2016. május 25., szerda

Gyorskeresés

Útvonal

Tesztek » Az élet rovat

Charlie története – kérésre újra

  • (f)
  • (p)
Írta: |

"Megérzéseim tévedhetnek, és tévedtek. Gondolataim félrevezethetnek, és vezettek. De a szívem őszintén...

[ ÚJ TESZT ]

"Megérzéseim tévedhetnek, és tévedtek.
Gondolataim félrevezethetnek, és vezettek.
De a szívem őszintén dobogja
Szerelemmel csak téged szeretlek."

Charlie

Mikor e sorokat papírra vetem, körülvesz az éjszaka csendje, távolról néha hallani egy-egy elsuhanó autó hangját. A hideg fuvallatot hozó szellő bekúszik a kabátom alá. Vége az ősznek és hamarosan fehérbe öltözik a táj. Mappám a térdemen, és a padon ülve nézem az alvó lakótelepi házakat. Munkám néha lehetővé teszi, hogy ezen a padon ücsörögjek és várjam, hogy a lassan vánszorgó percek ismét csatarendbe szólítsanak. Több mint két éve ültem le először erre a padra, hogy papírra vessem emlékeim, gondolataim, érzéseim.

Egy váratlan beszélgetés – és annak következményei – megint írásra késztetett.
Szombat délutáni sürgés-forgás, hamarosan vendég érkezik, ma éjjel nem dolgozom, tehát minden adott egy jó traccspartihoz. Vacsora után kis koccintás, talán nem kellett volna? Mivel nem fogyasztok alkoholt, hamar éreztette hatását, de hát egy vendég érkezése felborítja a szokásokat. Már éreztem, hogy itt a határ, mert hamarosan spicces leszek, így józanodást elősegítve elvonultam a kis irodámba. A vendéget a feleségem és a kisebbik lányom társaságában hagytam.

Meglepetésemre az irodában a nagyobbik lányom ült a fotelomban és csapkodta gépem billentyűit. Meglepett, hiszen nem szokta az én gépemet használni, hiszen a saját birodalmában egy lényegesen felszereltebb rendszer áll rendelkezésére. Úgy éreztem, valami baj van, valami nyomhatja a szívét. Megkértem, mondja el, hátha valami atyai jó tanáccsal segíthetek. Lassan belekezdett, és elmondta mi bántja. Hajjaj, a lányom szerelmes, ingoványos talajra értünk. Ebben a témában hogy adjak én tanácsot? Mégis megpróbáltam, de nem gondoltam volna, hogy olyan dolgokat fogok elmondani, amiket évek óta magamba zártam.
A szeretet, szerelem témáját igencsak körüljártuk, és elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy én tudom-e, mi az a szerelem. Azt hiszem, tudom. Furcsán nézett rám, megkért, mondjam el. Hirtelen megrémültem. Elmondani azt, ami legbelül van? Megpróbáltam visszakozni, de valami azt súgta, nyugodtan mondjam el. Megígértettem vele, hogy amit most hallani fog, arról soha, senkinek nem beszélhet. Nem azért, mert titok, hanem mert nem akarom vele megbántani a feleségem. Igaz, tud az életem minden részletéről, de azt nem tudja, hogy leírtam, és még mindig kísért a múlt. S mivel elmondani sokáig tartott volna, elolvastattam lányommal Charlie történetét.

Charlie

Ez a történet a nyolcvanas évek végére nyúlik vissza. Talán egy picit korábbra.
Nem voltam egy átlagos gyerek, de ki az? Különleges adottságom abban állt, hogy bármibe belekezdtem, mindig rosszul jöttem ki belőle. Még akkor is, ha a jó szándék vezérelt. Megbocsáthatatlan dolgaim nem voltak, de nem könnyítettem meg édesanyám és tanáraim dolgát. Jó apám nem igazán vállalt részt nevelésemben, ő a népbetegség függőségében szenvedett. Fontos időszakban, tizenhárom éves koromban, súlyos tragédia érte családunkat. Egy hónap leforgása alatt veszítettem el két bátyámat. Drága szüleim ezt nem tudták feldolgozni. Nekem is igencsak kicsúszott a lábam alól a talaj. Ettől kezdve tanulmányaim leromlottak, kezelhetetlen, agresszív, kibírhatatlan lettem. Új iskola, beilleszkedési problémák... stb. Viselt dolgaim miatt tizennégy évesen intézetbe kerültem. Hasonlóan nehezen kezelhető fiúk közzé. Nem igazán akartam, de ebbe nem volt beleszólásom. Ekkor kaptam a Charlie nevet, mi alapján az már a múlt ködébe veszett.

Már második éve voltam bezárva. Ezen a nyáron, először két hét otthon, tökéletes kezdete a nyárnak. Hamar eltelt (haverok, buli, Fanta) és már el is érkezett a visszatérés ideje. Kellemetlen volt ismét bezárva érezni magam, de vigasztalt a tudat, hogy kenutúrát szerveznek, és én is részese lehetek. Egy nevelőnő, két nevelőtanár és kilenc fiú alkotta a csapatot. Nem lehetett könnyű dolguk kiválasztani a résztvevőket, mert nem ártott, ha olyan a társaság, akik elviselik egymást, és nem ugranak össze minden apróságon. A nevelőkkel közösen megbeszéltük a túrára érvényes szabályokat, de mindannyian tisztában voltunk vele, hogy ezek bármikor megváltozhatnak.

Irány a Mosoni-Duna. Kimlére érkeztünk, itt kezdtük meg túránkat. Négy túrakenu és egy portya kajak a vezérhajóhoz kötve. Nem voltunk gyakorlott túrázók, mégis nagyobb problémát jelentett, hogy csak három nevelő volt. Ezáltal az egyik kenu legénysége szinte teljesen felügyelet nélkül maradt. Hamar megoldottuk a helyzetet, és én lettem a negyedik hajó kormányosa. Meglepett, milyen könnyedén fogadták a társaim, pedig egy ilyen kiváltság megszerzése igencsak civakodásra adhatott volna okot. Tudtuk, kellemes kirándulás elé nézünk, de erre a zavartalan nyugalomra nem számítottunk. A városi zűrzavarhoz szokott fülünknek érdekes volt a természet élő hangja, és a szemünket kissé zavarba ejtette a millió élénk szín, melyeket nem fedett be vékony porréteg. Kellemes fürdőzések a Dunában, két alkalommal – akaratunkon kívül – teljes felszereléssel együtt. Mire Mosonmagyaróvárra érkeztünk, már rutinosan ment minden.

Rajkán a zsilipcsatorna csendes vizén tanultuk meg a kajakozás alapjait. Profikká nem váltunk, de kisebb-nagyobb távon biztonságosan tudtunk vele közlekedni. A nagy Dunán folytattuk utunkat, itt már a sodrás is segített. Kétnapos pihenőnket a Szigetközben töltöttük, ez ekkor még teljesen érintetlen terület volt, olyan tiszta vízzel, hogy szemmel tudtuk követni a keszegrajok vonulását. Gémek és egyéb vízi madarak olyan közel engedtek magukhoz, hogy talán meg is érinthettük volna őket, de ez fel sem merült bennünk. Innen továbbhaladva elérkeztünk egy kisebb szigethez, melynek a jobb oldali ágán mentünk volna tovább.

Rövid út megtétele után megállásra kényszerültünk. Kényszerpihenőnket arra használtuk fel, hogy megbeszéljük az előttünk levő akadály leküzdéséhez szükséges teendőket. Mindenkit lenyűgözött a látvány; aki természetjáró, tudja, mit érezhettünk a hullám a hullámon és köveken átzúduló vízfolyam láttán. Főleg mikor a szétfröccsenő vízcseppek ezernyi drágakő színében szikráztak a délutáni nap fényében. A sziget és a part között teljes szélességében egy kőgát húzódott. A sziget felőli harmadánál volt az egyetlen átjáró, talán négy méter széles lehetett. Az átjáróban csendes volt a víz, de gyakorlatlanságunk ellenére felismertük a benne rejlő veszélyt. Tudta mindenki, hogy a folyó most fog csak igazán próbára tenni minket, és az átjáró láthatatlan kapuján mindenki el tudta olvasni a bevésett feliratot: átjutsz vagy elbuksz. De azt nem sejtettem, hogy megváltoztatja az életem.

Az eddigi sorrendet megtartva mi indultunk utoljára. Gyorsabban közeledett az átjáró, gyorsabban, mint számítottam. Hiába fordítottam irányba a kenu orrát, oldalba kapott az áramlat. Azonnal éreztem, hogy a víz teljesen kivette az irányítást a kezemből, és rögtön a sziklák felé sodródtunk. Minden erőnkkel azon voltunk, hogy minél hamarabb magunk mögött hagyjuk a gátat. Már kezdtem fellélegezni, amikor egy nagyobb szikla felett haladtunk el, és utána rögtön a mellette levőnek csapódtunk. Csak a szerencsémen múlott, hogy az ütközés erejétől nem estem bele a vízbe. Pedig igen lecsúsztam a kenu felső pereméről, ahol addig ültem. A borulást szerencsére elkerültük, de ez a társaimnak köszönhető, mert ugyanazzal az erővel eveztek tovább. Csapatunk többi tagja a csendesebb vízen ringatózva nézte végig az átkelésünket. Laci bá' megadta a jelet az azonnali kikötésre, és fennhangon közölte velünk, hogy ezen a helyen lesznek őseink felemlegetve. Csak később értettem meg, mi játszódhatott le benne igazán, mikor tehetetlenül kellett végignéznie egy tragédia kibontakozását.

Felmértük a károkat: egy jó tízcentis repedéssel gazdagítottuk hajónk már igen karcos oldalát. Cuccaink eláztak, de nem foglalkoztunk vele, örültünk, hogy borulás nélkül megúsztuk a kalandot. Továbbhaladásunk egy kis fejtörést okozott, mert ragasztó nem állt rendelkezésünkre. Folyamatos vízkilapátolás mellett haladtunk tovább. Legnagyobb örömünkre egy evezőstáborra találtunk, és hajónk rögtön szakértők hozzáértő kezébe került. Felvertük a sátrat, és a nedves matracainkat, hálózsákjainkat a tábortűz mellet szárítgatni kezdtük. Rövid időn belül a többiek is csatlakoztak hozzánk, az evezősök fiataljaival kiegészülve. Kellemes beszélgetéssel telt az idő, habár én nemigen vettem részt benne. Ennek egyetlenegy oka volt: velem szemben, a tűz túloldalán, egy angyal üldögélt.

*

Szőke, göndörödő, hullámos hosszú haj, bájos, mosolygós arc és azok az égszínkék szemek... Mikor rám pillantott, elakadt a szavam, a gerincemen mintha áram futott volna végig. Hirtelen olyan melegem lett, mintha a tűzben ülnék és nem mellette. De ez a tűz belülről lobbant fel, egy teljesen ismeretlen érzés, mely elöntött, és éreztem, lángra gyúl az arcom. Nem tudtam, mit kellene tennem, ezzel az érzéssel még soha nem találkoztam, mégis jó barátként üdvözöltem. Több alkalommal kerültünk egymás pillantásának sugarába, és az a tizedmásodperc, míg pillantásunk találkozott, mindannyiszor fellobbantotta a tüzet. Már-már úgy éreztem, mintha tűzvihar tombolna bennem – nagyon zavarban voltam emiatt. Próbáltam nem ránézni, de egy láthatatlan erő mindig rákényszeríttet.

A tábortűz lángjai lassan lohadni kezdtek és vendégeink induláshoz készülődtek. A szőke fürtök meglibbentek, és a lány a sátraik felé indult. Megállt tőlem pár lépésre, és megkérdezte a társaságtól: "Nem kísérne el valaki?" – Eközben a szemembe nézett, de nem egy pillanatra. Nyíltan, mélyen, teljesen tűzben égve, és azt üzente számomra: gyere velem. Mozdulni nem tudtam, tagjaim nem engedelmeskedtek. Zavarban voltam; biztos jól értettem, amit szavak nélkül üzent nekem? Már éppen mozdultam volna, mikor egyik társam lámpával kezében hozzálépett: "Majd én elkísérlek".
– A lány még egyszer rám nézett ("gyere"), de még most is bénultnak éreztem magam. Elindultak, és a lány körvonalát néztem addig, míg bele nem olvadt a sötétségbe. Dermedtségemből felengedve körülnéztem: valaki segítsen, mi történt? Hirtelen nevelőnőnkre, Anikó nénire néztem. Szintén rám nézett, és enyhén elmosolyodott, mintha kissé megbiccentette volna a fejét, ezzel biztatva engem: menj már, te buta. Tehát látta, nem volt képzelődés. Úgy olvasott a jelenetben és bennem, mint egy nyitott könyvben. Hirtelen felálltam és már indultam volna, amikor visszaérkezett a társam, olyan ábrázattal, mint akit leöntöttek hideg vízzel. Mikor megláttam, olyan mérhetetlen haragot éreztem iránta, hogy leírni nem lehet. De leginkább magamra voltam mérges. Meglátta rajtam az indulataimat, és védekezően mondta: "Egyszerűen elküldött" – és gyorsan távozott mellőlem, még mielőtt kitör a vihar.

A sátraik felé siettem, de az evezősök tábora már elcsendesedett. Próbáltam találgatni, melyik lehet az ő sátra. Többször végigsétáltam a tábor mellett húzódó ösvényen, de már senkit nem láttam, nem hallottam. Végül a saját sátramba mentem, és hálózsákba bújva sokáig néztem töprengve a vászonfalat. Eldöntöttem, hogy reggel megkeresem... legalább a nevét... és hogy hol lakik... Megtudni róla mindent; ezernyi felmerülő kérdés. Lehet, hogy együtt folytathatnánk az utat.. Ettől a gondolattól megnyugodva tudtam végre elaludni.
Tábori zsivajra ébredtem. Mikor kinyitottam a szemem, azonnal tettre kész voltam. Sietve felöltöztem és kiugrottam a sátorból, elindultam a másik tábor felé, de félúton földbegyökerezett a lábam.
Elmentek. Se sátor, se hajó, se egy teremtett lélek. Semmi nem maradt utánuk, csak a sátrak által lelapított fű nyoma. Elment. Elvesztettem őt, pedig még nem is ismertem. Felidéződött a pillantása, szavak nélküli üzenete : "GYERE".

Rögtön tudtam, mit kell tennem. Gyorsan bepakolni és utánuk menni; nem lehetnek még messze. Ekkor – először a túra alatt – a mi kenunk került elsőnek a vízre. A többieket hátrahagyva elindultunk, hogy utolérjük az evezősöket. Ekkor még nem tudtam, hogy azok a kecsesen hosszú kétpárevezős hajók mekkora sebességre képesek. Úgy gondoltam, hamarosan megpillantjuk őket, de a délelőtt folyamán nem sikerült beérni a hajóikat. Kora délután észrevettem társaimon a fáradtság első jeleit, és különböző praktikákkal biztattam őket, hogy ne lazsáljanak. A nap kezdte elveszíteni erejét, jelezve nekünk, igen eltelt az idő. István rám nézve közölte borús kilátásait: ebből baj lesz. Beláttam, hogy igaza van, és szomorúan a part felé kezdtem kormányozni hajónkat. Nem messze három hatalmas sóderdomb emelkedett, eltakarva a folyó kanyarulatát. Reméltem, mögötte alkalmas területet találok táborunknak. Kissé félve gondoltam arra, mi fog történni, ha a többiek utolérnek. Nevelőink akármilyen jóindulattal is kezeltek minket, tudtam, az önfejű akcióm mellet nem fognak szó nélkül elmenni. A társaság többi tagjától is számítanom kellet egy-két keresetlen szóra, amiért ilyen nagy távolságot kellet megtenniük miattam. Teljesen magam alatt voltam, nem értem el a célom és valószínűleg mindenkit magamra haragítottam.

A folyó kanyarulatát elhagyva nem hittem a szememnek; az elém kerülő látvány teljesen fellelkesített. Kétpárevezős hajók feküdtek egymás mellet a parton, türelmesen várva a következő vízre bocsátást. Szívem őrült ritmusba kezdett, látva a nyüzsgő tábori életet. Mégis utolértük őket és ő is ott van valahol közöttük. Minden szorongásom elszállt: bármilyen megrovásban részesülök, akkor is megérte. Kikötöttünk a táboruk szomszédságában, és sietve felállítottuk a sátrunkat, mindent elrendezve a többiek megérkezéséig. Jó félóra múlva megérkeztek. Meglepetésemre Laci bá' összehúzott szemmel, rám nézve mondta: "Nagy utat tettünk meg, remélem megérte". A többiektől is elmaradtak a keresetlen szavak, habár valaki nevetve közölte véleményét: "Charlie teljesen megkattant".

Belülről örömtáncba kezdtem, hogy ilyen olcsón megúsztam, és rögtön az evezősök felé siettem. Itt a lehetőség a nagy találkozásra. A táborukat figyeltem, hol lehet a lány, de minden igyekezetem hiába, nem sikerült megpillantanom. Leültem a Duna sóder szegélyezte partján, néztem a víz játékát, miként ver hidat aranyból a lemenő napsugár. Több kérdés merült fel bennem: milyen indokkal menjek oda hozzá? Lehet, hogy félreértettem valamit az este és már nem is emlékszik rám? Kétségeim voltak, bátorságom elillant. Váratlanul közeledő léptekre figyeltem fel, odafordítottam a fejem, és Ő közeledett felém. Rám mosolygott bátorítóan, szemével szememet keresve. Sietve felálltam, és felé léptem. "Sétálunk?" – kérdezte. Egyetlen szavával megoldott minden problémámat, felmerülő kétségeimet.

Megfogtam a kezét, és Ő bátorítóan megszorította a kezem. Mintha megállt volna az idő. A tábor és a velejáró zsivaj messzinek tűnt, szinte minden megszűnt létezni. Nem volt más, csak Ő meg én. Elmerültem szemének tengerében és megrészegültem hangjának csilingelő dallamától. Sok mindent meg kell beszélnünk, ezt mind a ketten tudtuk, de a legfontosabb kérdésre az első érintésünk tisztán és érthetően adta meg a választ. Ő és én, én és Ő. Mintha régóta ezt a percet vártuk volna. Éreztük, most egy olyan útra készülünk rálépni, mely mindkettőnk számára ismeretlen, de ezt az utat kéz a kézben, közösen fogjuk bejárni. Mikor először hallhattam és mondhattam ki a nevét – Erika –, belém égett, akár a hangja, mozdulata, léptei ritmusa. Részemmé vált az első pillanattól kezdve. Terebélyes fa mellett kis tisztást találtunk. Letelepedtünk egymás kezét fogva, kérdések, válaszok, mindent tudni szerettünk volna. Nagyon nehezen kezdtem bele a mondandómba, ki vagyok és honnan jöttem. Féltem attól, hogy amit hallani fog, nem tetszik majd neki, de kálváriámat őszintén, szépítés nélkül elmondtam. Karomat átkarolta és a vállamra hajtotta fejét, így tudatva, hogy mellettem van, mert ez vagyok, és ezzel együtt vagyok az övé. Felidéződött bennem a kőgát átjárója, de a kapun levő felírat megváltozott. Arannyal bevont cirádás betűkkel "szerelem kapuja" felírat volt olvasható rajta.

Hirtelen ötlettől vezérelve átöleltem, és ekkor először megcsókoltam. Forgószél repített minket az érzelmek világába, számunkra megszűnt minden és mindenki. Mikor ismét egymás szemébe néztünk, éreztük, egyek vagyunk és szívünk azonos ritmusra dobog. A könnyű szellő simogatása váratlanul érkezett és mind a ketten beleborzongtunk. Vagy nem is a szellő okozta? Körülnézve láttuk, szinte teljesen ránk esteledett. Nem akartunk elválni egymástól, így a hálózsákjainkért siettünk. Gyorsan bejelentkeztem, de nevelőim tudták hol vagyok. Táborunkból és az evezőstáborból is jól láthattak minket, mégsem zavart meg senki. Rövid időn belül megint a kis tisztáson voltunk, de már kellően felkészülve az éjjeli hűvösebb időre. Matracainkat szorosan egymás mellé tettük, mintha ez természetes lenne pár órás ismeretség után. Nekünk ez természetes volt, hiszen egymáshoz tartoztunk.

Hálózsákjainkba bújva az elkövetkezendő napokat próbáltuk megtervezni, és az otthoni első randit. Kiderült, hogy ugyanott lakunk, pár HÉV-megálló választ csak el minket. Érdekes, hogy első találkozásunk mégis egy igen távoli helyre esett. Beszélgetés közben kezünk ismét egymásra talált, és végül egymást átkarolva aludtunk el. Nagyon korán ébredtem. Tényleg igaz, vagy csak álom volt az egész? De békésen ott aludt mellettem az a csodálatos leány. Sokáig néztem, ahogy alszik, és göndörödő fürtjei keretezik arcát. Huncut, csillogó szemmel rám nézett: "Jó reggelt" – és úgy öleltük át egymást, mintha az életünk függne tőle.
Táborunk is életre kelt, és mégis el kellett válnunk egymástól, ha csak rövid időre is. A túrát egymás nélkül, de lélekben egymással folytatjuk. Mindkét társaság indulásra készen. A kétpárevezős hajók egymás után kerültek a vízre. Mikor elindultak, tudatosult bennem, milyen sebességre is képesek, és hogy nem vehetjük fel velük a versenyt.

**

Indulásunk előtt a társaság egy része hangot adott kétségeinek és felvetették, nem járnának-e jobban, ha engem esetleg otthagynának. Ebből kisebb vicces szócsata alakult ki, végül közöltem velük: "akinek valami nem tetszik, felőlem úszva is folytathatja az utat". Laci bá' zárta le a vitát, indulásra felszólítva minket. Nekem külön felhívta a figyelmem, meg ne merjem előzni a vezérhajót, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek. A mai napra igen rövid táv volt betervezve, mivel az én jóvoltomból tegnap már megtettük majdnem az út felét. Ezt a rövid utat azért sikerült jól elhúzni, késő délután volt már, de még nem értük el a táborhelyet. Állítólag közkedvelt hely a vadkempingezők számára. Valóban annak tűnt, büfés pavilonok tűntek fel a távolban, végtelenbe nyúló színes sátorkavalkáddal övezve. Reméltük még maradt a mi sátraink számára is hely. Legnagyobb meglepetésemre ismerős hajókat véltem felfedezni a parton.
Itt azonnal ki kell kötni, gondoltam, és a part felé kormányoztam kenunkat. De vezérhajónk töretlenül haladt tovább. Ilyen nincs, ezt nem tehetik velem! Nekik is látniuk kellett!

Hosszú óráknak tűnt, mire a partot megközelítettük; kikötés és táborverés. Nekem azonnal vissza kell mennem, talán nincs olyan messze a táboruk. Hirtelen nem tudtam felbecsülni a távolságot, csak abban voltam biztos, hogy oda fogok jutni. De hogy? Mivel? Már nem emlékszem, hogy a kajakot elkértem vagy csak el akartam kérni. De perceken belül ismét a hullámok hátán voltam és gyakorlatlanságom ellenére őrült iramot diktáltam. A kajak fájdalmasan felsikított, mikor táborukhoz érve felszaladt a sóderos partra; kissé zajosan érkeztem. Erika után érdeklődtem, de sajna többedmagával elment körülnézni a környéken és még nem érkezett vissza. Tovább nem maradhattam, így is sötétben kellett visszaeveznem a táborunkhoz.
Nevelőim látszólag nem voltak vicces kedvükben, kajak sehol, s nem tudták hol vagyok (tudták). Bokafogás tetteim büntetése, és Laci bá' kíméletlenül végre is hajtatta. Hátba vágott, majd elemlámpát nyomott a kezembe. "Nem akarlak látni és ne keveredj zűrbe!" – Nem értettem, most akkor mi van. Anikó néni sietett segítségemre, és a part mellett húzódó úthoz vezetett, amit eddig észre sem vettem. "Menj már és siess vissza" – s mosolyogva elküldött. Futva érkeztem meg az evezősök táborához. Erika még mindig nem érkezett meg, mert hiába sötétedett be, felismertem volna a tábortűz körül ülők között. Találtam egy nagyobb kőrakást és arra telepedtem, azzal a feltett szándékkal, hogy mindenképpen megvárom.

Távolról néztem a tűz lángjait türelmesen és nemsokára halhattam felcsendülni a számomra oly édes hangot. Feléjük siettem, és már halottam is beszélgetésüket, melynek én voltam a témája: "Erika, keresett az a tegnapi fiú, de már régen elment"... "És éppen időben ért vissza" – szólaltam meg mellettük.
"Milyen kitartó" – jegyezte meg valaki a tűz körül ülő hölgyek közül. Sietve magukra hagytuk a társaságot, és egymás kezét fogva sétáltunk az úton. Örültünk egymásnak és az ajándékba kapott perceknek. Váratlanul toppant elénk az öccse, és haragosan közölte nővérével: "remélem ma éjjel a saját sátradban alszol!" – és dúlva-fúlva továbbment.
Összemosolyogtunk, minek nekünk sátor, ha kéz a kézben lehetünk a csillagokkal teleszórt ég alatt, nekünk elég, ha a friss szellő játssza a faleveleken az altatódalt. Nem nehezteltem öccsére váratlan kirohanása miatt; egyszerűen féltette a nővérét. Hiszen csak azt látta, hogy beevezek az életükbe egy félig elsüllyedt kenuban.

Rövid séta után nagy nehezen elbúcsúztunk, majd otthon találkozunk. Túránk utolsó napjai nagyon nehezen teltek, mert útközben még távolról sem sikerült meglátni az evezős társaságot. Végül mégis megérkeztünk, és Laci bá' most torolta meg igazán a túra alatt elkövetett bűneimet. Nem írta alá a távozási engedélyem. Nem tudtam, mit tegyek: elkésni, megváratni, egyáltalán el sem menni az első randevúra... Először fordult meg a fejemben, hogy engedély nélkül távozom. Szerencsémre nem tettem meg, Laci bá' egy jó órán keresztül hagyott szenvedni, de végül kezembe nyomta a papírt. Siettem, repültem, de úgy éreztem, mintha minden akadályozna. Végül mégis megérkeztem a megbeszélt helyre, és vártam, mikor érkezik meg. Nem terveztünk semmit, csak tudassuk: épségben megérkeztünk. Talán tíz-húsz percünk lett volna egymásra, mert a randit a megérkezés napján este nyolcra beszéltük meg. Nem jött el a megbeszélt időben és én vártam rá, ameddig megtehettem. Sietnem kellet, nem mertem megkockáztatni, hogy késve érjek vissza az intézetbe. Annak tényleg komoly következményei lettek volna.

***

Másnap délelőtt sikerült elérnem telefonon. Megtudtam, nagyon későn érkeztek haza, de a mai délután már a miénk. Nem csak a délután, hiszen még előttünk a nyár, előttünk az élet. Szüleimnek hamar bemutattam, és ők az első perctől kezdve családtagnak tekintették. Lassan elérkezett, hogy nekem kellett tiszteletemet tennem a szüleinél. Ideális családi körbe kerültem, olyanba, amilyenben nekem soha nem volt részem. Mégis kellemetlenül éreztem magam, nem tudtam, mit kellene tennem, hogy viselkedjek. Szülei sem könnyítették meg a dolgom, igen távolságtartóan viselkedtek. Kapcsolatunkat igaz, nyíltan nem ellenezték, de szándékukon kívül éreztették velem, hogy Erikának nem én vagyok a megfelelő partner. Augusztus végén még rosszabbra fordult a helyzetem. Az előszobai telefonasztalon felejtettem a kimaradási engedélyem, és ebből igazolva láthatták félelmeiket. Ekkor még nem vettünk észre belőle semmit, hiszen szárnyalt velünk a szerelem.
Közeledett Erika születésnapja, sokat gondolkodtam, milyen méltó ajándékkal lepjem meg. Ez irányú lehetőségeim igen szűkre szabottak voltak. De olyan ajándékot adtunk egymásnak, amit soha el nem felejthetünk, és másnak többet oda nem adhatunk. Megfürödtünk a szerelem tengerében.

Október végén mégis bekövetkezett, amire nem is gondoltam. Elküldött magától, szakított velem. Teljesen össze voltam zavarodva, ezek szerint csak játék volt az egész? Lakásukból kilépve már nem tudtam visszatartani, és összefutottak a könnyek a szememben. Hogy ezek után mi történt, már nem emlékszem, csak ment magától a lábam. Mindenről megfeledkeztem, már semmi nem volt fontos. Bánatos merengésemből valahol a belvárosban, igazoltató rendőrök zökkentettek ki. Hajnali időben való csatangoláshoz fiatalnak találtak, távozási engedélyem már réges-régen lejárt. Ezt nem lehetett megmagyarázni. Megkértek, tartsak velük, ellenérveket nem találtam.

Délelőtt vittek vissza az intézetbe. Tudtam mi vár rám: az izolációs részleg. Három-négy napot már töltöttem ott a kezdeti időkben, de ekkorra már régen elfelejtettem milyen. Nyomasztó érzés volt újra oda bekerülni. Mindentől és mindenkitől elzárva, kapcsolatba senkivel nem kerülhettem. Az a tény, hogy nem magamtól mentem vissza, hanem a rendőrség jóvoltából, ez olyan hosszú időt jelentett, amit el sem tudtam képzelni. Negyvenkét nap, hat hét – maga a pokol.
Karácsony előtt térhettem vissza a társaim közzé és örülhettem, hogy az ünnepekre hazamehetek. A bezárt hetek alatt arra a következtetésre jutottam, hogy a szakításunk körül valami nincs rendben, és ennek utána szerettem volna járni. Úgy éreztem, valaki sugallhatta Erikának a dolgot, és választása nem lévén, végül megtette. Mégsem kerestem fel, tiszteletben tartottam döntését. Annyira mentem közel hozzájuk, hogy láthassam ablakát, talán kinéz rajta. A téli, hidegebb időben tudtam, erre nem sok esély van. Kaptam tőle egy levelet, de nem írta benne, hogy szeret, csak valami gyenge magyarázatot. Pedig a szándéka a feladóhoz volt írva, de akkor nem értettem. Elérkezett a szilveszter napja, nehezen indult, mint minden napom. Régi ismerősbe botlottam és beutaztuk az egész várost, meglátogattunk egy-két ismerőst. Estefelé járt az idő, mikor felvetette, menjek vele a klubba. Nem volt hozzá kedvem, de mégis sikerült rábeszélnie. Irány haza átöltözni.

A lakásba belépve megfordult körülöttem a világ. Valaki ült a szobámban, éjjeli lámpa felkapcsolva, és az üvegajtón keresztül láthattam a sziluettjét. Belépve Erika a nyakamba vetette magát, és neheztelő hangon a fülembe suttogta: "Tudod, hogy milyen régóta várok rád? Nem vetted komolyan a levelem? Hiszen odaírtam. (to-be)". Rögtön kisütött a nap és életre kelt minden, az elmúlt hosszú hetek rossz napjai köddé váltak. Hiszen kéz a kézben léptünk át az új évbe, egy közös új életbe.

****

Szakításunk okát röviden megbeszéltük, és megfogadtuk, minket többet el nem választanak. Mégis titokban tartottuk akik előtt kellet. Szabad perceinket egymással töltöttük, ha csak annyit is, hogy hazakísérjem. Ilyenkor kerülő úton mentünk, ezzel is igyekeztünk késleltetni a búcsúzást. Tavasz lett, nyári napokat idéző meleggel. Megnyílt a csónakház, megkezdődtek Erika számára az edzések. Természetesen én is tag lettem, és az első naptól kezdve úgy bántak velem, mintha régóta közéjük tartoznék.
Vége lett az iskolai évnek, az egyesület a nyári túrát egyeztette. Hogy fogok tudni velük tartani, ha nem engednek el? Mondván nem veszíthetek semmit, felkerestem a gyámügyi előadót, aki elintézte a bekerülésem. Meglepett, mikor azt mondta, informálódott utánam és megtudta, hogy az utóbbi időben nagyon megváltoztam, megkomolyodtam. Tehát nem látja indokoltnak tovább az elhelyezés fenntartását. Holnap menjek vissza tíz órára, addigra elkészíti a határozatot. Gondoltam magamban, na erre kíváncsi leszek. Bent közöltem a nevelőkkel a helyzetet, és reggel segítettek (leszerelni). Kilenc órakor bementem az igazgatóhoz, aki közölte velem, ilyen eljárás nem létezik, és nem mehetek sehova. Tíz óra tíz perckor kerestek, hogy azonnal menjek, mert a határozat átjött faxon, megszűnt az elhelyezésem.
Az igazgató búcsúzkodni próbált, mivel már nem tehetett semmit ellene, én fiatalos hevességgel elküldtem valahova. Állítólag az irodában levő festménynek attól a perctől kezdve fel van akadva a szeme. (Az igazgató, akit annak is tartottam, más helyre ment. Sajnos a leggonoszabb nevelő lett kinevezve ideiglenesen az igazgatói posztra.)

Végre szabadon! Szerelmünk teljesen szárnyra kapott, és nemsokára már titokban sem kell tartani. Erika testvérei is jó barátaim lettek, az öccse és a húga, azzal bizonyítva, hogy titkunkat nem fedték fel soha. Mivel minden titok egyszer kiderül, mi sem járhattunk másképp. Augusztus vége felé egy kellemes edzés után betértünk egy kis pizzériába. Mikor beléptünk, tudtuk, minden el van veszve...
Szemben az ajtóval, minket nézve, a szülei ültek.

Mivel a jó napjukat megjelenésemmel elrontottam, hamarosan távoztak. Mi sem maradtunk sokáig, Erika jobbnak látta a családi kérdez-felelek csatán hamarabb túlesni. "Honnan került elő megint ez a fiú? Talán azóta is tart a kapcsolatotok?" Végül beletörődtek a megváltoztathatatlan helyzetbe, ez nem egy futó kaland, ellene jelenleg nem tehetnek semmit. Szeptember végén lettem meghívva, hosszú idő után. Erika nagykorú lett, és ha már így alakult, legyek jelen a születésnapján. Szorongva mentem fel hozzájuk, tudtam, szülei álláspontja velem szemben semmit nem változott. Valószínűleg úgy voltak vele, akkor inkább legyünk szem előtt. Legalább mindenről időben értesülnek. Főleg mert ez az év az érettségi éve, és a szerelem miatt nehogy félvállról vegye. Szárnyaltunk szabadon, korlátok nélkül. Abban a hitben, hogy ez így is marad. De tavasszal én is nagykorú lettem, ekkor szembesültünk vele, ezt máshol is nyilván tartották. A kezemben tartott kartonlap ezt hirdette. Nem tudtuk, mi és hogy fog alakulni, de biztosítottuk egymást: kapcsolatunkon ez sem fog változtatni.

Nagy lépésre szántuk rá magunkat, szülei elé álltam, Erika kezét fogva. Ő bátorított, és én ebből erőt merítve megkértem a kezét. Szűk baráti körben került sor az eljegyzésre, családunkból senki nem volt jelen. Az eljegyzést a barátoknak rendeztük, de a gyűrűkkel mindenkinek a tudtára akartuk hozni szándékunkat.
Erika iskolai évei befejeződtek és lassan közeledett az idő, hogy útjaink egy kicsit elválnak. Augusztus a bevonulás hava, féltünk tőle, mikor látjuk újra egymást. Erika nagymamája könnyen megoldotta helyettünk a helyzetet: "Ne aggódjatok gyerekek, te leszerelsz, összeházasodtok és kész" – teljesen felvidítottak a hallottak. Amennyiben a nagymamának sikerült bizonyítanom, akkor mindenkinek sikerülni fog, mert eddig a percig a nagymamája sem hitt bennem. Másfél évre vonultam be, de a változás szele miatt egy év lett belőle. A szerencse is mellénk pártolt, mert még a városból sem kellett elmennem. Karácsonyt, vagy a szilvesztert töltöm szolgálatban? Nem is volt kérdés, karácsony napján mellette a helyem, így a szilveszter a szolgálat jegyében telt volna, ha Rómeót meg nem szökteti Júlia. Könyvem elsejétől volt érvényes, és mivel a bázison elegek ketten, magamat hamarabb elengedtem. Lassan a katonaidő is letelt és végre otthon lehettem azzal, akit szeretek.

Mivel úgy láttuk, most már itt az ideje, hamarosan összeköltöztünk. Elkezdtük közös életünket, szerelmünk nem ismert határokat. Lassan az esküvőn kezdtem gondolkodni, mit, hogy kellene tenni. Legnagyobb problémám az volt, hogy a szüleimmel laktunk. Napról napra rosszabbnál rosszabb gondolatokat ébresztett bennem. Mikor a probléma megoldásához vezető utat kerestem, csak falakba ütköztem és sajnos kiutat nem találtam. Erikával sem osztottam meg gondjaimat,
mert rettegtem attól, hogy ha szembesítem az előttünk álló nehézségekkel, szakítás lesz belőle. Azt hiszem, egyetlen szavával megoldotta volna.
A szüleinél még mindig rosszul állt a szénám, és emiatt nem mertem hozzájuk fordulni segítségért, tanácsért, ötletekért. Végső kétségbeesésemkor merült fel bennem a gondolat. El kell őt engednem, szabaddá kell tennem. Ebben a helyzetben nem élhet velem. Az ő boldogsága mindennél fontosabb. Mert nem vagyok semmi és senki. Baljós gondolataim magját valaki már régen elvetette és kicsírázott, mikor felébredt bennem a felelősség érzete.

Február vége felé egy borongós vasárnap Erika megkérdezte: "Szeretsz?" – Ekkor megszólalt bennem a hang. Itt az idő, tedd meg, engedd el, ne láncold magadhoz, ő jobbat érdemel. Nemmel válaszoltam, tiltakozó, szomorú szívvel, hittem benne, hogy jó döntést hozok, pedig valahol mélyen éreztem, hogy ezzel csak gyáván megfutamodok a nehézségek elől. "Költözzek haza, ezt kívánod?"
– "Maradj!" – üvöltött a szívem, de a szavak nem hangzottak el. Megfogta arcom, szemembe nézett: "Két hetet adj és én kiszeretek belőled."
Szeret, még mindig szeret, Istenem, mit tettem, elküldtem őt, kit mindenkinél jobban szeretek, ki nem jelent számomra többet, csak az életet. Eltelt a két hét, és nem beszéltünk róla, de ekkor bennem a fájdalom már régen tombolt. El fog menni! Meg kell próbálnom erről lebeszélni. Hasztalan, mostanra szavaim előtt bezárta a kapukat. Délután érte jöttek, az autóba bepakolt, egy pillanatra úgy tűnt visszanéz, de becsukta maga mögött az ajtót. Fájdalmam a tetőfokára ért és a nevét üvöltöttem, de nem hallotta, nem jött vissza.

A következő napokat, heteket bábuként éltem meg, tettem a dolgom, de lélekben nem voltam jelen. Tennem kell valamit, talán még nem késő! Szokott időben az egyesületbe mentem, szerencsémre ott találtam. Beült mellém a Wartburgba, és a házukig vittem. Ígérte meghallgat, de miután megálltunk, ki akart szállni. Nem tudom miért tettem, éreztem, ez már tiltott gyümölcs, mégis, hirtelen megcsókoltam. Eltolt magától és kiszállt, otthagyott, pedig el szerettem volna neki mondani, mit miért tettem. Megkeményítette velem szemben teljesen a szívét és éreztem, elveszítettem. Nélküle élni talán lehet, de számomra teljesen értelmetlen. Komoly lépésre szántam rá magam: mindennek véget vetek. Erikánál fontosabb dolgot el úgysem veszíthetek. Tényleg, az utolsó pillanatban véltem hallani a hangját (ha még látni szeretnél engem, ne tedd meg). Hangja valóságosnak hatott, de ahol akkor voltam, nem lehetett ott. Még egyszer látni, hangját hallani? Nincs az a fájdalom, amit ne tudnék azért a percért kibírni. De a sors üzente, vele nem lehet tréfálni, munkahelyem udvarán összeestem, elsötétült előttem minden. Kórházban dolgoztam, rögtön segítettek, mégis másnap este lett, mire nagyjából magamhoz tértem. Gyógyszerhegyek, melyektől zsongtam, kába voltam. De mivel fájdalmamat nem enyhítették, hamar abbahagytam. El kell viselnem ezt a fájdalmat, hiszen én választottam. Csak az a gondolat enyhítette, hogy előbb-utóbb látni fogom, bármeddig is kell rá várnom. S akkor elmondhatom neki minden szerelmes gondolatom.

*****

Sok víz lefolyt azóta a vén Dunán, hogy mi történt eddig és mi lesz ezután...

Munkahelyemet otthagytam, legalább a változatosság eltereli gondolataimat.
Nem tudtam, mikor fogok Erikával újra találkozni, de megfogadtam, ezt teljesen a sorsra bízom.
Mehettem volna utána, mégsem tettem meg, igazából már féltem a találkozás pillanatától. Mert ha még egyszer elutasít, éreztem, azt nem élném túl. De képtelen voltam teljesen elszakadni tőle, igyekeztem mindent megtudni arról, ami vele történik. Több mint egy év eltelt, mikor megismerkedtem egy lánnyal, látásból már ismertem. Éreztette velem, hogy komoly kapcsolatban gondolkodik, és azzal sem tudtam eltántorítani, hogy nem szeretem. Mert erre képtelen vagyok. Hogy is szerethetném? De ha neki ez jó... ha partnere valaki másba szerelmes, ám legyen. Lassan megkedveltem, és végül feleségül vettem. S ezzel felégettem minden utat, ami még talán Erikához vezethetett volna. Könnyen meghoztam a döntést, mert megtudtam, hogy Erika elköltözik otthonról, és ezt félreértelmeztem.

Majdnem három év telt el, mikor megszületett az első leányom. Ekkor kezdett a szívem ismét dobogni. Most már volt kiért élnem, és könnyebben teltek a várakozás évei. Lakásvásárlás előtt álltunk, és ott vettünk lakást, ahol Erika szülei laknak. Nem akartam, vagy nagyon is akartam, de még magamnak sem mertem bevallani? Ők az utca végén, mi az utca elején lakunk. Ezáltal kialakult bennem a tiltott körzet, és soha nem mentem arra. Lassan betört hozzánk az informatika és ezáltal a nagyvilág. Információéhségemet innen is próbáltam csillapítani. Megtanultam a netet kérdezni, csak legyen türelmem a válaszokat átnézni. Több száz oldal, de a kitartásomat siker koronázta, mert ott a neve, telefonszáma. Égette a zsebemet a telefonszám és végül rászántam magam, felhívtam. Üzenetrögzítő vette fel, de végre hallhattam a számomra oly édes hangot. Legnagyobb meglepetésemre a mobilelérhetőségét is megosztotta a felvételen. Hetekig gondolkodtam rajta, hogy felhívjam-e. Félretárcsázás szituációját eljátszva meghallhattam a hangját. Maga volt a mennyország, de a pokol is egyben, mert fizikai fájdalommal markolta meg valami a szívem. S ajkamon volt a mondat, amit nem mondhattam el neki az utolsó találkozásunkkor. Mégsem lepleztem le magam, de nagyon nehéz volt megállni.

Megszületett a második leányom, ekkor született Erikának a fia; ezt egy közös jó barátunktól tudtam meg, és ő biztatott arra is, hogy hívjam fel. Megtettem abban a reményben, hogy elnyerem bocsánatát, barátságát. Nem volt elutasító, de sértődöttséget éreztem a hangján, s nem volt feloldozó megbocsátás. Többször nem hívtam fel. Nagyon fájt és hiányzott. Mikor nem bírtam tovább, ismételten felkutattam a netet, ha valaki más nem segített. Lassan mindent megtudtam, talán kicsit többet is mint kellett volna.
......... Erika néven bukkantam rá és innen tudtam meg, hogy férjhez ment. Az iWiW rendszerében pedig nem okozott gondot megtalálni. Mikor megláttam a férje fényképét, arra gondoltam, jól választott. Az évek teltek, a gyermekek nőttek, Erikának nemsokára bájos kisleánya született. A találkozás ideje mégsem közeledett.

******

Szeptember végi vasárnap történt, kisebbik lányom korcsolyázni hívott. Sikerült a rollerezésre rábeszélnem, mert lustának, fáradtnak éreztem magam. Menjen, amerre akar, megyek utána, hátha sikerül kusza gondolataim között rendet teremtenem. Emiatt észre sem vettem, hogy átléptem a határvonalat. Két parkrész közötti úton mentünk, leányom igencsak megelőzött engem. A parki sétálóra bevezető útról leányommal egyidős, szöszke fiúcska kanyarodott ki kerékpáron, ügyesen manőverezve. Ismeretlenül is versengeni kezdtek egy rövid távot megtéve. Hirtelen mindketten megálltak és felém néztek, mint akik várnak valamire, valakire.
Az utcából nemsokára kisétált egy nagyon bájos pöttöm kisleány, nagymamája kezét fogva. Ahogy előttem haladtak, megcsodálhattam a kisleányt és vállára omló csigába göndörödő szőke fürtjeit. Ismerősnek tűnt, mintha már láttam volna ezeket a fürtöket valahol, valamikor. Sétáltam mögöttük, szinte már utolérve a várakozó gyerekeket. Már tudtam kik sétálnak előttem, és kíváncsi lettem a gyermekekre. Gondoltam, szépen továbbsétálok mellettük. De lépteim alatt meg-megcsikordult az úton szétszóródott kavics.
A kisleány és nagymamája megállva rám néztek. Kitérni nem lehetett, mert észrevettem, hogy Zsuzsa néni megismert. Ráköszöntem, és beszélgetni kezdtünk. Nem állt szándékomban hosszúra nyújtani, de így legalább lehetőségem volt megnézni a gyermekeket. Már készültem elköszönni, mikor a fiúcska hirtelen a kis utca felé nézett. Akaratlanul követtem tekintetét és láttam, hogy valaki közeledik. Az arcát nem láttam, de egy pillanat, egy mozdulat elég volt, hogy tudjam, kit rejtenek el néha-néha a facsemeték. Zsuzsa néni mondott még valamit, de értelme nem jutott el hozzám. Szerettem volna elfutni, valahol máshol lenni, de lábaim nem engedelmeskedtek. S lelkemben egy hang felkiáltott. Ne most, ne ilyen váratlanul, erre nem vagyok felkészülve!
Az utcából kiérve elindult felénk, és oly sok év után megláthattam a legszebb nőt a világon. Ott álltam földbe gyökerezett lábbal és tehetetlenül néztem, hogy Erika közeledik hozzánk. Velem szemben megállt és hosszan a szemembe nézett. Érzelmeim oly elemi erővel törtek fel bennem, hogy megszólalni nem tudtam. Csak néztem, néztem azt a gyönyörű kék szempárt. Percekig vagy csak pár másodpercig? Szemöldökét felvonta, az apró ráncok összefutottak homlokán, és édesanyához fordult. Ismertem jól ezt a mozdulatát, mely úgy ért, mint derült égből a villámcsapás.

Nem ismert meg. Megjött tőle a hangom és végre rá tudtam köszönni. Hangomra ismét rám nézett s szemében olyan fényeket véltem felfedezni, mely azt hiszem, mindkettőnket visszarepített az időben. Mert pillantásában egy régi Duna-parti tábor csillagokkal teleszórt ege alatt vígan lobogó tábortűz lángjai voltak. Bizonytalanul mozdult, s aprót felém lépett, mozdulata mágnesként vonzott és én is felé léptem. Bátortalanul egymáshoz hajoltunk. Arcomat érte két baráti csókja; vágytam rá, de nem gondoltam volna, hogy ebben valaha részem lehet.

Beszéltünk a közelmúltról és jelenről, a bánatról és az örömről. Amiket mondani szerettem volna, előtörtek s készen vártak, hogy őszintén kimondjam őket. Nem tettem, nem tehettem, s tudtam, szavaim örökre kimondatlanok maradnak. Igyekeztem gyorsan visszazárni gondolataimat, de elkéshettem vele. Megláthatta rajtam, megérezhette, mert pillantásai riadtak, fagyos hidegek lettek. Váratlanul kisleányát maga előtt terelve elindult vissza az úton, sietve. Utánuk mentem akarva-akaratlan, mert búcsúzóul valamit mégis mondani szerettem volna, de megálltam és szomorúan néztem, ahogy ismét távolodik tőlem. Reméltem, talán búcsúzóul rám néz; nem tette.
Lelkem felkiáltott. Nem ezt akartam, bocsáss meg, ha megint fájdalmat okoztam! Őszintén, nem ezt akartam. Százszor, ezerszer álmodtam meg ezt a percet, de reméltem, soha nem történik meg. Mert tudtam, hogy a valóság az álmokat nem közelíti meg. Pedig úgy vágytam rá, vártam rá! A legtöbbet, a barátságát reméltem elérni. Ha már nem mondhatom el neki, hogy amit iránta érzek még mindig, az szerelem. Tisztán, szívből, őszintén, akkor, most és örökké. Sajnos azt nem sejtettem, hogy a szakítással a barátságát is elveszítem. Ennyi idő után mást már nem mondhattam volna neki, csak azt, hogy köszönöm. Köszönöm mindazt, amit értem tett, hogy szeretett és szívemben szerelmet ébresztett.

Leányomat messzire előre küldtem, nehogy meglássa, amit képtelen voltam elrejteni. Hogy magyaráztam volna el neki, miért okozták ezt a viszontlátás percei. Szívem elkezdte újra a perceket számolni, reménykedve, hogy útjaink egyszer még összefutnak. S akkor talán már megérettünk arra, hogy úgy nézzünk egymásra, mint egy régi jó barátra. Tudom, mindenünk a családunké, de szívemből egy darab örökre az övé. Szerelmünk emlékét soha el nem feledhetem, mert mikor feledem, akkor végleg elveszítem.

Ébredés

A történet nagy hatással volt rá, és kibeszéltük azon részleteket, amiket nem írtam le vagy csak részben érintettem. Meglepte, hogy az élet milyen furcsaságokat, véletlen egybeeséseket rejt. Mikor megkérdezte, hogy Erika hány éves, és azt válaszoltam: "pontosan 23 évvel idősebb nálad", nagyon meglepődött.
"Egy napon születtünk?" – tette fel a kérdést.
"Nem, de azon a napon kellett volna megszületned" – válaszoltam. "Továbbá a húgod és Erikának a fia is szintén egy időben születtek, nem azonos napon, de azonos évben és hónapban."
"Tehát ez volt az a dolog, amit állandóan hajnalig írogattál?" – faggatott tovább.
"Igen, ezt is. De nem emiatt nem alszom soha éjszaka. A munkám nagy segítség abban, hogy ráfogjam, mért vagyok mindig ébren. Hiszen mindig éjjel dolgozom. De amiatt nem alszom éjszaka, még akkor se, ha tehetném, mert nem merek.
Nagyon régen kezdődött, és még ma is rendszeresen van egy visszatérő álmom és azt hiszem, ilyenkor még beszélek is. Igaz, az évek alatt magamra erőltettem: ha elkezdek álmodni, rögtön felébredek."

"Ez ellen valamit tenned kell!" – tanácsolta. És olyan dolgokat vetett fel, amik már nekem is megfordultak a fejemben.
"Találkoznod kellene vele és elbeszélgethetnétek" – Ezt a tanácsot már egy orvos is javasolta, mondván, ő meghallgat; de ezen a problémán csak egy ember van, aki segíteni tudna, mégpedig az, aki szóba sem áll velem. És hiába találkoztam vele, a körülmények nem tették lehetővé, hogy megkérdezzem tőle azt az egy dolgot, ami nem hagy nyugodni."
"Hívd fel telefonon" – javasolta.
"Ez nem olyan egyszerű, hiszen férjes asszony!"
"Akkor beszélj előbb a férjével!"
"Nem hinném, hogy a férje megértené, és nem akarom a férjét magamra haragítani (mekkorát tévedtem)." "Tényleg, mit tudsz a férjéről?"
"Mindent, és mégis semmit. Egy fórumon botlottam bele egy érdekes nick-név alatt, és itt a véleményei alapján sok mindent megtudtam róla."
"Akkor találkozz Erikával a munkahelyén, oda bárki bemehet" – javasolta.
"Hát, szerintem rögtön kidobatna a biztonsági szolgálattal, ha ezt megtenném."
"Ennyire nem gyűlölhet."
"Sajnos én meg az hiszem, hogy igen, és ez az a dolog, amit meg szeretnék tudni: hogy miért."
"Valami módon mégiscsak beszélned kellene vele, mert ezeknek az álmoknak véget kell vetni. Valahogy még egyszer találkoznotok kellene! Ígérd meg, hogy beszélsz vele, ígérd meg, hogy valahogy megkeresed!"
Megígértem, hogy ezen a nyáron, ha törik, ha szakad, sort kerítek rá (milyen könnyelmű ígéret, mennyire betarthatatlan). De van egy apró fénysugár, hiszen azóta már egyszer láttam.

Történt egy reggel, hogy a műszakból ismét azon a környéken végeztem, ahol Erikáék laknak. Kényelmesen sétáltam a központban levő buszvégállomás felé, az időjárástól függetlenül mindig legyalogolom ezt a három megállót, sosem várom meg a járatot. De a mai reggel mégis tartogatott egy kis meglepetést. Kisebb kereszteződésben álltam és vártam, hogy áthaladhassak. A mellékutcából lépett ki elém, a kereszteződés túloldalán. Telefont tartó keze eltakarta az arcát, mégis rögtön megismertem. Mivel ugyanabba az irányba indult, amerre én is tartottam, megindultam pár lépéssel mögötte. Utolérjem, megszólítsam? Többször tettem fel magamnak a kérdést, nem tudtam hirtelen eldönteni. Addig-addig töprengtem rajta, míg a metróaluljárónál elnyelte a reggeli forgatag.

Elérkezett a tavaszi szünet, mindenki kikívánkozik a szabadba. Lányommal csatangoltunk kisebb ügyeket intézve, mikor arra a környékre tévedtünk, ahol Erika szülei laknak. Megemlítettem neki, hogy emögött a ház mögött találkoztam Erikával.
"Sétáljunk arra!" – javasolta.
Besétáltunk a parkba, de a parkban rajtunk kívül más is volt. Szöszke, pöttöm kislány a kerékpározás alapjait próbálta elsajátítani nagymamája segítségével. Lányomnak elmondtam, hogy akik velünk szembe jönnek: Erika édesanyja és lánya, s mivel nem akartam velük találkozni, hirtelen menekülőre fogtam a dolgot.
Hogy fogok így Erikával beszélni, ha még az édesanyja elől is elmenekülök? Ez a sietség a lányomnak is feltűnt.
"Nem rohanhatsz el állandóan, mert akkor ennek sohasem lesz vége."
Beláttam, hogy igaza van, és hogy az események elé menjek, hazaérve beültünk az autóba, és elkocsikáztunk oda, ahol Erikáék laknak. Végigsétáltuk a környéket, megmutattam, hol dolgozik a férje, hol laknak és a gyerekek hova járnak. Szerencsémre egyikükbe sem botlottunk bele.
Pár nappal később egyik kollégám megkért, ha kocsival vagyok, dobjam már haza. Addig-addig navigált, míg legnagyobb meglepetésemre az Erikáék háza melletti parkolóban találtam magam. Kiszállva körülnéztem és az előttünk levő park túloldalán megpillantottam, amint kislányát éppen oviba kísérte. De nem nézhettem őket sokáig, mert kollégám meginvitált egy reggeli friss kávéra.

Igen eldumáltuk az időt, és kezdtem fáradtnak érezni magam; irány haza. A kocsiba beülve már indítani készültem, mikor hirtelen feltűnt előttem, karján átvetve lánya téli overallja. Megdermedtem; hiába volt leeresztve az ablak, mégsem voltam képes ráköszönni. Néztem, ahogy átmegy a parkon és azon töprengtem, van-e értelme annak, hogy beszéljek vele.

Beköszöntött a nyár, de Erikával mégsem sikerült találkoznom, igaz, nem is erőltettem. De a családtagjaival ha akartam, ha nem, mégis mindenhol sikerült összefutnom.

Elmúlt a nyár, és az ígéretemet nem tudtam betartani. Az iskolakezdési hercehurca miatt a lányom nem is kérdezte. Igaz, nem is kellett, mert ha történt valami, rögtön beszámoltam róla.

Hűvösebbek lettek a reggelek, és ismét hazafelé tartottam. Munkarendem szinte havonta változik, és mostanában megint Erikáék környékén végzek. Ha akarnám, akkor sem tudnám kikerülni a házuk előtti parkot, mert ezen átvágva a legrövidebb, és emiatt a párhuzamos utcán szoktam végigmenni. A parkot már régen elhagytam, már látszott a főút intenzív forgalma. Megálltam egy pillanatra, hogy elővegyem a pipám. Már tízen éve leszoktam a cigarettáról, de néha a pipával füstfelhőbe burkolom magam. A délutáni programokon gondolkodtam, közben megtömtem a pipám. Meggyújtani azonban már nem volt lehetőségem. Egy hang, egy beszédfoszlány... úgy ért, mit az ostorcsapás.

Hirtelen elindultam, de egy pillanatra hátranéztem. Erika és a családja jött mögöttem. Meggyorsítottam lépteim, nehogy beérjenek, és csak a főút kereszteződésénél mertem ismét hátrapillantani. Senki nem jött mögöttem. Most mit csináljak, merre menjek? Nem akarok találkozni velük. Hirtelen ötletként felhívtam a lányom. Elmondtam mi történt, hogy majdnem összefutottunk, de szerencsémre mégsem.
"Tehát megint nem mertél beszélni vele, nem ezt ígérted!" – kaptam meg a magamét.
Hát igen, miért is ígértem meg, ha nem merem megszólítani.

Nem tudom meddig álltam egy helyben, de végül elindultam a buszvégállomás felé. Lesétáltam a metróaluljáróba, de a lépcső alján mintha betonfalba ütköztem volna. A lépcsővel szemben álltak, beszélgettek a férjével. Nem, nem és nem! Akkor sem megyek oda hozzájuk.
Határozott léptekkel mentem el előttük, és végre a túloldali lépcsőn mehettem felfelé. Hirtelen megtorpantam: mikor beszéljek vele, ha nem most. Lesz-e lehetőségem rá még egyszer? És ugyanazzal az elszántsággal, mint ahogy eddig kerültem, menekültem a találkozás elől, elhatároztam, beszélek vele. Most vagy soha!

Megfordultam, és irány le a metróhoz. Abból indultam ki, ha valamelyik busszal menne tovább, akkor a megállóban búcsúzkodnának. Talán a harmadik szerelvény érkezett be a megállóba, mikor feltűnt a bejáratnál, és rögtön a legközelebbi ajtón be is szállt. Sikerült ugyanabba a kocsiba beszállnom, és pár méterre tőle két utas mögött megállnom. Most hogyan tovább...? Nem jutott semmi az eszembe.
Ha most megszólítom, hogy fog reagálni? Voltak elképzeléseim és nem szerettem volna, ha beigazolódnak. Úgy látszik megérkeztünk, mert kiszállt, és ha körülményesen is, de sikerült nekem is kiszállnom. Azonban a mozgólépcsőnél szem elől tévesztettem. Talán jobb is így. Mikor felértem a kijárathoz azért még körülnéztem, de nem láttam. A megérzéseimre hallgatva a jobb oldali ajtón mentem ki. Pár méterre a kijárattól meg is pillantottam, amint befordult az első utcába. Utánasiettem, és be is értem pár lépés alatt.

Ráköszöntem, és még mielőtt belefoghattam volna a mondandómba, bizonytalankodás nélkül közölte: nem akar beszélni velem. Ezek szerint már a metróban észrevett, és úgy tűnt, igencsak paprikás a hangulata.
"Kérlek, szánj rám egy percet, megígértem a lányomnak, hogy beszélek veled."
Így utólag ezernyi más eszembe jut, amivel megállásra késztethettem volna. Mivel mégsem állt meg, én is sietősebbre fogtam lépteim. Sejtettem, hogy hamarosan megérkezik céljához. Nem is tévedtem, mert pár lépés után besietett egy díszes kapun. Beléptem utána és rögtön egy gondolat siklott át rajtam:Túlmentem egy bizonyos határon, s ha most megfordulok, talán következmények nélkül távozhatok, de ebben az esetben nem lesz következő lehetőség. Amennyiben továbbmegyek, igen kellemetlen helyzetbe hozhatom őt és magamat. Egyik lehetőség sem kecsegtetett semmi jóval, ezért egy köztes megoldást választottam. Irány a recepciós pult. Ha végeztem és ő már nincs a bejárati csarnokban, távozom. Ha még ott van ..?

A pultnál álló fiatalember készségesen továbbinvitált és a liftekhez irányított. Megfordultam, és Erika még mindig az éppen megérkező liftre várt. Mire odaértem, már beszállt a fülkébe és az üvegajtók kezdtek bezáródni. Rám nézett, és úgy érzem, azt a pillantást soha nem fogom elfelejteni. Talán ennek is köszönhető, hogy mielőtt átgondoltam volna mit teszek, beraktam a kezem a záródó ajtók közzé. Az ajtók visszanyíltak és tudtam, hogy őrültséget csináltam és ez az utolsó lehetőség. Nem léptem be a liftbe, inkább még egy kísérletet tettem: Erika, kérlek...?!
Visszazárhatta volna az ajtókat, de inkább kilépett a fülkéből. Azonnal éreztem a feszültséget a levegőben, amint átsétált a szemben levő lifthez. Útközben szólt a biztonsági szolgálatnak, hogy engem ne engedjenek tovább. Akaratom ellenére is elmosolyodtam, pedig a kialakult helyzetben nemigen volt okom mosolyogni. Csak eszembe jutott, mikor azt mondtam a lányomnak, hogy kidobatna a biztonsági emberekkel. De még mindig ott állt előttem pár méterre. Erika kérlek, adj egy percet, csak kérdezni szeretnék valamit. A válasza azonnali volt: "Hagyj engem békén!".
Ebben a pillanatban valami történt és hirtelen, mint egy ébredés mély álomból, úgy eszméltem rá a valóságra.

Felment a lifttel és én kiléptem az épületből.
Valahogy más volt minden, az utcai forgalom, a levegő illata, egyszerűen megfogalmazhatatlan. Azért egy kellemetlen gondolat is utat tört magának. Van valami, amit ezek után feltétlen meg kell tennem. Beszélnem kell a férjével, tisztázni ezt a kellemetlen helyzetet, amit okoztam. Mivel nem volt meg a telefonszáma, hazaérve körülnéztem a neten. Nem volt öt perc, hogy megtaláljam a vállalkozása oldalát. Kicsit erősebben szorítottam a készüléket mikor megnyomtam a hívógombot. Hátha foglalt vagy nem kapcsolható, de a második csengetésre felvette.

Kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak, és ezek után elmondtam, miért hívtam fel. Természetesen már tudott az eseményekről. Nem részletezném a közel húsz perces beszélgetésünket, de az első percekben beigazolódott a lányom igaza. Vele kellet volna beszélnem, mielőtt bármit is tettem volna.
Addig is sejtettem, hogy Erika helyesen választott; a beszélgetésünk után már megvoltam róla győződve. (E formában is köszönöm neki, hogy meggondolatlan tetteimre nem keresett más magyarázatot és ismeretlenül is hitelt adott szavaimnak.)
Röviden elmondtam neki, mi késztetett arra, hogy Erika után menjek. Szerettem volna megtudni, miért haragszik rám ennyire engesztelhetetlenül. A válasza meglepetésként ért. Megismerkedésük után sokszor beszéltek rólam és a kapcsolatunkról. Ezáltal teljesen biztos benne, hogy Erika sosem haragudott rám.
Más lenne a véleménye, ha látta volna, amit én láttam, hallotta volna, amit én halottam. Ha mégis igaz, amit mondott, vajon mit rejt el Erika a harag fátyla mögött? Szerintem semmit, mert amit akkor és ott éreztem, az volt a valóság. A szeme, a hangja és mozdulata a napnál világosabban hozta tudomásomra az igazságot. Mert az a nő, aki velem szemben állt, már nem az volt, akit én ismertem. A felismerés pillanatában a láthatatlan láncok elszakadtak, és csörömpölve hullottak a márvány kövezetre. Ott és akkor valami véget ért és valami elkezdődött. Már sokkal hamarabb elkezdődött valami, csak addig a pillanatig vak voltam észrevenni, bevallani.

Pár nappal később a konyha ablakából néztem a csillagos eget. Hamarosan indulnom kell. A kávéfőző utolsó hörgésével magára vonta a figyelmem, és a friss kávé illata azonnal körbejárta a konyhát. Feleségem váratlanul átkarolt és hozzám bújva megkérdezte: "Szeretsz?"

A válaszon gondolkodnom sem kellett, mert a szívem azonnal megsúgta mit kell mondanom.

Nem tudnék nélküled élni.

Előzmények

  • Monopoláris szerelem

    Egy kis mese az életről. Mindenféle túlzás és segédanyag nélkül.

  • Nélküled...

    A szerelem vak, mégis mindig lenyűgöz a puszta ereje, mely magával ragad és nem enged.

Hirdetés

Copyright © 2000-2016 PROHARDVER Informatikai Kft.