, látszott, hogy a szerelvényt sem hagyták érintetlenül. De az akadály fontosabb volt. Továbbhaladva az állomás átmenő fővágánya mellett észre is vettük a nagyméretű, körülbelül két méter hosszú, emberi comb vastagságú farönköt a sínekre keresztben ráfektetve. Ezt eltávolítottuk, mert egy vonat kisiklását könnyen okozhatta volna. Valószínűleg az állomási vágányok mellett fekvő, üzemi területű rakodón található rönkök közül választották eme termetesebb darabot.
Visszafele haladva a parkoló szerelvény mozdonyának kerekei alatt egy vasúti személykocsi üléstámláját pillantottuk meg, a mozdony lámpái szétverve (e miatt az a mozdony nem közlekedhetett a megjavításáig, két vonat egyáltalán nem közlekedett le, azaz teljesen kimaradt). A kocsiba felszállva annak belsejében káosz fogadott minket. Eldobált üdítős, boros, szeszes üvegek, ezek tartalma a padlón szétfolyatva, egy ülésen hányás, a többi nagy része leköpdösve, a kárpiton elnyomott cigarettacsikkek, és két ülés háttámla nélkül. Ezt törték le a főszereplőink, majd helyezték a mozdony kerekei közé. Ebben a kocsiban reggel fáradt emberek utaznának munkába, hogy tizenéves, idősebb és fiatalabb gyermekük jólétéhez a pénzt előteremtsék. És ezek a gyerekek teszik ezt saját maguk. Felelősségtudat nélkül.
Ez még semmi, az irodába visszaérve újabb megdöbbenés ért minket: a forgalomirányító berendezés sípolva adta tudtunkra, hogy az állomás egyik sorompójának izzólámpáival és csapórúdjával valami nincs rendben. Egyikőnk kerékpárra pattant, és kikerekezett a sorompóhoz. A két csapórúd letörve hevert a földön, a piros lámpák egy része, és a fehérek betörve. A kár több százezer forint. Arról, hogy az emberi életeket milyen módon veszélyezteti, hogy a sorompó lámpái sötétek, csapórúdja nincs, én nem is írok, kitaláljátok úgyis. De ezek a gyerekek ezt mindet a saját szórakoztatásukra tették. Szórakozásból törik le a csapórudat havonta többször. A vasút már egyeseknek csak arra jó, hogy kárt okozzanak. Mások csak szidják. Észre kéne már venni, hogy saját, elkényeztetett csemetéink teszik olyanná, amilyen. Persze ez teljesen érdektelen a mindennap kocsival utazó emberek számára. Nem ők utaznak mocsokban.
Persze a szájuk már nagy, ha állni kell a sorompónál. Akkor már tudnak ordítozni. A múltkor saját szememmel láttam a vonat előtt éppen átcsusszanó, csapórudat kikerülő autóst. Akkor is meghal, ha ötvennel összeütközik a másik autóval, de a vonat kicsivel nehezebb, nem tud megállni, és száz km/h felett közlekedik. Ecsetelik ők a túlélési esélyeiket? Ecsetelik azt, hogy több órás késéseket okoznak? Nem várja őket haza a család, a gyerek, az asszony? Nincs nekik semmi, amihez nyomorult életüket köthetnék?
Ez a világ manapság előlépett a rombolás világává. Megengedett mások életeit veszélyeztetni. Megengedett minden. Mindez csupán szórakozásból. Az ilyen embereknek nem tudok egyebet kívánni, mint azt, hogy a saját szülei haljanak meg azon a vonaton, amit sikeresen kisiklat. A saját szüleit gázolja el a vonat, mikor átkelnek a tönkretett sorompón. Jó esetben a saját szüleik csak a saját gyermekük köpetébe ülnek bele a vonaton.
A vasutasokat divat szidni. De az, mikor megelőzi a balesetet nem derül ki. Mikor lehet, hogy ezzel százak életét menti meg. Az utas nem is tud róla. Arról sem tud, hogy a késést éppen a másik vonat elé ugrott öngyilkos okozza. Vagy a szórakozó, részeg, drogos diszkópatkányok, vagy a sorompó pirosán átkelő autóst gázoló vonat. Nem tudja, csak szid. Szid mindenkit, aki az útjába kerül.
Konkrét esetünkre visszatérve: hiába a rendőrségi feljelentés, a milliós számmal mérhető kár, a tettesek valószínűleg sosem kerülnek meg. A kárt az állam állja, a helyreállítást az állam fizeti. A mi adónkból. De kénytelen, mert vagy emberek halnak meg, vagy nem közlekedhetnek a vonatok. Az ország anyagi csődben, a zsebünkből az utolsó fillért is kiszedik. Kiszedik a politikusok, kiszedi az állam, kiszedi közvetve a saját gyerekünk!
Szóval ezen az éjszakán láthattam volna a hullócsillagot, az Ő háza felett elrepülni. De nekem úgy sem teljesítette volna a kívánságomat. Mit is kívánhattam volna? Normális embereket? Szerelmet?
HGyu
