A pénteki napon (a hivatalos megjelenés előtt 3 nappal) beesett hozzám a Depeche Mode legújabb, Sounds of The Universe c. 12. sorlemezének 4 lemezes deluxe díszdobozos kiadása, mely magán az új anyagon kívül számos extrával is kecsegtet.

Ahogy az a nick-emből is látszik, az én szívemnek kedves ez a banda. Már a '80-as évek második feléből kedves emlékeim fűződnek a zenekarhoz, nagyon hamar szívembe zártam őket anno, annak ellenére, hogy ízlésvilágom leginkább a rock-, blues-, trash-, metal-vonulat körül mozgott már kora gyermekkorom óta. A Depeche Mode azonban mindig valahogy egy üdítő kivételt képezett, azon a vékony határmezsgyén mozog, ami sikeresen ötvözi a szintipop-elektropop-blues-rock irányvonalat.

Megmondom őszintén, hogy nem számítottam erre a lemezre. Már a 2005. októberében megjelent Playing The Angel c. 11. lemez után elindult egy kósza pletyka köztünk rajongók között arról, hogy a DM utolsó lemezét foghattuk a kezünkben, és mikor a banda tagjait kérdezték erről, ők maguk sem cáfolták a hírt, igaz, nem is helyesetek bőszen. Mióta a DM '95-ben, Alan Wilder kiszállásával 3 tagúra szűkült, jellemzően 4 évente, talán kicsit még ritkábban is jelentette meg sorlemezeit: 1997 - Ultra, 2001 - Exciter, 2005 - Playing The Angel. Látszólag illik a sorba a Sounds of The Universe is, azonban a dátum csalóka, ugyanis a Playing The Angel 2005. októberi, ez a lemez pedig ugye 2009. áprilisi, tehát mindössze 3,5 év telt el az előző lemez óta, amivel ráadásul 1,5 évet turnézott is a DM. Szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis az Angel turné mindkét budapesti koncertjén (Papp László Sportaréna és Puskás Ferenc Stadion) ott lehettem, fantasztikus élmény volt mind a kettő.
A mostani lemez viszonylagos korai megszületését Martin Gore minden eddiginél gördülékenyebb dalírási procedúrájának köszönhetjük. Elmondása szerint a 2006. augusztusában befejeződött turné után már 2007. januárjában el tudott kezdeni írni és sokat könnyített a dolgon, hogy eközben Dave Gahan a Hourglass c. szólólemezén dolgozott, így Martin joggal érezhette, hogy nincs időkorlátok közé szorítva. A szokásos nyomás elmaradtával az alkotói folyamat is sokkal természetesebb, gördülékenyebb volt.

Ennek ellenére a lemez tavaly őszi bejelentése nem kicsit lepett meg, ráadásul a lemez bejelentésével egyidőben a DM a turnét is beharangozta. Na, itt már kezdett kicsit gyanússá válni a történet: gyorsan összedobott lemez, a megjelenés előtt 100%-ban eladott koncertjegyek? Mintha a banda egy kissé zsákbamacskát árulna, talán nem bízik a lemez sikerében? Na mindegy, ettől függetlenül az első napon, mikor már jegyet lehetett kapni a 2009. június 23-i Budapesti koncertre, már be is szereztem a jegyeimet, függetlenül attól, hogy akkor még nem hallottam a Universe albumot. Gondoltam, ha rossz is lesz a lemez, akkor is a show 65-70%-a a régi dalokból építkezik, amelyek üzembiztosan durrannak hatalmasat mind a mai napig. Szóval a jegyeim megvannak. Na, de milyen is a lemez? Vegyük egy kicsit górcső alá.

A lemezt immáron legalább harmincszor végighallgattam. Meg kell hogy mondjam, az első 5 hallgatásra nagyon nem tudtam mit kezdeni a koronggal. Mondjuk erre számítottam is, általában ilyenek a DM-lemezek: emészteni kell őket. Csak egy dolog zavart: ez az emésztési folyamat valahogy sokkal gyorsabban ment végbe a Playing The Angel c. lemeznél. Azért is furcsa a dolog, mert a jelen lemez, gyakorlatilag a testvérlemeze is lehetne a Playing The Angel-nek, annyira hasonló hangzásvilága van. Ugyanúgy érezhető, hogy a srácok visszanyúltak az analóg-technológiájú szintetizátorokhoz és hangmodulokhoz, igazán zörgős, recsegős, abszolút nem steril hangok jönnek a hangszórókból, pont az ellenkezője, mint amit mondjuk az Exciter-en tapasztaltunk. Ez részben annak tudható be, hogy a tagoknak egyöntetűen tetszett az előző lemez hangzásvilága, részben pedig annak, hogy Martin legújabb hobbija, hogy az eBay-ról vásárol régi, '60-as, '70-es évek-beli analóg cuccokat: szintiket, hangmodulokat, keverőket. A lemez készítésének kezdetéig mintegy 120-130 ilyen készüléket vásárolt. A banda mögött egy komoly technikai, programozó stáb is felsorakozott, hogy gördülékenyebbé tegyék a kísérletezési folyamatot.

Szóval az első pár hallgatásra nem igazán tetszett a lemez, nem tudtam hova tenni, így pihentettem pár napig. Majd úgy alakult, hogy munkámból kifolyólag utaznom kellett, így magammal vittem és fülesben szólt többször egymás után. Nem tudom miért, de valahogy elkezdett működni a lemez, ráéreztem az ízére, vagy nem tudom, de egymás után több dalnál is éreztem azt, hogy értem a hangzásvilág és a dalszövegek fura elegyéből kibomló mondanivalót és átjöttek Martin Gore (és Dave Gahan) gondolatai. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a lemez tökéletes, mert koránt sem az, nekem kicsit gyengébb, mint az előző, leginkább az Exciter-rel áll nálam egálban. A dalok felére tudom azt mondani, hogy működik, méghozzá jól. A másik fele a még hallgatható kategória, bár van olyan is, amitől a falra mászok. Nem tudom hát kihagyni, hogy megosszam veletek az egyes számokkal kapcsolatban bennem fölmerült érzéseket, gondolatokat, kíváncsi vagyok ugyanis a Ti véleményetekre is.

Kezdetnek itt van rügtön a nyitószám, az In Chains. Hasonló effekttel indul a lemez, mint a Playing The Angel (vagy mint az Exciter-en a Dead of Night), csak jobban elnyújtva. Kicsit olyan érzésem van tőle, mintha a C64 előtt ülnék és magnókazettáról tölteném be a pár kilobájtnyi memóriába a programkódot. Ezek után fura váltás, a dal nem indul be, hanem leül egy halk orgonaszólamra és megszólal Dave. A dal ekkor erősen emlékeztetett a Higher Love c. száma a Songs of Faith And Devotion c. lemezről, azonban a későbbiekben valahogy mégsem működik a dolog. Kicsit el is nyújtották, kicsit unalmas is, szóval ez a nyitódal nekem nem nyerő. Asszem viszont már tudom, hogy mi lesz az intro a júniusi koncerten: a C64 töltési folyamat.

A második dal, a Hole To Feed címet viseli. Na, ez már felütésre is egy tempósabb dal, remek ritmusa van, a zenei betétek is jól eltaláltak, a szöveg is sokatmondó. Felcsillan a reménysugár: talán mégsem lesz ez a lemez elveszett. Mellékesen a dalt nem Martin Gore szerezte, hanem Dave Gahan. A jól működő-nem túl jól működő dalok aránya nálam a lemez ezen pontjáig 1:1.

A harmadik dal, a már korábban single-ként bemutatott Wrong. Ugyan nem gondoltam volna ezt a lemez debütálása előtt, de sokadik hallgatás után azt kell mondjam, hogy nálam talán ez a dal a lemez legerősebb pontja. Erőteljes kórus-felütés, amely az egész dal-során végighullámzik, a dalban legalább ötvenszer elhangzik a Wrong-szó. A szöveg rendkívül befordulós, pesszimista-sötét, azonban rendkívül erős. Martin a dal utolsó harmadában tenor hangján erős vokálba tesz, ami rendkívül megemeli a számot, egészen patetikus lesz tőle a dal, mely rövid, de annál tartalmasabb és ütősebb. Nem véletlenül döntöttek a fiúk, hogy ez legyen az első single, szerintem telitalálat volt a választás. Tetszik a szám, már a fejem is ütemre mozog, nagyon jó. Beindult ez a lemez, jól van.

A negyedik dal a Fragile Tension. Hát, mit mondjak. Na jó, azt mondom, hogy ez a dal sem rossz. Kicsit erőltetettnek érzem ugyan, a zenei alapja kicsit puritán, a gitárbetét is fura ezzel az olykor visszafelé lehúzott akkorddal, de ettől függetlenül még akár rádióbarátnak is nevezhető. Érdekes a lüktetése a dalnak, erősen analóg hangzású, tényleg tenziós. Az arány 3:1 a fogyasztható dalok javára.

Eztán következik a Little Soul. Na, nálam ez a dal az, ami viszont nagyon nem. Néha úgy érzem, hogy mégis működik, de aztán a dal végére mégis rá kell jönnöm, hogy nálam nem ül a téma, maga a szöveg sem hatott meg. Nem tehetek róla, nekem nem jön be. Ugyanakkor meg mégis megvan a diszkrét bája, de rendkívül disszonánsan is hat, nagyon érdekes hatású dal, mondhatni különleges. Hááát... legyen most ez 3:2.

Az In Sympathy viszont nagyon ül. Kiváló dal, rendkívül jól tagolt, rövid soros refrén, Dave és Martin hangja tökéletesen kiegészíti egymást, a Martin ugyan csak bele-belehúz a gitárba a refrén során, de nem is kell több, nagyon jól felviszi a számot. Meg merem kockáztatni, hogy a dal nálam közel olyan jó, mint a Wrong. Remekül állunk 4:2.

Na, itt viszont elérkeztünk a lemez azon fertályához, ami nekem valahogy fura. Jön a Peace, aminek már a zenei alapja is kínos, leginkább a '80-as évekből ismer Delta c. tudományos-műsorhoz hasonló, gyártási folyamatokat bemutató filmek aláfestőzenéjére hasonlít, a dalszöveg (főként a refrén) pedig nyújtott, mint a rétestészta: píííííszvííííílkóóóóóóómtúúúúúmíííííí. Jaj, nagyon nem Depeche, sokkal inkább emlékeztet Jean Michel Jarre-ra, aki nem kevéssé nagy zenész, csak a Depeche Mode-tól igen távol áll. Sajnos az állás nálam így 4:3.

Újabb Dave Gahan szerzemény: Come Back. Hát nem tudom, a Hole To Feed-től nagyon elmarad, egy szóval tudnám leginkább jellemezni: unalmas. Dave az érzelmesebb oldalát vette itt elő, de valahogy nem működik annyira, mint mondjuk egy Freelove, mondjuk alapvetően más a zenei téma is. Az arány nálam tovább romlik: 4:4.

A DM-lemezekről már jól megszokott instrumentális dal következik: Spacewalker. Hozza a szokott formát, leginkább a DM '80-as évek-beli hangzására emlékeztet, nagyon sci-fi-s. Határozottan tetszik, de ezt nem sorolnám be sehova, tekintve, hogy instrumentális a szerzemény.

A Perfect-tel kapcsolatban hasonló érzések keringenek bennem, mint a Come Back-kel, kissé unalmasnak, még tán sablonosnak is találtam, a gitártéma sem viszi fel. A helyzet válságos: 4:5.

A 11. dal is Gahan szerzemény: Miles Away/The Truth Is. Ne ijedjünk meg, nem a legutóbbi Madonna single-feldolgozásával van dolgunk. Sokkal jobb annál: végre egy gonosz, tempós DM-dal, megintcsak erős vokállal, motoszkáló, cicergő magas témával. A lemez becsülete meg van mentve, a dalok közel fele nálam már most teljesen korrekt: az állás 5:5.

Következik az elmaradhatatlan, Martin által énekelt dal, a Jezebel. Rendkívül érdekes, már-már bossa nova hangzású dal, ismétcsak a DM '80-as évekbeli hangzására emlékeztet. Nem az a dal, amit gyakran fog hallgatni az ember, meglehetősen bús hangulat kell hozzá, mert ellenkező esetben azt csinál. Soroljuk ezt a becsület kedvéért a rosszabbik oldalhoz, így már 5:6 az állás. Ettől függetlenül megjegyzem, hogy a dal szerintem zseniális, nagyon tetszik a vers maga. Tulajdonképp sorolhatnám a kiváló dalok közé is, de így érdekesebb lesz a végeredmény. Miért is? Íme:

A záródal, a Corrupt, a maga egyszerűségével együtt nagyszerű. Pár taktusos zenei alap, egyetlen slide-olt hang a gitáron, egy kellően sötét mondanivalójú dalszöveg és kész is a tökéletes DM szám. A végeredmény nálam 6:6, ami testvére között is azt jelenti, hogy a lemez fele jó, ami szerintem bármelyik előadó becsületére válhat.

Namost aki azt hinné, hogy ennyi az egész, amit a DM letett az asztalra, az nagyon téved. Nézzük meg ugyanis ezt a kiadványt, amiről írok egy kicsit közelebbről, menjünk bele a technikai részletekbe is egy kicsit. Mikor pénteken kézbe kaptam a dobozt, nem hittem a szememnek. Nagy. Rohadt nagy. Ja, és nehéz. Alig vártam, hogy hazaérjek vele és szertartásszerűen kinyissam.

Ahogy a képeken is láthatjátok, a doboz nagyon tartalmas. Rendkívül igényes, kézzel készített doboz rejti a csomó extra tartalmat. Sajnálom, hogy szagokat nem tudok közvetíteni, de ezt az igazi nyomdaszagot (én csak úgy hívom, hogy újlemezszag) érdemes lett volna éreznetek. A sorszámozott, a fiúk által is aláírt hitelességi tanúsítvány alatt egy nagy könyv található, tele fotókkal és a lemez dalainak, valamint a B-oldalas daloknak dalszövegével.
Ezen felül egy másik, keskenyebb könyv is található a dobozban, ebben a stúdióban készült fényképfelvételek láthatóak, valamint a DM alkotás közben. Ezen felül egy lezárt borítékban gyűjtőkártyák, két darab, öltönyre, ingre tűzhető jelvény (nem biztostűs, hanem tűre csíptethető biztosítógombos), egy poszter, két sutdió-panorámafotót is tartalmazó stáblista kártya, valamint a négy lemez rejtőzik még, különböző színű tasakokban.

Bizony, 4, azaz négy lemez.

Az első lemez magát az albumot (13 szám) tartalmazó CD, legnagyobb bánatomra a korábbi kiadványokkal ellentétben nem CD/SACD hybrid, ezt viszont nagyon b*ssza a csőröm, ugyanis az összes lemezüket megvettem ebben a formátumban, mikor 2005 és 2007 között újra kiadták őket így, mert nagyon jól szólnak, erre most a Mute kitalálta, hogy hanyagolja a formátumot. Nem értem.

A második lemezen találhatók a DM-től megszokott B-oldalas dalok, valamint egyes, az albumon szereplő számok remix-szei. Itt álljunk is meg, ugyanis érdemes pár szót szólni a B-oldalas dalokról. Szám szerint 5 darab van: Light, The Sun And The Moon And The Stars, Ghost, Esque, Oh Well címeket viselik. A dalok közül legalább kettő, a Light c. Dave által énekelt és a The Sun And The Moon And The Stars c. Martin által énekelt szám szerintem simán felfért volna magára a lemezre is. A Ghost sem rossz, bár ezt inkább én is lehagytam volna, az Esque egy instrumentális szerzemény, amiből meg már ugye ott van a Spacewalker a lemezen, ami jobb is mint ez. Az Oh Well azért különleges, mert első alkalommal fordult elő, hogy Martin és Dave együtt írtak egy dalt. Martin ugyanis megírta a zenét, elküldte Dave-nek véleményezésre, aki gondolt egyet és írt alá egy szöveget. Hát, az eredmény érdekes, de annyira nem nevezném jónak. Szóval szerintem nem olyan nagy hiba, hogy a két pali nem írt eddig közösen, mert érzésem szerint a dolog nem nagyon működik.

A harmadik lemezen korabeli demofelvételek hallhatók. Nagyon érdekes kis történelmi kiruccanás, ami egészen a Music For The Masses c. lemezig visz vissza 1987-be, majd folytatódik a Violator, a Songs of Faith And Devotion, az Ultra, a Playing The Angel és a jelen album egyes dalainak korai stádiumban levő verzióinak felelevenítésével. Érdekes Martin előadásában hallani egyes dalokat, amiket Dave-től szoktunk meg. Nagyon érdekes lemez. Sok demofelvételem van a DM-től ilyen-olyan forrásból, de ez a lemez hozott újat bőven. Örülök ennek az extra korongnak.

A negyedik lemez a korábbi SACD-s kiadványok második lemezével egyezik: a teljes album (és a B-oldalas dalok is!) hallhatóak rajta 5.1-re keverve, mindez Dolby Digital és DTS hangsávval. Sajnos az LPCM hangsáv azonban lemaradt. Nem értem a Mute-t amúgy. Ha már elhagyja az SACD-t, akkor legalább ne DD 5.1-ben és DTS 5.1-ben, hanem rendes DVD-Audio (Matroska) formátumban adná ezt a lemez. Na mindegy, nem rossz, de közel sem olyan jó, mint az SACD-s lemezek. Amúgy a számok 5.1-es keverése vérbeli profimunka, nagyon kellemesen szólnak térből, nem hivalkodó a mix.
Ezen a lemezen található még egy 45 és egy 55 perces film a lemez készítéséről, egy 10 perces rövidfilm szintén a lemezről, a Wrong c. dal promóvideója (a kocsiban megkötözött fickó története), valamint 4, az új lemezen található dal korai verziójának studió-beli élő felvétele. Érdemes megjegyezni, hogy minden film alá magyar felirat is illeszthető.

A filmekből érdekes infók tudhatók meg, többek közt az is, hogy a tagok talán jelen lemez készítését élték meg pályájuk legkellemesebb munkájaként, a tagok között maximális harmónia dúl, talán többet csocsóztak és ökörködtek a lemez készítése során, mint amennyit dolgoztak. Hangot adtak abbéli érzéseiknek is, hogy nem tervezik a visszavonulást és ha a sors úgy hozza, akkor még akár 20 évig is boldogan zenélnek együtt, amennyiben az örömet okoz nekik, márpedig most láthatóan határtalanul boldogok és elégedettek voltak az eredménnyel.

Végkonklúzióként elmondhatom, hogy tulajdonképpen én is elégedett vagyok a lemezzel, az első pár meghallgatás okozta csalódottságom is teljesen elszállt, a lemezt megkedveltem, sokat fogom hallgatni, mert szerintem értékes anyag, egyedülálló, de kicsit az előző korongra emlékeztető hangzással. Az általam birtokolt kiadványt pedig nem győzöm az egekbe magasztalni: első pillantásra kicsit borsosnak tűnhet az ára, de higgyétek el nekem, a tartalom és a kivitel igényessége mindenért kárpótol. Egy igazi DM-Fan-nak egy musthave ez a kiadvány, aki rajong a bandáért, az szerezze be, amíg kapható, mert később sajnálni fogja, ha lemarad róla! Önmagában a nyomdatechnika drágítja meg a cuccot, a két könyv is abszolút csúcsminőségű fényes papírra készült a legjobb nyomdatechnikával. (Ujjlenyomatokkal nem árt vigyázni a fényes fekete oldalakon!) Központi helye lesz a DM relikviáim között.

A lemez hivatalosan holnap (2009. április 20-án) jelenik meg, a kiadványt Budapesten már pénteken több helyen be lehetett szerezni hivatalosan, én is így jutottam hozzá. Remélem kedvet csináltam a lemez meghallgatásához, vegyétek ezt a szép kiadást amíg van és vitassuk meg, kíváncsi vagyok a többi rajongótársam véleményére. Találkozunk a júniusi koncerten. Addig is: Get Moded!

DM-Fan