Ma bankban voltam. A biztonsági őr mellettem hajolt le tolláért, melyet elejtett. A pisztolyát csak azért nem vettem el, mert nem akartam rabolni.
Kevés volt az ügyfél, az üres rekeszekben unatkoztak az alkalmazottak. Az egyik hölgy tőlem két lépésnyire papírpénzt számolt, úgy arasznyi tételben. Oda álltam, és csak annyit mondtam, hogy hu! A nő megrettent, elfehéredett. Biztonsági pali éberkedett, kiszúrta. Megkért, hogy fáradjak be az irodába. Eltörpülök mellette, mentem önként.
Faggattak, gyóntattak. Motozzanak meg, mondtam én, hátha van nálam akkora mordály, mint a biztonságinál. Nem motoztak, nem nyúltak a gatyámba.
Kíváncsiskodtak, miért csináltam. Mit? Hát azt, hogy hu! Hát azért, hogy vegyék már észre, provokálják a rablókat. Mutogatják a kötegnyi pénzt, és ha előkerül egy fegyver, a biztonsági őr dobja el elsőnek a sajátját. Hümmögtek, hammogtak, bocsánatot kértek, elengedtek.
Soron kívül intézték ügyemet ezután, panaszom se lehet. Tessék mindenkinek azt mondani banki ügyintézésnél, hogy hu!

Fészekből kirepült lányom két bank ügyfele. Fél éve más lakcíme van, és ezt közölte minden hivatalos helyen. Mindhiába. Levelei a bankoktól továbbra is hozzám érkeztek.

Első bank.

Nem túl rég meguntam a dolgot, és sétáltam egyet. Vittem a levelet a bankba.
Betoppanék, a biztonsági őr fölém tornyosula. Mondom neki, miért jöttem. Majd mindjárt intézkedik, mondja ő. Pár pult, egynél ügyfél. A legközelebbi előtt üres a szék, int az alkalmazott, mehetek. Biztonságikám megerősíti, mehetek. Azt nem tudom, milyen alapon akadályozhatott volna meg benne, megyek. Ügyintéző nem kínál hellyel, így nem ülök le. Előre köszönök jó szolga módján, és boldogan nyugtázom, hogy válasz is van. Felpörögnek az események, ügyintéző megkérdi, miért jöttem.
Ezt annak idején úgy kérdezték, hogy mivel szolgálhatok, esetleg miben lehetek segítségére.
Mondom, csak mondom, hogy a lányom, meg téves cím, és elé teszem a levelet. Rá se néz, és úgy kérdi, mit csináljon vele. Mondom küldje arra a címre, melyet a lányom már közölt a bankkal. Jöjjön be személyesen, mondja ügyintézőkém. Bement a központiba, mondom én. Nem érdekli, a levelet meg adjam át személyesen.
Azt már nem, mondom én, nem vagyok a szolgájuk, kifutó fiújuk. Itt hagyom, legyen a bank felelőssége, semmi közöm hozzá.
Elköszönök, unott válasz, biztonságikám hóna alatt kimegyek.

Irány haza, gépet bekapcsolom, levelezőt megnyitom, e-mail a banknak. Leírom a tortúrát, a szenvtelen ügyintézőt, nyugalmam következetes zavarását, lányom publikus elérhetőségeit. Másnap jön a válasz, idézném is:

"Tisztelt Solymosi József úr!

Köszönjük, hogy levelével felkereste Ügyfélszolgálatunkat!
Rendszerünkben ellenőrzésre került a postacím.
Kérésére felvettük a kapcsolatot lányával, és egyeztettünk.
Az Önt ért kellemetlenség miatt szíves elnézését kérjük.

Tisztelettel,
X Y"

Teljes név volt az aláírás. Intézkedését megköszöntem tisztelettel. Azóta békén hagy az első bank.

Második bank.

Két hónapig nem kaptam lányomnak címzett levelet tőlük. Két hete újra jött egy a nevére.
E-mail ment. Hasonló a szöveg az előzőhöz. Egy lépést se teszek ezután egyetlen bárgyú bank miatt se, amely képtelen tudomásul venni a hivatalos, személyes ügyintézést, adatok módosításáról szóló bejelentést.
Vártam a választ.

Lányommal nincs gond, tényleg bejelentette mindkét banknál a címváltozást.
Az egyik nem vette tudomásul, aztán némi ráhatásra rendben van minden.
A másik meg mit izél? Két hónapig képesek az új címre kézbesíteni, aztán rátérnek a régire?

Másnap történtek dolgok, melyen sírva röhögtem.
Második bank nyüszítve húzta be fülét-farkát, úgy könyörgött bocsánatomért. Címemet törölték adatbázisukból, gondot továbbították illetékes osztályhoz, hamut szórtak a fejükre.
Megbocsájtottam, jószívű vagyok. Ezt meg is írtam a banknak, mely még mindig személytelen levelet írt, ügyintéző neve titok. Velük (is) vége(?).

Más, vagyis (háromszor) harmadik eset.

Hogy a fene egye meg, hát nem jött három újabb levél lányom nevére? Dehogynem. Az egyik nyugdíjpénztártól, a másik másik, a harmadik újabb hivatalos helyről.

Hónapok után újra megtalálták azt a címet, amelyet a lányom már nem használ.
Ittam egy kávét, leültem a gép elé, barátom a Google, megkerestem az elérhetőségeket. Mindhárom feladóval közöltem, hogy ez a cím csak az enyém, és megtiltom, hogy használják, adatbázisukban tartsák. Blablabla, személyiségi jogok, azoknak kormánybiztosa, stb.
Betojtak.
Órákon belül biztosított mindhárom cég arról, hogy a büdös életben, meg soha, nekem meg pláne nem, ha nem akarom, és bocsánat, de nagyon, meg ha nem is mostam meg a talpam, ők akkor is szívesen nyalnák, mindez teljes név aláírásával.
Ezzel természetesen nem szándékom megsérteni a végtelenül udvarias ügyintézőket. Inkább arra szeretnék rámutatni, hogy kellő határozottsággal elkerülhető az inzultus.
Ugyanis a postacím személyes adat. Adott személyhez kötött címre csak az írhat, küldhet bármit, akinek a tulajdonos megengedte. Akinek megtiltotta, az nem. Jelen esetben a tiltásnak írásos nyoma is van, tehát több levél ezektől a feladóktól nem pottyanhat a ládámba. Ha mégis, akkor felkerekedek, megkeresem a tettest, és beletömöm a pofájába küldeményét.

Amig nem computer vezérelt mindent, addig emberség uralkodott. Mikor egyik előző munkahelyemen kiépítették a technika áldásának hálózatát, minden megváltozott.
Gyorsaság helyett türelem kellett, és a 2 fős könyvelésből 5 fős társaság lett.