2024. március 29., péntek

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Kultúra rovat

Eső után

  • (f)
  • (p)
Írta: |

Lassan már három napja esett, megállás nélkül. Szerencsére nem olyan eső volt, ami átlyukasztja és letépi...

[ ÚJ TESZT ]

Lassan már három napja esett, megállás nélkül. Szerencsére nem olyan eső volt, ami átlyukasztja és letépi a fák leveleit, hanem az a csendes fajta, aminek elülte után üde, friss illatot áraszt magából a levegő. Az egyetlen gond csupán az volt, hogy egyáltalán nem akart elülni, csak ömlött szakadatlan. Már legalább három napja nem látott napfényt, minden szürke volt, mintha valami gonosz erő kiszívta volna a színeket a világból. De egyáltalán nem volt biztos ebben a három napban, az idő – csakúgy, mint az egyre nagyobb tócsákba összegyűlő vízcseppek – kezdett összefolyni számára. Hátát egy fának vetve ült a nedves földön és zöldes szemeit lehunyva hallgatta az ezernyi irányból felé áramló tompa kopogást. Arcát csiklandozták a lefutó kövér vízcseppek, hosszú fekete haja vastag tincsekbe összeállva nehezedett vállára. Nem mozdult, már régesrég beletörődött a végtelennek tűnő monoton várakozásba.

Ám egyszer csak érezte, hogy valami megváltozik. Mintha valami más is vegyült volna a szemerkélő eső hangjába, először egészen halkan, de határozottan egyre erősebben. Morgás és a lábdobogás zaját hallotta közeledni. Szemei felpattantak, és ekkor meg is látta a rárontó vadállatot, amint épp lelassít, valószínűleg ő is megijedt, amint túlságosan közel ért áldozatához. Fekete szőrű, farkasszerű lény volt, égővörös szemekkel, farkát idegesen csapkodta jobbra-balra, felhúzott ínye mögül előtűntek tűhegyes fogai. A legfurcsább mégis az volt váratlan megjelenésében, hogy szegecsekkel kivert nyakörvet viselt. Továbbra is morgott és lépésről lépésre közeledett a fához. A lány megpróbálta védekezőleg maga elé rántani kezeit, de azok félúton elakadtak, és mindkét csuklójába éles fájdalom hasított a mozdulatra. Hát igen, ha nem lettek volna a fa mögött összekötözve a kezei, már régen itt hagyta volna ezt a nyomasztó helyet. Fájdalmával nem törődve egyre idegesebben próbált szabadulni, sikertelenül, csak a kötél vájódott egyre mélyebbre a húsába. A rém közben lassuló léptekkel közeledett felé, már érezni lehetett bűzös leheletét is. Megállt, a morgása is elnémult, az eső tompa moraján kívül nem hallatszott semmi, csak a feszült csend. A lány is abbahagyta hiábavaló küzdelmét, hogy kiszabaduljon. A vörös és a zöld szempár összefonódott, csigalassúsággal vánszorogtak a másodpercek. Továbbra is nézték egymást, és egyre jobban égett a szeme. Próbálta megakadályozni, hogy pislogjon, mert tudta, hogy végzetes lehet, ha megtörik a közöttük létrejött szemkontaktus. Az égetés az elviselhetetlenségig fokozódott, és végül muszáj volt egy pillanatra behunynia szemeit. A vadállat csak erre várt: izmai megfeszültek, és egy lendülettel rávetette magát áldozata torkára. Éppen ebben a pillanatban egy villám izzó fehér fénye vakított el mindent.

Hátát még mindig a fának vetve kinyitotta a szemét. Ragyogó idő volt, a lágyan lengedező falevelek közt utat tört magának a napfény. Kicsit hunyorítania kellett, de esőnek nyomát sem látta, teljesen száraz volt az erdő talaja. Megmasszírozta sajgó csuklóit. Vérvörös volt mindkettő, jól látszott a bőrébe vájódott kötél nyoma. Lassan felállt, majd szórakozottan felvette a földön heverő nyakörvet és elindult hazafelé.

2008. július 31.

Mielőtt megkérdezitek, semmi komoly mondanivalóm nincs az írással, csak lehet, hogy tudat alatt már nagyon szeretném, ha véget érne végre az állandó eső.

Előzmények

  • A lufi

    A lufi Nagyon örültem az új szerzeményemnek, az iskolaudvaron játszottam vele a szünetben.

Hirdetés

Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.