Egy pár hónapja történt mikor is egy PC-s magazint akartam megvenni. Semmi dolgom nem volt (hétvége) az idő is remek volt és mivel a közelünkben nincs újságárus, hát robogóra pattantam és elindultam. Bánatomra az első helyen nem kaptam. Sebaj gyerünk a következőhöz. A következő (ami épp útbaesett) megálló a régi lakóhelyünknél volt ahova régen lejártam újságért.

Régen mindíg imádtam újságot venni (nem csak régen még most is). Akkoriban háromféle volt nálam közkedvelt (mikor meyikre volt pénzem) PC-s, autós és horgász (akkoriban még járatam pecázni) magazinok.
Valamiért mindíg nagy örömmel indultam le a standhoz. Nagyon szerettem a friss újság illatát, a színes csodás képeket és az érdekes történeteket, leírásokat. Alig vártam, hogy hazaérjek és végig böngészhessem a frissen szerzett magazint (még mindíg megvannak a régi 10 éves vagy még annál is régebbi magazinok).

Általános iskolába jártam mikor megesett velem, hogy egy nap elindultam az újságoshoz. Az árus egy igen mogorva kinézetű fickó. Odaérvén illedelmesen köszöntem ahogy tanítottak aztán kivettem az újságot, hogy belelapozzak, ekkor rögtön rámszolt, hogy csak nézni nem hozzányulni. Ezt nagyon utáltam. Letettem elé és mondtam, hogy ezt kérem és átnyújtottam a pénzt. Megszámolta eltette, én megköszöntem és elmentem. Persze ő se az elején, se eljövetelkor nem köszönt csak sanda pillantásokat vetett rám nehogy elvegyek egy újságot. Mit ne mondjak elég lekezelő volt. Kisiskolásként nem nagyon foglakoztam vele csak elköszöntem és indultam is hazafele.
Mikor hazaértem megvizsgáltam pénztárcám szegényes tartalmát és észrevettem, hogy kevesebb van benne 200 forinttal. Elkezdtem járatni az agyam, hogy vajon hova lett.
És akkor leesett, odaadtam az újságárusnak és észre sem vettem, többet adtam.
Kétségbe estem.Minden forintnak meg volt a helye és most 200 forint csak úgy elment. Negyon elszomorodtam. Elkámpicsorodva közöltem Édesanyámmal, hogy mi történt. Gondoltam mérges lesz rám. De nem, még egy kicsit se. Megnyugtatott, hogy semmi baj ne legyek szomorú és, hogy ennyi öröme legyen az életben annak az árusnak (utánna nem is mentem oda).
Ekkor döbbentem rá igazán, hogy vannak olyan emberek akik... hogy is mondjam... ilyen mocskok.

Visszatérve az elejére mikor megérkeztem az árushoz az előző kis történethez képest kb. 9-10 évvel később odamentem és egyből az volt a dolgom, hogy kivegyem a magaznit és átlapozzam. Kijött köszönt közben vigyorgott és megkérdezte segíthet-e. Megköszöntem és tovább lapozam majd pár másodperccel később letettem elé és közöltem, hogy ezt kérem. Odaadtam a pénzt, többet mint az újság ára. Eltettem az újságot és a pénztárcámban matattam (kíváncsi voltam, hogy vajon adja-e a visszajrót). Visszadta. Közben nyájasan megjegyezte, hogy még pont időben érkeztem mert épp zárni készült és közzben végig az arcán volt azaz idegesítő vigyor (régen bezzeg nem volt ilyen kedves). Mosolygtam és elköszöntem.
Megamban gondoltam tényleg ''pont időben''.

Ő volt az első aki meglopott (persze az én figyelmetlenségem is közrejátszott). És igaz, hogy csak 200 forinttal de akkoriban nekem az nagy pénz volt. A mai napig él bennem az akkor megtörténtek, bár ma már csa nevetek rajta.
Akkor megtanultam, hogy ne bízzak senkiben, mert ott vernek át ahol csak tudnak.