Megjegyzés:
A mostani írásom két részletben, egyszerre kerül elétek, mivel túl hosszúra sikerült és kettőbe kellett szednem. Módosítani nem akartam már, illetve átírni mivel elég sok idő elrabolt a megírása. Most nézzétek el nekem legyetek kedvesek és a következő írásomat már máshogy oldom meg. Köszönöm a megértéseteket!

Üdvözletem kedves olvasók, immáron másodszor. Az előző írásomban beszámoltam dániai kiküldetésem első szakaszáról, az itthoni előkészületekről és az ún. rabszolgavásárról, valamint elérkeztünk addig a pontig, amikor végre találkoztam első munkaadómmal és útra keltünk a farmra. Tehát folytatódjon a történet!

A MEGÉRKEZÉS:
Az első farmom egy igazán kicsinyke faluban lokalizálható, pontosan nem tudom megmondani a lélekszámot, de talán a 100-at se éri el. Nagyon takaros hely, tipikus kicsi, azonban szép dán házak, kicsi, gondozott kertekkel. A farm a falu határában van, amolyan eldugott helyen, nem olyan könnyű megtalálni. Az út, illetőleg utca – ha egyáltalán annak lehet hívni – egy aprócska táblán volt jelezve a földbe szúrva. Kanyargós út vezetett a farmra. Ha jól emlékszem, akkor először a szállásra mentünk. Ez azt jelentette, hogy nem a családi házban lettem elszállásolva, hanem egy félreeső „hodályba”, összezárva Janiékkal, és Sergei-el, az ukrán melóssal, aki ugyan állatorvosnak tanult de sok köze nem volt hozzá, meg úgy konkrétan semmihez, mert esze nem sok volt. Ezt többször be is bizonyította.

<em></em>

A farm távolról.

<em></em>

A szállásunk

ELSŐ BENYOMÁSOK:
A ház kívülről egész pofás volt, ám belül már kevésbé volt annak mondható. Eléggé elhanyagolt állapotok uralkodtak, de mindenesetre célnak megfelelt. Mint kiderült, Jani a barátnőjével volt egy szobában, elszigetelten. Kis szoba volt, de jól be tudták rendezni. Én – természetesen – az ukránhoz lettem beosztva, aminek kiváltképp örültem. Az ukránról még annyit elmondanék hogy marhára ellenszenves, mogorva, tuskó alak volt, már csak így ránézésre is. Angoltudása elég – khm – elég felszínes volt, és tipikusan baromira erős akcentussal beszélt aminek köszönhetően nem volt egyszerű dekódolni a szavakat amik elhagyták száját. A káromkodás default módon anyanyelven ment, amin marhára jókat röhögtem. Meg is kérdeztem hogy amiket mond azok mit jelentenek, de nem igazán tudta elmagyarázni, de egy biztos: a „nobjáty” és a „szuká” voltak a leggyakoribbak. Az utóbbi baromira ismerős volt, hiszen a kutya fajnál a nőnemű a szuka. Ő ezt „kurvának” vagyis bitchnek fordította, hiszen ugye a tehenek is lányok A „nobjáty” már nem tudom mi volt, de a mai napig nem felejtettem el. Még ma is csengenek a fülemben. Amúgy ezek már a későbbiekben kerültek megbeszélésre, ugyanis eleinte nem volt felhőtlen a kapcsolatunk.
Szóval vele lettem összezárva egy szobában. Elég egyszerű a történek: kaptam egy ágyat, amit valami pincéből halásztak elő, mert addig tettek rá hogy valaki megy oda. Szekrényem az ott töltött fél év alatt nem volt, hanem kaptam egy 2 polcos, kábé egy méter hosszú állványt amire pakoltam pár ruhát, a többi cucc a bőröndbe maradt fél évig és onnan halásztam elő mindig, ha kellett valami. Az ukránnak persze volt szekrénye, meg a Janiéknak is, de mindegy, beletörődtem. A későbbiekben se jutottam volna előrébb ha reklamálok miatta, így nem érdekelt, főleg hogy reggeltől-estig dolgoztunk keményen s a háznak így az volt a funkciója hogy ki –és beessünk, ágyból és ágyba. Ja és persze ettünk is.

Nos, megérkezésem után magamra lettem hagyva, hogy kipakoljak meg ilyenek. Akkor volt az a pont, amit soha nem felejtek el: akkor éreztem először és utoljára a honvágyat annyira erősen hogy nagyon közel voltam ahhoz hogy elkezdjek bőgni, de úgy rendesen. Az villámlott a fejembe hogy mi a fenét keresek én itt, ~1500 km-re a hazámtól, tökre magamra utalva. Később is voltak kisebb honvágyas időszakaim, de jelentéktelenek és inkább abból adódtak hogy már tökre elegem volt mindenből és el akartam menni. De akkor komoly problémákat okozott a sírás legyőzése és önnön magam megkeményítése.
Miután kipakoltam, átmentem a családi házhoz hogy bemutatkozzam – és átadjam az ajándékokat, amiket otthonról vittem (ezt megbántam, mert sok pénzbe kerültek és végülis teljesen felesleges volt odaadni őket mert nem érdemelték meg, de ezt ugye akkor még nem tudhattam). A farmer – akinek neve egyébként Jan Demmer, nem született dán, hanem holland – házas volt és 2 gyerek apja. A feleség és lány igen szemrevaló teremtés volt, a fiú pedig dettó mint az apja. A nevükre már nem emlékszem, mert a fél év alatt a feleséget kétszer, a lányt 3-4-szer láttam, a fiút talán kicsit többször, mivel ő többször besegített a munkákba, persze nem az istállóba, ahol igazán szükség lett volna rá, hanem kinn a földön. Így a családdal tulajdonképpen semmiféle kapcsolat nem alakult ki, ami sajnáltam, mert számítottam rá. A gyerekek olyan 14-16 évesek lehettek, erre sem emlékszem pontosan. Rég volt már nagyon. A házban csak egyszer jártam, az első napon, akkor se vezettek be és ültettek le, hanem az előtérben történt az ismerkedés és az ajándékozás. A továbbiakban már csak a postáért mentem oda, az is csak annyi volt hogy ajtó kinyit, kéz benyúl, levelet elvesz, ajtó becsuk. Ez amolyan illegális cselekedet volt, mivel hivatalosan reggelinél – ami a pincében történt – odaadta mindenkinek a nekijárót. Ez azonban sokszor elmaradt valamiért, így Jani figyelmeztetett hogy oldjam meg magam, ha meg akarok kapni mindent, amit küldenek nekem. Szóval ilyen tapasztalatokkal indultam.

A MUNKA:
A munka kemény volt. Nagyon kemény. Azt szokták mondani, hogy egyből a mélyvízbe dobják az embert. Ez az volt. Nagyon mély víz. Minden nap egy örökkévalóság volt. Már amikor felkeltem, imádkoztam, hogy gyorsan teljen az idő. A szar munkák legtöbbjét nekem osztották ki, még akkor is, amikor már hosszabb ideje ott voltam. Az én feladatom az istállóra korlátozódott, ahol Sergei-el együtt kellett dolgoznom az idő legnagyobb részében, ami nem kifejezetten volt szerencsés. Borjúitatás. Ez egy „kellemes” munka volt. Ez az én kizárólagos dolgom volt fél éven keresztül. Nem igazán szerettem, a többiek egyenesen utálták és kerülték. Örültek hogy nem nekik kell csinálni. Persze ez csak azok között a körülmények között volt pokol. Egyébként azt még itt gyorsan leírnám hogy milyen is volt a farm, hogy képbe legyen a kedves olvasó, már ha ért hozzá egy kicsit is.

Szóval ez egy tejelő tehén farm volt, méghozzá öko. Azonban az öko szót akár el is felejthetjük, mivel semmi nem volt az. Aki nem tudná, az öko szót azok használhatják akik semmiféle vegyszert nem használnak a farmon, ha jól tudom gyógyszert sem szabad csak akkor ha már nagyon muszáj. Végeredményben hívhatjuk biofarmnak is. A lényeg hogy nem volt az, sőt akár be is lehetett volna perelni a farmert, aki gondosan rejtette az antibiotikumokat abban a hűtőben ami a pincébe volt és ahol mi reggeliztünk. Az állatállomány kábé 600 körül volt, de erre sem emlékszem már pontosan. Valahogy így, 600-700 körül, ja és ez csak tehén. Ezen kívül voltak még üszők, pár bika, és SOK borjú is. A fajta Holstein-fríz és a fejőrendszer Karusszel volt, ami tulajdonképpen igen jó dolog. Egy kör alakban elhelyezkedő fejőállásos rendszer (fél halszálkás forma), ami folyamatosan forog körbe, meghatározott gyorsasággal és a tehenek ELVILEG maguktól lépnek be folyamatosan és távoznak. Tehát egy non-stop dolog lehetett volna de közel se ez volt a tapasztalat. Ez az állatokkal való bánásmódban volt keresendő. Az állatok rajtam és a Janin kívül elég kegyetlen bánásmódban részesültek, már fiatalabb koruk óta. Ez ugye verést jelent, méghozzá nem is akármilyet. Így ezek az állatok eléggé kezelhetetlenekké váltak és k*rvára makacsak és félősek voltak. Így a folyamatosság finoman szólva összeomlott, ami azzal járt hogy rendkívül hosszú ideig eltartott a fejés. Tulajdonképpen ez okozott minden bajt és problémát, részben. Arról nem is beszélve hogy állandóan lerúgták a tehenek a fejőkelyhet és szó szerint telesz*rták és telehugyoztak mindent. Azt minden mezeigazdász tudja hogy a tehénsz*r lapjára esik, ha pedig magasról esik akkor kábé 2 méteres körzetben minden olyan lesz, mert szétfröcsög, szószerint. Ennek köszönhetően minden sz*rban állt és nem győztük mosni a padozatot, nameg saját magunkat. Elég szépen nézett ki a munkásruha, hiába a kötény, ja és akkor az arcról még nem is beszéltem. Azt nem védte semmi…
Na mindegy, nem részletezem tovább. A lényeg ami a lényeg, hogy a fejés hosszából adódóan az egész rendszer nagyon nehéz volt. Az első időszakban még nem kellett reggel fejnem, így 7-kor kezdtem és rendszerint este 7-8 körül végeztem. Azért írom hogy én, mert én voltam az utolsó aki elhagyta az istállót, mivel a délutáni fejésben már részt kellett vennem, ami sokáig elhúzódott és míg Sergei elmosta a fejőházat és a fejőrendszert (nem volt megerőltető munka), nekem el kellett látnom a borjakat, ami nem volt egyszerű művelet. A tőgygyulladásos tehenek tejét külön sajtárokba fejtük amiből a tejet egy, a Karusszel közepén elhelyezkedő gyűjtőbe öntöttük, amit végül át lehetett pumpálni egy másik helységbe ahol egy gumikerekes tejeskocsi a megfelelő helyen állt (ha elfelejtettük odatenni, akkor elég komoly gondok adódtak, hiszen a fejés végére nem volt tej a borjaknak, így azt a tankból kellett pótolni, ami pénzkidobás természetesen). Ezzel a kocsival toltam át a tejet a borjakhoz. A kocsi kábé 50-100 liter tejet tudott befogadni. Általában tele volt, így ~100 kg tejet kellett tologatnom, aminek különösen reggel örültem, amikor is az út tele volt kiosztott kajával így bukdácsolva, a kocsit emelgetve tudtam csak eltolni a borjakhoz. Az itatás akkor volt jó, amikor viszonylag kevés borjú volt és amik voltak azok is hamar megtanulták hogyan is ihatnak maguktól. Ellenkező esetben rengeteg időbe és fáradtságba telt a dolog. Volt olyan borjam ami képtelen volt megtanulni inni, így állandóan cumisüvegből kellett itatnom. Egyébként az első időszakban a legtöbb borjat cumisüvegből kellett itatni, majd 1-2 nap után lehetett tányérból itatni. A dolog baromi egyszerűnek hangozhat, de azt nem árt tudni hogy a borjak nagyon érzékenyek, legfőképpen a táplálkozásra, az első időszakban, amíg itatva vannak. A tejet melegen kell tartani, amihez van egy speckó melegítő. Nem lehet se túl hideg, se túl meleg. Ha mondjuk van 10 borjú és a legtöbb nem iszik magától akkor el lehet képzelni hogy milyen idegőrlő a feladat. Addig kell meginniuk a tejet, amíg meleg, mert ha hidegen isszák, akkor elég könnyen bekövetkezhet a hasmenés nevezetű folyamat, ami humán vonatkozásban sem ismeretlen. Azt hozzá kell tennem, hogy egyedül kellett ezt a dolgot elvégeznem, és a farmon töltött idő végén már komolyan „depressziós” voltam, vagy valami hasonló, hiszen minden nap úgy keltem hogy tudtam, 8-9 óránál előbb nem fogok végezni a munkával és SENKI nem fog segíteni. Volt egy olyan időszak, amikor szinte az összes borjúnak hasmenése volt, és azt tudni kell hogy ilyenkor csak fekszenek, nem lehet őket felállítani csak erőből, mert nem képesek megállni a lábukon és persze cumisüveggel kell őket itatni, ami szintén erőből történik vagy legalábbis erőszakosan mert a szájukat se hajlandóak kinyitni és egyáltalán nyelni se hajlandóak. Szóval volt egy ilyen időszak és egyszerűen nem értettem miért történik ez. Minden egyes alkalommal utálattal és gyűlölettel végeztem el ezt a munkát, egészen addig amíg ki nem keltem magamból a farmer előtt. Elmondtam neki mindent, és persze nem volt boldog. Na akkor jött és megnézte mi a gond – mert egyébként az istálló közelébe se nézett rendszerint(!), mindig volt jobb dolga, így sose tudta mi folyik a farmján. A „járványos” hasmenés az én hibámból következett, de mentségemre legyen mondva nem is csodáltam, hiszen tele volt a f*szom az egésszel és csak azt akartam hogy minél előbb vége legyen már a dolognak. Tehát ennek köszönhetően a vödröt a tejeskocsiba merítettem, nem pedig a csapon keresztül engedtem tele. Ennek az lett a következménye hogy a vödörről (ami azelőtt már „járt” a kakiban) beleázott minden szennyeződés, így rengeteg baci is. Így szépen fertőzött tejet adtam a borjaknak (a tej kiváló táptalaj ezeknek a baciknak így hemzsegtek benne valószínűleg). Ez volt a probléma forrása. Miután a korrigálás megtörtént, valóban megcsappant a hasmenés. Őszintén megmondva csak egy kicsit tartom magam hibásnak, nagyobb részt Jan volt a f*sz. Mindegy. Akkor is én voltam a hülye – szerinte. Egyébként Jan sose szerette ha géppel próbáltam megoldani a munkákat. Amikor almolni kellett akkor mindig kézzel – vasvillával – kellett megoldani ami szintén egy hálás munka volt. Sose volt jó ha Bobcat-el akartam elvégezni 10 perc alatt – hozzáteszem precízen. Mindig mindent kézzel mert hogy az így meg úgy jó. És ugye ő példát akart statuálni, így megmutatta hogyan kell almolni villámgyorsan. Minden szép és jó, csak míg ő fél év alatt egyszer csinálta meg addig nekem naponta kellett megtennem, úgy hogy már dél körül a belem lógott. De persze én voltam a hülye köcsög, ki más. Ennek ellenére kedvenc gépem a farmon a Bobcat lett, mivel más gépet nem kezelhettem (mindig más kapta a gépes munkákat érdekes módon). Így a Bobcat-el elég komoly szintre eljutottam, egyszerűen imádtam vele dolgozni. Jani, aki amúgy nagyon jól kezelte a legtöbb gépet, valamilyen szinten el is ismerte hogy jól kezelem, ami nagyon jól esett jelen körülmények között. Érdekes de Sergei soha nem tudta megtanulni a kezelését. Annyira buta ember hogy tanítani kéne.

Írásom itt befejezném és folytatnám a következőben, mivel egyszerre túl sok, amit nem igazán értek, mert mindenhogy csak 5 oldal a komplett mű és 15k karakter valahol 12-15 oldal. Pár képet így is kivettem belőle... Szal folytatás az Act II. második részében!