Időhúzás...



Napjainkra a tudományos és főleg a technikai fejlődés már-már ijesztő tempót vesz fel. Gyakorlatilag nincs is már olyan dolog, amit - kellő mennyiségű forgótőke ellenében – ne kapnánk meg az eladóktól, szolgáltatóktól. A fejlett országokban az igények folyamatos növekedése irreálisan magas kibocsátást indukál, mely egyrészt dicsérendő dolog (mint tudjuk, varietas delectat), másrészt azonban lassan elviselhetetlen terheket ró Anyaföldünkre. A világ előrehaladottabb felén immáron fényszennyezésről beszélhetünk, az elmaradottabb részeken ugyanakkor gyötrő energiahiánnyal szembesül az oda utazó. Hogyan lehetséges az, hogy egy bolygón, mely akár kétszer ennyi embert is szó nélkül kiszolgálna, ekkora különbségek legyenek úgy társadalmi, mint gazdasági téren?

A választ egy meglehetősen komplex rendszer elemzése adhatja meg. Ezen szisztéma fontos eleme, jövőben egyre sürgetőbb megoldást kívánó probléma, az olajra épülő gazdasági berendezkedés mostani cikkem témája.


A kezdetek


Mit tudunk a kőolajról? Fekete. A földből nyerjük. Éghető. Nehezen lemosható. Büdös. - Sorolná egy általános iskolás. Legfontosabb jellemzője talán mégis az, hogy nincs az a nemesfém, amely birokra kelhetne vele felhasználhatóság szempontjából. A „fekete arany” mikroorganizmusokból képződött évmilliókkal ezelőtt. Páratlan kincse ez a természetnek, maga a folyékony energia, mely egyenest a Napból származik.

Az ember akkor fedezte fel az olajat, mikor észrevette szivárgásait a felszínen. Egykor fegyverek kenésére használták, alkalomadtán befűtöttek vele az oltárok tövében. Jól megvolt az emberiség az ipari mennyiségű nyersanyag nélkül is. Az 1850-es években például az Egyesült Államokban mindössze egy gyűszűnyi volt az egy főre jutó olajfogyasztás (vajon mire használhatták?).

1855-ben aztán egy tudományos cikk bebizonyította, hogy a kőolaj 90%-a desztillálással a kereskedelemben is eladhatóvá alakítható. A földkerekség első olajcége a magas hozam reményében alakult 1859-ben, a Seneca Oil Company nevet vette fel. Lelkes vállalkozók fogtak össze, hogy megkíséreljék fúrással keresni az olajat, mindezt előttük még senki sem próbálta. Vezetőjük, bizonyos Edwin L. Drake létrehozott egy gépházat és egy fúrótornyot, a pennsylvaniai Titusville közelében, egy farmon. A területet Oil Creeknek nevezték, itt ugyanis a fekete arany magától „tört” a felszínre.



Az általa megnyitott kút naponta mintegy 40 liter olajat hozott a felszínre. Ez a csekély mennyiség is elég volt azonban, hogy 24 órán belül a közeli telkek árai az egekbe szökjenek…
A fellendülés ettől kezdve megállíthatatlan volt. (Az első sikerek után gyorsan szaporodtak a fúró vállalkozások a környéken, megindult a vasúti szállítás is. A lelőhelyekről később már csövekkel szállították az olajat az állomásokig, így a transzferköltségek 2/3-adát megspórolhatták.) Miután világossá vált, hogy az olaj szinte kimeríthetetlen készletekkel kecsegtet, a desztillációs technika tökéletesítésével új piacok nyíltak az üzletemberek előtt. Ebben az időben az eljárással hengerolajat és kenőolajat állítottak elő.


Ne kóstold meg, annyira mégsem finom (próbáltam!)




Mielőtt a kőolaj, illetve termékei a piacra kerülnének, a nyersolajat lepárlóüzemekben veszik kezelésbe. Mindez hosszú, bonyolult, mégis szinte teljes mértékben automatizálható folyamat. A finomítás végeztével számos végterméket számolhatunk össze. Ezek:

-gáz (a földgáz kiegészítéseként)
-benzin (egykor ez értéktelen melléktermék volt)
-sugár-hajtóművek üzemanyaga (a kerozingyártás alapja a petróleum)
-Diesel-olaj (sok autó, mozdony, hajó, traktor(thx to ALI_G) üzemanyaga)
-fűtőolaj
-kenőolajok és maradékok (ide tartozik pl. a paraffin, a nehézolajok, de az aszfalt is!)


Egy olyan, de milyen jövő felé?


Mint láthatjuk, az élet megannyi területén találkozunk az olajjal s származékaival. A legkülönbözőbb ipari folyamatok fontos hozzátartozói ezek az anyagok. Nem véletlen helytálló azon állítás, miszerint olaj nélkül nem létezhetne a modern civilizáció. Semmi probléma ezzel még jelenleg, a készletek ugyanis hatalmasak.

Egyvalami mégis nyugtalaníthat bennünket. Ahogy a Nap, úgy a Föld olajtartaléka sem örök. Olyannyira nem, hogy bár életadó csillagunk még pár milliárd évig ontja fényét, a kőolajtartalékok kimerülése már a mi generációnk életében bekövetkezik. A legdurvább becslések szerint is legfeljebb 2050-ig szipolyozhatjuk a talajt, utána csak elvétve lelünk majd erre a drága kincsre. Időnk tehát nincs sok, de ami még elszomorítóbb, az érdekek jelenleg semmiféle alternatívát nem engedélyeznek főként energiatermelés terén. Pontosabban fogalmazva, az arányokon nem vagyunk hajlandóak változtatni.


A második részben a fenti érdekeket, valamint a lehetséges alternatívákat tárgyalom.
Folytatás: [link]