Az olvasáshoz ajánlott zene: [link]
Emlékek. Sok olyan van, amire örömmel gondolok vissza. Talán több is a jó, mint a rossz. De mégsem… ez így biztosan nem helytálló, hiszen te is tudod, hogy a rosszból sokkal jobban kijutott nekem. De ezek olyan dolgok, amiket nem lehet számszerűsíteni. Nem rakhatom mérlegre az életem történéseit. „Tessék, itt van, az eltelt huszonöt év alatt 150 pozitív és 300 negatív emlékem volt.” A lélek nem így raktároz. Nem szám szerint. Mindennek külön polcai vannak. Van, amik mélyre kerülnek és nem is pillantod meg őket, egészen addig, amíg nem tudod mit keresel. És most csak a jókra emlékezem. Sokkal intenzívebben élnek bennem, mint az összes fájdalom.
Amikor kicsi voltam még csodaszép volt a világ. Mai fejjel szinte már nem is értem hogy tudtam minden cél és kötöttség nélkül létezni. Nem volt olyan, hogy lehetetlen. Hittem a mesékben és abban, hogy mindent elérhetek, ha elég magasra nyújtózom. Űrhajós akartam lenni, később pedig autóversenyző. Nem féltem, hogy nem sikerül, hiszen még ösztönösen bennem élt, hogy nincsenek korlátok. Akkor nem tudtam, hogy a felnőttek számára mit jelent az élet. Nem is értettem miért hajszolják annyira a pénzt vagy miért van annyi vita. S mégis mindezek ellenére, a saját kis gyermeki szememen át minden annyira szépnek tűnt. Az összes napnak volt értelme, pedig ma már nem is értem mit szerettem abban, hogy reggelente óvodába mehetek vagy a délutánt a réten töltöm háton fekve és a felhőket bámulva. Imádtam a természetet, imádtam egyszerűen csak átadni magam a boldogságnak… és élni. Tiszta és ártatlan volt a lelkem.
Sok év telt el, de amikor egy vidáman játszadozó kisgyermeket látok, olykor egy másodpercre megpillanthatom a szemében ugyanazt az ártatlanságot és eszembe jut mennyire is szerettem azokat az éveket.
De persze csalódni kell. Azt mondják, ez hozzá tartozik az emberi léthez. El kell dobni az ártatlanságot és el kell viselni, ahogy bemocskolják a tiszta gyermeki lelkedet.
Nehéz volt felnőni. Sokszor voltam magányos és sokszor nem találtam meg azt az önfeledt és cél nélküli boldogságot, amit gyerekként ösztönösen sikerült megélnem. Az egyre több kórházban töltött nap és a sok-sok lefolyt infúzió után öröm volt minden egyes perc, amit itthon tölthettem. Mégis, amikor senki sem látott, kimenekültem a szabadba és kezeimet az ég felé tartva könnyes szemmel, kérdeztem: „Miért én? Mivel érdemeltem ezt ki?” Hisz én sosem bántottam senkit. Mindig mindenkin próbáltam segíteni, sokszor a saját erőmön felül is. Mégis csak a fájdalom, a magány és a sok csalódás az, amit cserébe kapok. De mondok én neked valamit és kérlek most jól figyelj. Nincs olyan, hogy sors. Senkinek sem rendeltetik el előre az élete. Mindig lesz új nap és minden nap egy újabb lehetőség arra, hogy változtass azon, ami nem jó. Könnyű beleroskadni és elfogadni, hogy neked nem jár jobb. Könnyű legyinteni és feladni. A mókuskerék pedig forog tovább… Mégis csak rajtad áll, hogy melyik utat választod.
Egyszer én is majdnem feladtam és most mégis nevetek. Tudod min? Hogy pont a kórházi évek döbbentettek rá arra, hogy a saját sorsom csak én írom, senki más. Nincsen magasabb erő, csak Te vagy és az élet. Amikor attól rettegtem, hogy meghalok újra képes lettem a gyermeki szemeimmel látni. És egy csapásra ismét szép lett a világ. Ha felébredtem mosolyogtam, hisz újabb huszonnégy órát kaptam, amiben bármit megtehettem, amit csak akartam. Bármit!
Nem számít mit tettél a múltban… mindig lesz holnap, hogy kijavítsd a hibáidat és szebbé tedd az életed. Ne akarj mindent egyszerre. Kezdetnek érd be a legkisebb dolgokkal. A kezedben a boldogságod kulcsa és ó… annyira sajnálom az éveket, amiket elvesztegettem. Bárcsak hamarabb ébredtem volna rá erre, bárcsak több időm maradt volna. De ne aggódj, így is épp át tudtam élni mindent, amire csak vágyhattam.
Emlékszel mikor először találkoztunk? Üldögéltem a padon, magányosan a ligetben és épp azon merengtem, hogy vajon miért vagyok ennyire szerencsétlen. Tudom, tudom… de akkor még csak vártam a csodára és fogalmam sem volt, hogy mindvégig ott élt bennem.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy csak a hirtelen köszönésed rángatott vissza a valóságba. Azt mondtad, hogy szomorúnak tűnök, és azért ülsz mellém. Feszélyezve éreztem magam. Furcsa volt nekem ez a nyílt közeledés. De a szavaid lefegyvereztek és mire észbe kaptam már javában beszélgettünk. Hihetetlen, hogy ma is emlékszem minden mondatra. És nem csak azokra. Érzem a fák illatát, képes vagyok magam elé idézni minden egyes falevelet, amiket épp arra fújt a szél.
Jó egy óra beszélgetés után megkérdezted hogy vagyok és én csak viccesen annyit feleltem: „Nincs itt egy kis sorrendi hiba? Amikor menni készülsz akkor kérdezel ilyet, amikor mellém ülsz, akkor pedig letámadsz? Hát hogy van ez?” Jót nevettünk, utána pedig elhangzott a kérdésedre a válasz, amit valami furcsa oknál fogva mindig emlegettél az évek során: „Lássuk csak hogy is vagyok! Egyszer fenn, egyszer lenn, de sosem ott, ahol lennem kéne.”
Ezután egy félénk pillantás, végül pedig egy mosoly. És talán fogalmad sem volt róla, de engem örökre rabul ejtett.
Tudod, csodálatos évek voltak, csak túl gyorsan elrepült az idő. Mintha tegnap lett volna, hogy összeköltöztünk és az első közös lakásunkban sem volt más, csak egy szakadt kanapé. De ez nekünk elég is volt. Hisz ott voltunk egymásnak. Életem legszebb évei voltak és remélem te is így emlékszel vissza rá. És akkor, ott, amikor azon a szakadt kanapén megkértem a kezed, a szemedbe néztem és tudtam, hogy te leszel az a nő, aki tökéletessé fogja tenni az életem. Nem tévedtem.
Nagyon remélem, hogy most nem sírsz. De hova is gondolok… te sírsz! Ismerlek már, egy olcsó „B” kategóriás romantikus komédián is elsírod magad, hogy is gondolhattam, hogy egy ilyen csöpögős nosztalgiázás majd nem lesz hatással rád. Jó… már mosolyogsz is, így sokkal jobb.
Tudod, amikor elmentél nagyon fájt. Úgy éreztem elárultál és cserbenhagytál, mint ahogy mindenki az életem során. Idő kellett míg képes voltam levetni az egoizmus szemüvegét, de ma már egy cseppnyi harag sincs bennem. Nem az a fontos, hogy örökre velem légy, hisz a léti síkon nem létezik az a szó, hogy örökké. Minden kapcsolat csak egy villanás. És a miénk minden egyes másodperce csodálatos volt. Csak ez az, ami számít.
Rövidesen rájöttem, hogy jól döntöttél és így lesz a legjobb neked. Éppen ezért ma már képtelen vagyok haragudni rád, hisz mindig csak a legjobbat akartam neked. Remélem boldog vagy. De ha mégsem, akkor remélem hamarosan az leszel. Ne kínozd magad, azért, amit tettél. Nincs jó, vagy rossz döntés. Elhagytál, de csak azért, mert képtelen lettél volna elviselni, hogy én hagylak el. És tudom, hogy mindvégig szerettél. Láttam a szemedben akkor is, amikor utoljára rám néztél mielőtt kiléptél az ajtón. Az élet ilyen. Utazás, de az útitársak sűrűn változnak. Úgyhogy ha még nem mondtam volna elégszer, hát mondom most is. Köszönöm, amit adtál nekem. Köszönöm, hogy a társam voltál ebben az életnek nevezett utazásban és hogy közben minden egyes napom boldogsággal töltötted meg. Ezek a legszebb emlékeim és ezek azok, amiket mindig magammal fogok vinni, bárhova is megyek.
Látom ott a hátsó sorokban már bóbiskolnak, úgyhogy rövidre is fogom. Köszönöm nektek! A lelkem kis polcain megannyi csodálatos emlék van, amiket ha mind vissza akarnék idézni évekre volna szükség. S bár korántsem volt hétköznapi életem mégis minden pont így volt jó, ahogyan történt. Ha lehetőségem lenne rá sem változtathatnék meg semmit. Kemény lecke volt ugyan, de sikeresen átmentem az élet talán legnehezebb vizsgáján. Remélem tudtam nektek adni valamit, ami által többek lettetek és remélem a szavaim nektek is segítenek majd, hogy ne vesztegessetek el több évet a várakozással.
Ne csak várj a csodára, mert nem fog jönni. Készülj fel ma, várd meg a holnapot és küzdj érte. Az utolsó percig. A legfontosabb pedig, hogy mindvégig mosolyogj!
Bátyókám… köszönöm, hogy felolvastad ezt a levelet, még ha soronként el is akadt a hangod. Sosem volt az erősséged az olvasás. És bármilyen furcsa is most nevetni, ne féljetek megtenni. Hisz ez pont olyan, mint az életem. Kicsit keserédes, kicsit szomorkás, de ott van benne a vidámság is. Minden így volt jó, ahogyan volt és minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Boldog voltam. Boldog vagyok.
És egy koporsó lassan a mélybe ereszkedik.
