Édesapám mindig is egy áldott jó ember volt. Ő nevelt fel, ő volt az, aki egész életemben utat mutatott. Törődött velem, és szeretett engem, anyám helyett is.
Az anyámat nem ismertem: meghalt, mikor megszülettem.
A szüleim érdekesek és egyszersmind értékesek voltak. Persze csak az én számomra. De te is megértheted, hogy miért, ha megismered történetüket.

Az apám egy kis filmstúdiónak dolgozott, forgatókönyvíróként, csakhogy a stúdió a csőd szélén állt, és ha nem akarták, hogy végleg tönkremenjenek, néhány alkalmazottat el kellett bocsátaniuk. Ezek között az apám is szerepelt.
Akkor még nem tudta, hogy ez óriási előrelépést jelent majd az életében
De mivel ezt nem tudta - hogyan is tudhatta volna -, így feldúltan rótta az utcákat a világra, de legfőképpen a stúdióra és volt munkaadójára dühösen.
Ki tudja mi történt volna - valószínűleg apám dühe egy idő után önsajnálatba csapott volna át, és a legközelebbi bárban köt ki -, ha össze nem fut anyámmal.
Szó szerint.

- Hogy az a... - nyilvánította ki nemtetszését a lány - néhány kemény káromkodás kíséretében -, miután az ütközést követően egy útszéli pocsolyában landolt. Folytathatta volna napestig a különbnél különb szitkok sorát - elég nagy gyakorlata volt ilyen téren -, ha meg nem látja a fiú értetlenkedő és rácsodálkozó arcát. Ezt annyira nevetségesnek találta, hogy megszakította soron következő, cseppet sem hízelgő jelzőt - amivel épp egy férfiúi „szerszámhoz" akarta hasonlítani a fiú fejét - és elnevette magát. De ez a reakció csak nagyobb döbbenetet csalt ki a fiú arcára, így a nevetés is csak fokozódott.
Végül a fiatal lánynak eszébe jutott, hogy egy nagy tócsában ül, de az értetlenkedő arcot még mindig mulatságosnak találta, így mosolyogva kérdezte meg:
- Most felsegítesz, vagy állsz ott bambán, és hagyod, hogy tovább ázzak ebben a hülye pocsolyában?!
A fiú az ütközés során talpon maradt, csak egy kicsit tántorodott hátra, és így láthatta, hogyan esik el a lány.

- Nem is esett - mesélte később apám -, inkább lebegett, mint a filmekben; lassított felvételként zuhant alá.
Apám élete során sokat megélt. Jót és rosszat egyaránt, de elmondása szerint ilyen varázslatos érzést sohasem tapasztalt.
- Tudod - mondta nekem egyszer -, így, visszagondolva, már akkor megmozdult bennem valami; már akkor tudtam, hogy ő lesz a feleségem... és a te édesanyád - rám mosolygott és végigsimított akkor az arcomon - Nagyon hasonlítasz rá.
És én mosolyogtam, és elpirultam, hisz ez nagy dicséret volt. Apám szerint anyám gyönyörű volt, még ha csak a fele volt igaz annak, amit mesélt róla, akkor is.
Ettől a gyönyörűségtől volt apám úgy letaglózva aznap este, mikor meglátta anyámat.

A fiút a lány hangja térítette magához.
Hebegve kért bocsánatot, miközben felsegítette.
- Óh, elnézést… az én hibám...
- Hát persze, hogy a tiéd - mondta még mindig mosolyogva a lány. De a mosolyt letörölte az arcáról az, amit a szemközti kirakat tükröződésében látott: saját csapzott, ázott alakját.
- Most nézd meg, mit tettél! - támadt rá újra a fiúra - Látod, hogy nézek ki?! - és a fiú végignézett a lányon, és most ő vigyorodott el - Mi olyan vicces?!
- Csak szép vagy - hangzott a válasz, és ahogy a lány újra megnézte ázott tükörképét, már együtt nevettek.
- Amúgy a nevem Christine - mutatkozott be -, de szólíts csak Chrisnek, mindenki így hív. - de miután hosszú pillanatokig a fiú nem beszélt, újra megszólalt - Psszt, most jössz te - mondta kedvesen, majd kicsit csípősebben folytatta - Jó lenne, ha megmondanád a neved, és azt is, hogy miért lökdösöl fel ártatlan lányokat az éj közepén!
- Ja...én Vince vagyok - kapott észbe a fiú -, és a magam dolga, hogy miért vagyok ilyen. - felelt kissé sértődékenyen - Meg már amúgyis bocsánatot kértem.
De Christ nem olyan fából faragták, hogy egy ilyen válasszal megelégedjen.
- Figyelj, meghívlak egy italra. - ajánlotta - És akkor majd elmondhatod, hogy mik azok a te 'dolgaid'. Gyere, tudok egy klassz kis helyet a közelben. - aztán választ sem várva elindult.
Vince állt egy darabig az utcasarkon, figyelte a lányt energikus léptekkel távolodni. Mit tehetett volna? Utánaeredt.

Apám később ezt mondta:
- A szépsége mellett a magabiztossága fogott meg. Az az önbizalom, ami belőlem mindigis hiányzott. Ez volt az, ami miatt követtem őt azon az éjszakán.

A 'klassz kis hely' egy füstös kis csehó volt kétutcányira a saroktól. Leültek a bárpulthoz.
- Na, ha már megígértem, hogy meghívlak, így is lesz. - mondta Chris - Mit iszol?
- Egy sört nem utasítanék vissza - felelt Vince.
- Látom, nem vagy egy nagyivó - mondta Chris, és besétált a bárpult mögé.
- Hát eredetileg úgy volt, de mostmár nincs kedvem az asztal alá inni magam. - Kérdőn nézett a pult mögött álló Chrisre, ak épp egy söröskorsót vett elő - Te, Chris, ez nem a csapos dolga lenne?
- Dehogynem. - vágta rá a lány.
- Ó, vagy úgy - értette meg a fiú - Szóval te itt dolgozol. Te vagy a csapos.
- Sőt, ő nem csak az. Csapos, pincér, mixer és nem utolsó sorban a helyi üdvöskénk - vágott közbe egy mély bariton.
A hang egy két méter magas, kigyúrt, sötétbőrű férfitól származott.
- Hol voltál Chris? Már kezdtem aggódni. - fordult a lányhoz a néger.
- Á, semmiség, csak összefutottam egy jóbaráttal. Most nézd meg Joe, mit tett a ruhámmal?! - mutatott Chris a még mindig nedves nadrágra és felsőre.
- Inkább örülnél, úgyis ronda volt az a gönc. Köszönd meg neki, a barátod csak szívességet tett neked.
- Kösszzz Vinnccee! - szólt gúnyosan a lány, miközben szemeivel épp felnyársalta a vigyorgó Joet.
- Nah, én lépek. - mondta a néger - Henry is itt van valahol, talán hátrament a raktárba. Ha nem jön elő, keresd meg! - odafordult Vincehez - Örülök, hogy megismerhettelek...
- Vince - mutatkozott be segítőkészen a fiú. és nyújtotta a kezét.
- Rendben, Vince - fogadta el a kezet, majd jó erősen megszorította - Vigyázzál jól a csajjal, ott a pult mögött! Még összetöri a szíved. Az enyémnek is nem egyszer kellett a padlóról felszedni a darabjait. Még mindig nem jössz el velem vacsizni? - kérdezte Christ.
- Bocsi, Joe, de most néztem meg a naptáramat, és sajnos foglalt vagyok az elkövetkezendő ezer évre - hárította el a lány a felkérést - De sebaj, a következő évezredben újra próbálkozhatsz. - gonoszkás mosoly kíséretében egy csókot dobott az izmos négernek.
- Hallod ezt?! - fordult Joe vissza Vinchez - Hallod a csörömpölést? Szegény Henrynek a csikkek és a mocsok mellett az összetört szívemet is fel kell sepernie a bár padlójáról. Nem irigylem érte. - majd hangosabban folytatta, hogy Chris is biztosan hallja - Hát, ha így állunk, el kell köszönnöm, nincs miért itt maradnom ezen a lepukkant helyen. Viszlát cudar világ, otthon vár az élet!
És kilépett a hűvös éjszakába.
Miután Vince néhány pillanatig bámulta az ajtót, megkérdezte Christ.
- És ő ki volt?
- Hát csak Joe. Ő a nappali munkaerő. Sosem láttam nála nagyobb szájú feketét.
- És ti... - kezdte a fiú, de nem tudta befejezni a mondatot.
- Mi?
- Szóval, hogy ti együtt...?
Chris harsány kacagásba kezdett.
- Dehogy vagyunk mi együtt - még mindig nevetett - Joe csak jóbarát.
- De ő sem szeretné? Mármint elhívott téged egy vacsorára.
- Ja! Mióta itt dolgozom minden este elhív valahová, moziba, étterembe, de sosem gondolja komolyan. Otthon a felesége várja, és nagyon jól megvannak. Mindig viccelődik, és én néha belemegyek a játékba. De sosem jártunk. - mosolygós szeme kiváncsivá vált - Csak nem vagy féltékeny?
Vincet a válaszadástól Henry mentette meg, aki épp kilépett egy hátsó helyiségbe vezető ajtón.

-A mi időnkben csak a tengerpartot neveztük homokosnak, így az ilyenekre az mondtuk 'kicsit lekvár'. - mesélte apám - Egyből lehetett látni rajta. Alacsony, vékony, szemüveges fiatal férfi volt, mindig az épp aktuális divat szerint öltözött, de a ruházata elengedhetetlen darabja volt egy gondosan a nyakába kötött selyemsál. Anyáddal és Joeval együtt egy érdekes triót alkottak. Az izmos néger, a vézna meleg és a gyönyörű csaposlány. Ha akartam volna se tudtam volna közéjük állni, erős kötelékek fűzték össze őket, kapcsolatuk szorosabb volt bármilyen barátságnál.

Egy idő után Henry is távozott, majd szép sorjában a vendégek is szállingózni kezdtek kifelé. De Chris és Vince egész éjszaka beszélgettek. Vince elmondta, hogyan rúgták ki, és aztán beszéltek mindenről, családról, barátokról, szórakozásról - az élet nagy dolgairól.
És aztán hajnal lett, a bárt be kellett zárni. Chris és Vince elbúcsúzott egymástól és ki-ki ment a saját dolgára - legfőképp végre-valahára aludni.

Apám mindig úriemberként viselkedett, de általában véve a lányokkal szemben eléggé félénk volt. Ezért nem is történt semmi több aznap, csupán beszélgetés.
Mellesleg ezután a beszélgetés után kezdett el apám regényeket írni.

És Vince másnap este visszament a bárba, ahol ott találta Christ. Aztán a következő napon is ment, majd azután és azután is.
Vince napjai csak abból álltak, hogy miután hajnalban hazaérkezett, elnyomta az álom, alvás után írt, majd elment a bárba, ahol hajnalig beszélgetett a lánnyal. Mesélt a készülő regényéről, elmondta, hogy az most a legnagyobb álma, hogy kész legyen vele, az se baj, ha nem adják ki. Elmondta, hogy habár van egy kis megtakarított pénze, ami egy-két hónapra elég, mégis állást keres, de sajnos egyiket sem rá szabták; és együtt nevettek néhány különös és vicces hirdetésen, amiket átnéztek, miközben állást kerestek a fiúnak.
És mikor már azt hitték, mindent kibeszéltek, már nincs mit mondaniuk egymásnak, mindig történt valami említésre méltó. Vagy Henry új barátját vesézték ki, vagy Joe születendő gyerekének örültek.
És a találkozások végén már egy-egy puszival búcsúzkodtak.

Ez így ment napokig, hetekig. Mígnem apám néhány hónappal - nagyjából hárommal - később óriási hírrel álított be a bárba.
- Nagyon hamar befejeztem a könyvet, és amikor kész lett, azonnal elküldtem néhány kiadónak. Kettő egyből elutasított, egy arra sem méltatott, hogy válaszoljon. De volt, amelyik szívesen kiadta volna.

- Mikor megkaptam az elutasításokat, természetesen kicsit levert voltam, de tudtam , ott van Chris a bárban, akivel mindent megoszthatok, akivel mindent könnyebb elviselni. De amikor azt mondták, szívesen vennék a regényt, legelőször neki akartam elmondani, hiszen ő adott szárnyakat nekem, ihletet; ott volt mindig velem. Ő volt a múzsám.

A bár ajtaja kicsapódott, és Vince viharzott be rajta. Henry csukta be mögötte sűrű fejcsóválgatás közepette, mert a csípős, hideg széllel, ami a fiúval bejött, nem törődött Vince, egyből az egyik asztal mellett álló, és épp kiszolgáló Chrishez rohant.
- Kiadják! - újságolta lelkesen a fiú, kezében meglengetve egy gondosan összehajtogatott papírt.
Christ meglepte a fiú, néhány pillanatig nem is értette, minek örül ennyire Vince, de miután gyorsan átsiklott a tekintete a papíron, rájött, hogy mi is történhetett.
- Gratulálok! - mondta, és a fiú öröme rá is átragadt. Ebben a nagy örömben Vince szájára nyomott egy nagy puszit, majd jó erősen megölelte, kezében a tálcával, mit sem törődve a mellettük ülő vendégek furcsálló pillantásaival - Tudtam, hogy sikerülni fog.
Vince meglepődött a futó csókon, de végül átadta magát a meleg női ölelésnek.

- Az volt életem legszebb napja. Az, hogy a könyvemet kiadják, már önmagában akkora boldogságot jelentett, amit nem éreztem soha
De hogy ugyanazon a napon megkapjam az első csókot a nőtől, akit szeretek, az már egyenesen elmondhatatlan. - mesélte apám.

Vince és Chris ezután - ahogy a fiataloknál mondani szokás - járni kezdtek. Egyre többet találkoztak a báron kívül is, és az első röpke csókot számtalan másik követte. Emellett Vince a könyvkiadást szervezte, sőt, már el is kezdett írni két új regényt.

- Már a negyedik regényem volt a könyvesboltok polcain, mióta megismertem anyádat. Feljárt hozzám néha munka után, szinte az egész napot együtt töltöttük. Nekem még mindig nem volt állásom, de remekül megértem a könyveimből. Igaz, felkértek, hogy egy osztálynak tartsak órákat, valamiféle médiaiskolában, de még gondolkodtam rajta. Minden percet sajnáltam, amit nem tölthetek anyáddal. Végül mégiscsak beadtam a derekam, így a napom a következőképpen rendeződött át:
Késő délután aludtam, hogy el tudjak menni a bárba, ahol néha kisegítettem, mikor Henry nem ért rá; aztán átmentünk anyáddal hozzám. Néhány órával később már az iskolában voltam, tanítani az ifjú elméket. Miután hazaértem, anyád már nem volt ott, ebéd közben és után a következő regényeket írtam - sikerült napi tizenöt oldalra feltornáznom magam. Végül bezuhantam az ágyba. Nem egy szokványos életmód, de meg lehet szokni - mosolygott apám.

Vince rengeteget írt, de könyveit mindig álnéven adta ki. A tanári állása is sikeres volt, egyre többen jártak az osztályába, és egyre több tehetséget szúrt ki közülük. A munkatársai megbecsülték, tanítványai tisztelték.
Magánélete pedig Chrisszel az oldalán egyenesen tökéletes volt. Természetesen voltak kisebb összezördülések, de aztán a kibékülések megértek mindent. Szinte szerettek összeveszni, mert már érezték előre a kibékülés boldogságát.
Már két éve voltak együtt - Vince mögött huszonhárom kiadott regény és három novellakötet, egyéves tanári pályafutás és jópár sikeres diák állt -, amikor megkérte Chris kezét. Pontosan annak a napnak az évfordulóján, mikor a kiadótól megkapta az első levelét, és amikor az első csók elcsattant kettejük között. Chris persze igent mondott, és két hónapra rá már az esküvőt tervezgették.

- Csodálatos esküvő volt. Templomi nem lehetett, mivel csak én voltam vallásos, anyád nem. Ott voltak a szüleim - anyád szülei korán meghaltak -, ott volt Joe - aki még mindig minden este elhívta anyádat valahová, hol vacsorára, hol moziba, vagy csak fel a lakására -, Joe felesége - a már másfél éves Ben is ott totyogott a sorok között -, Henry és a barátja, a munkatársaim, a kiadótól néhány barátom, a tanári közösség az iskolából, éa legnagyobb meglepetésemre az összes diákom. Hatalmas volt a templom, mégis alig fértünk be.
- És akkor belépett anyád. Gyönyörű volt. Testhezálló hófehér ruhája karcsú alakját megőrizte,, fején a fátyol arcát sejtelmes ködbe burkolta. Joe vezette be őt, majd megállt mellettünk - ő volt anyád tanúja (az enyém az egyik pedagógustársam volt az iskolából). És amikor a pap elkezdett beszélni, úgy éreztem magam, mintha álmodnék. Mintha egy tündérszép álmot látnék - túl szép volt, hogy igaz legyen. - apám elmerengett egy kicsit és egy könnycsepp gördült le barázdás arcán - Sajnos később igazam lett...

Vince és Chris mézeshetei a nászút után is folytatódtak. Vettek egy kis házat - Vincenek volt elég pénze a kiadott könxvek után. A házasság miatt nem változott számottevően az életük. Igaz, Vince kevesebbet járt már el a bárba - tetőtéri dolgozószobájában tovább írogatta soron következő regényeit, amik egyre jobbak és jobbak lettek és egyre hamarabb készültek el.
Elég félretett pénzük volt, de Vince - habár erősen gondolkodott rajta - tudta, hogy újdonsült felesége nem hagyná ott a munkáját. Nem pénzkérdés volt. Chris szerette a bárt, és semmi esetre sem válna meg Joetól és Henrytől. És így, míg Chris dolgozott, ő is nyugodtan munkálkodhatott, senkitől nem zavartatva és senkit meg nem zavarva. Később régi írógépét is lecserélte egy helyes kis laptopra, de néhány regényénél mégis visszatért a megszokott géphez, mert úgy érezte, csak így tudja visszaadni a történet lényegét; jobban el tud merülni benne.
A tanári pályafutása is sikeres volt, már két helyen is tanított, mint óraadó tanár.
És Chris és közte sem voltak gondok, tehát minden csodálatos volt.
Úgy érezte, révbe ért.

- Minden este, mikor anyáddal az oldalamon feküdtem, azon imádkoztam, hogy mikor felébredek, nehogy csak álom legyen az egész. De reggel az ő forró - és szerencsére valóságos - teste volt az, ami visszahozott a valóságba - ami gyönyörű volt.
- Egyik nap éppen fent voltam a dolgozószobámban és az új könyvemen dolgoztam, amikor anyád bejött. Azt mondta, gyereket várunk. Mivel épp a munkámmal voltam elfoglalva, csak annyit mondtam, jól van édesem, és gépeltem tovább. Anyád állt még ott egy darabig, mire elkezdtem gondolkodni, mit is mondott. A kezem elakadt az írógépen, ránéztem. Boldogságot láttam az arcán. Kezében még mindig ott szorongatta a terhességi teszt eredményét.

Vince olyan hévvel pattant fel az asztal mellől, hogy néhány papírt levert onnan. Szórakozottan összeszedte őket, felvette a földről, aztán egyet gondolva vissza is ejtette azokat - Onnan már nem eshet tovább -, majd Chrishez rohant, átölelte, megcsókolta a nőt.
- De hát, mikor...és hogy...? - hebegett.
- A mikorra nem tudom a választ, hogy hogyan, hát, azt inkább nem fejteném ki, tudod te azt magadtól is - élcelődött Chris.
- De... - kezdte volna újra Vince, de a nő csitítólag a szájára tette az ujját.
- Ne! Inkább azt mondd meg, mit szólsz hozzá? Örülsz, vagy... vagy nem?
- Még hogy örülök-e?! Persze hogy örülök, olyan boldoggá tettél. Istenem, gyerekünk lesz!
És Vince tényleg boldog volt. Lelkesen vásárolgatta a babaholmikat, alig lehetett leállítani.
Könyvei gyermektémájúak lettek, még néhány rövid mesét is írt, persze ezt csak otthonra, kiadó ezeket sosem látta.
Chris is örült a közelgő gyermekáldásnak, habár néha nagyon szomorúnak tűnt, de ezt Vince csak a benne fejlődő kisember rovására írta, mint ahogy a különös étvágyat és a gyakori rosszulléteket.
Egyik nap Vince egy kocsival állított haza. Eddig nem volt nekik, de a férfi úgy gondolta, egy családos ember nem élhet autó nélkül. A kombival garázs híján a feljárón parkolt mindig.
Ahogy teltek a napok, hetek, hónapok, Chris hasa is egyre nagyobb és gömbölyűbb lett - habár a nő amiatt is bosszankodott néha.
És szépen lassan elérkezett a várva várt kilencedik hónap.

- Anyád ekkorra már nem dolgozott, és én is lemondtam néhány órámat, csak hogy több időt tölthessek vele, és ha valami történik, azonnal rohanjak vele a kórházba. Hálistennek ilyen nem volt, így nyugodtan és boldogan teltek napjaink. A nagy pocakjával, amiben te voltál, egyre gyönyörűbb lett, szinte kivirult. Azért csak szinte, mert még mindig néha szomorú volt, és amikor megkérdeztem, mi a baj, csak legyintett, és elterelte a témát. - újabb könnycsepp csillant meg apám arcán - Ha csak sejtettem volna...

Egy fehér kombi száguldott keresztül az éjszakai kihalt utcákon. A volánnál Vince ült, mögötte Chris. A férfi idegesen dudált a véletlenül elé kerülő autóknak, minél hamarabb el akart jutni a kórházba.
Már tíz perce volt, hogy elfolyt a magzatvíz, mikor Chris észrevette. Azonnal szólt a férjének, aki nyomban besegítette a kocsiba, majd a már előre elkészített sporttáskát - amiben minden szükséges holmi, papucs, fürdőköpeny, tisztálkodószerek be voltak rakva - maga mellé bedobva a volánhoz ült, és a kórházba hajtott.
Odaérve Christ egy kerekesszékbe ültették, és miután Vince kitöltött néhány papírt - micsoda időhúzás, gondolta Vince -, a nőt betolták a szülőszobára. Férje vele tartott, tudta - habár a nő sosem említette -, hogy elvárja tőle.

- Már másfél-két órája voltunk bent, amikor az orvos félrehívott. - apám könnyekkel teli arca máig előttem van - Azt... azt mondta, hogy gondok akadtak. Hogy.. valami betegsége van anyádnak, ami miatt nem szülhetne. Mondta a betegség nevét latinul, angolul, de nem fogtam fel, mi történik. Pár perce még olyan boldog voltam, aztán meg azt mondják, hogy mégsem lesz gyermekem. Azt hittem ez a legrosszabb. Sajnos nem nekem lett igazam.

Vince zavartan nézett az orvosra.
- Figyeljen - mondta a doktor -, ez egy véletlen, hogy a felesége mégis teherbe esett, de attól tartok, hogy csak egyikük élheti túl. Megmenthetjük a gyermeke életét, de a feleségéét egyáltalán nem biztos. Még ha úgy döntene is, meghalhatnak mindketten.
Vince nem tudta mit tegyen. Hiszen eddig minden olyan tökéletes volt, most pedig elveszítheti Christ is és a gyereküket, az egész életének nem lesz semmi értelme.
- Meg...meg kell kérdeznem...
- A feleségét? Hogyne, habár nem hinném, hogy tud dönteni ön helyet, főleg most, hogy kábult egy kicsit a nyugtatók hatására, amiket adtunk neki.
Vince elindult az ágy felé, habár nem tudatosan, a lábai vitték előre. Mint egy rossz álomban, amikor az ember menekül, de nem tud, mintha térdig érő vízben gyalogolna; ólomsúlyúnak érezte a lábait. Odalépett Chris mellé, megfogta a kezét.
- Drágám - kezdte -, az orvos...az orvos azt... - de nem tudta folytatni, elszorult a torka. Ugye ez nem vele történik?
Chris megszorította a férje kezét.
- Tudom. Már el kellett volna rég mondanom, de reméltem, csak tévedtek. De gondolkodtam, éreztem, hogy el fog jönni ez a pillanat. És tudom, hogy jól döntöttem.
- Chris, ne tedd ezt velem! - Vince könyörgése erőtlenül hagyta el az ajkát.
- Figyelj rám! - szólt mosolyogva a nő - Gondolj a gyermekünkre, hogy olyan szép és boldog élete lehet, mint nekünk.
- De...
- Shh - csitítgatta férjét Chris - Mentsd meg a gyermekünk életét! Ígérd meg! Ígérd meg, hogy teljesíted egy haldokló utolsó kívánságát!
- Nélküled nem tudok élni. Szükségem van rád!
- A kicsinek pedig rád lesz szüksége. Ígérd meg, hogy felneveled, hogy élhessen ő is! Boldog életem volt, hála neked. Add meg neki ezt az érzést, Vince!
A doktor odalépett az ágyhoz.
- Nos, mi legyen? - szegezte a kérdést Vincenek - Megmentsük a gyermeke életét?
- Igen, mondta Chris, és utolsó erejével megszorította a férfi kezét - Mondd meg neki!
- Öntől kell hallanom, uram - nézett farkasszemet még mindig Vinceszel az orvos. Ő csak erőtlenül bólintani tudott.

- Egész idő alatt fogtam anyád kezét, míg megszülettél. Az egyik ápoló megkérdezte, meg akarlak-e fogni? A karjaimba vettem aprócska kis testedet, és odavittelek az ágyhoz. Meg akartalak mutatni neki. De lehunyt szeme többet nem nyíltak fel, hogy megnézzék a csodát, amit a világra hozott. A mellkasára tettelek, ahol megnyugodtál, nem sírtál többé, majd mindkettőtöket átölelve, az ágyraborulva könnyezni kezdtem. - akkor, ott, amikor mindezt elmesélte nekem, ugyanazok a könnyek égették az arcát.

Nemsokára elvittek a síró apám és a halott anyám mellől. Megkérdezték, hogy mi legyen a nevem. Mivel apám ezt sosem beszélte meg igazán anyámmal, ezért azt mondta, hogy a karszalagomra írják rá, hogy Choice. Választás. Anyám engem választott maga helyett, és apámnak sok idő kellett, míg rájött, igaza volt-e a döntésnél.
Később csak a középső nevemnek maradt fent a Choice, egyébként Tiffany vagyok. De a Choicet jobban szeretem, ez az örökségem anyámtól.
Apám egyedül nevelt fel, sokáig senkit nem akart látni. Könyvekből tanulta meg, hogyan kell egy gyereket tisztába tenni, mit ehet, mit nem, hogyan kell vele törődni. Az iskolában az állását felmondta, de még mindig írt, kivéve, amikor épp velem foglalkozott.
A legjobb nevelést kaptam tőle. És mire iskolába mentem, már olvasni is megtanultam, egyfolytában az ő meséit bújtam, habár kívülről fújtam már mindegyiket. Jó iskolákba járatott, ahol rengeteg barátot szereztem. Ő volt az, akihez minden gondommal fordulhattam. Az első menzeszemnél is ő magyarázta el, mi történik a testemmel; az első barátomnál, miután szakítottunk, ő nyújtott vigaszt. Örömömet, bánatomat mindig megoszthattam vele.
Később egyetemre mentem - angol és történelem szakra -, ahol megismerkedtem egy fiúval. Összejöttünk, és később eljegyeztük egymást. A diplomaosztó után össze is házasodtunk. Apám büszkén vezetett az oltár elé. Még Henry és Joe is ott volt. Ben - Joe fia, aki a legjobb barátom lett az évek során - volt a tanúm.
És ő volt az is, aki vígasztalt, mikor meghalt az apám.
Nemrég történt, de nem is emiatt írom le mindezt.
Tegnap voltam az orvosomnál - egyszerű rutin vizsgálatnak indult. Gondolni sem mertem volna, hogy gyermeket várok. De a boldogságomat beárnyékolja valami. Apám nem tudta anyám betegségének nevét, én tudom, még latinul is. A nevem mellett ezt a betegséget is örököltem tőle.
És csak reménykedni tudok, hogy jól fogok választani, ha eljön az ideje.