„Éld úgy a jelened, hogy a jövőd egyszer büszke múltad legyen.”

David zihálva tekintett órájára, már csak valamivel több mint tizenhárom perce maradt. Az érkezés időpontját meglepően pontosan sikerült beállítania, viszont a célterülettől négy utcányira érkezett meg, több mint hat percébe került a megfelelő helyre jutnia. Dühös volt az elveszett idő miatt, holott percekkel ezelőtt még hálát adott az égnek hogy élve érkezett meg. Az időutazás még nem számított a biztonságos közlekedési formák közé, olyannyira nem hogy ez volt az első próbálkozás, közvetlenül pár sikeres állatkísérlet után.

David hat éve dolgozott már az időutazás megvalósításán, mikor eljött a nap hogy megkísérelt egy tengerimalacot visszaküldeni az időben tizenöt perccel korábbra. Épp a berendezést ellenőrizte utoljára mikor megpillantotta a tengerimalacot az asztalon. Sietve elkapta a kis állatot és megkönnyebbülve indult a ketrec felé miközben az járt a fejében hogy mekkora pech lett volna ha elszökik az állat pont a kísérlet előtt. Napokba telt volna mire letesztel egy másik tengerimalacot, ami igencsak visszavetette volna a tanulmányt. Mikor David a ketrechez ért meghűlt az ereiben a vér. Scrapy a hörcsög a ketrecben élte mindennapos hörcsög-létét, miközben szintén a kezében tartotta Scrapyt. Hatalmas örömkiáltással nyugtázta a férfi a kísérlet sikerét, a gépet még ugyan csak be sem kapcsolta de minden bizonnyal tizenöt perc múlva be fogja melynek eredményét már is a kezében tartotta. Felfokozott érzelmi állapotban kezdett hozzá a rémült állat vizsgálatához miközben csak egy gondolat keringett a fejében: sikerült!

David a sarki ház falának takarásából figyelte a közelben lévő épület bejáratát. A múlt század végi épület tekintélyt parancsolóan magasodott az utca fái fölé, és vetett árnyékot az épületek közt futó kis forgalmú úttestre. David ideges volt egyre csak az óráját leste és az elvesztett idő miatt bosszankodott. "Elveszett idő" ismételgette magában a sors fintoraként hogy most, hogy sikeresen utazott az időben, bosszantja leginkább az idő múlása.

A szemközti épület ajtaján kilépve saját magát vélte felismerni. Fiatalabb és boldogabb önmagát, pontosabban öt évvel korábbi önmagát. Nem sokkal utána barátnője Angela jelent meg az ajtóban. Hosszú hullámos haja kecsesen lengett a nyári szellőben miközben David nyakába kapaszkodva búcsúzkodott. A fal takarása mögül David mozdulatlanul figyelt, távolinak és hihetetlenek tűnt a látvány. Mardosó féltékenységet érzett, kellemetlen érzéssel töltötte el lelkét mikor felismerte hogy éppen saját magára féltékeny. Korábbi felhőtlenül boldog önmagára. Rosszul érezte magát miközben a mit sem sejtő, tudatlan önmagát nézte, dühítette akkori optimizmusa az a bizonyos az "Az élet szép" frázis, hisz ismerte a jövőt mely egyben a múltja is volt.

A férfi elbúcsúzott majd elindult az utcán, a lány hosszasan nézett utána mígnem a férfi eltűnt a sarkon. David ekkor érezte úgy hogy eljött az idő, még utoljára az órájára pillantott majd megindult a lány felé. Sebesen vert a szíve, próbálta összeszedni gondolatait. Számtalanszor elképzelte már ezt a pillanatot de még sosem sikerült a megfelelő szavakat kigondolnia, hisz hogyan is mondhatná-e el mindazt mit érez.
Az út közepére érve mikor már hatalmas mosollyal az arcán szerette volna szerelme gyönyörű nevét: Angela kiáltani hirtelen szúró érzést érzett a mellkasában, ami rövidesen kisugárzott az egész testébe. A földre esve remegve nézte óráját.

- Még túl korán van, nem lehet máris!
mondta alig hallhatóan.

David a Scrapyn való kísérletezés során felismerte hogy nem tölthet korlátlan időt egy másik időben az „idő” csak egy korlátozott ideig tűri meg a nem oda illő elemet, ami jelen esetben David volt. Úgy számolta szűk húsz percet tölthet a múltban, de azt nem sejtette milyen körülmények közt. Égett az egész teste a fájdalomtól, amint a „világ” próbálta kilökni magából.

- Szedd össze magad!
parancsolta magára, miközben próbált nyugalmat erőltetni magára és egyenletesen lélegezni.

Angela felfigyelt az út közepén vergődő férfira. Gyorsan odasietett és ülő helyzetbe emelte a férfit.

- Jól van? kérdezte aggódóan.

David felemelte fejét és mélyen Angela szemébe nézett. A lány tágra nyílt szemekkel határtalanul meglepetten nézett hosszú másodpercekig a férfira. Ugyanaz a szem, ugyanaz a férfi, de mégis más! Soványabb és öregebb, nem az a boldog fickó akit ő ismer. Tekintete elmerült a férfi szemében ahogy már többször is korábban de a férfi szeme többé már nem a boldogságot sugározta sokkal inkább aggodalmat és zavartságot tükrözött.

A hosszú másodpercek alatt David nem törődött az egyre csak fogyó idővel, úgy érezte ennél jobban nem is tölthetné el kevéske idejét. Csak nézte a lányt és azt kívánta bár csak megállhatna az idő és örökké így maradna. Egy régen elfeledett érzés kezdett kibontakozni szívében, amiről azt hitte már sosem tapasztalhatja meg újra. Gombócot érzett a torkában, arcán könnycsepp gördült végig mikor rekedtes hangon megszólalt:

- Szia szerelmem.
a köszönés ismerős volt Angela számára hisz legutóbb alig pár perce ugyanígy búcsúzott el tőle David de ezúttal más volt a hangsúly, míg máskor a boldog várakozást jelentett számára hogy újra láthassa szerelmét most sokkal inkább szomorúan hangzott.

- Hogy lehet ez? Más vagy! Mi történik itt?
- Emlékszel mikor azt mondtam neked hogy nem mondhatom el min dolgozom. Mindig csak annyit mondtam hogy azon dolgozom hogy…

David hangja elcsuklott majd erős köhögés jött rá.

- … több időt tölthessünk el együtt. - fejezte be a mondatot a lány.
- Igen!

válaszolta David majd mosolyt erőltetve az arcára.

- A jövőből jöttem!
- De hogy lehetséges ez? Mennyivel későbbről? És még mindig szeretsz? Házasok vagyunk? Vannak gyerekeink?

Záporoztak a kérdések a lánytól izgalmában, majd a férfi kezét fürkészte jegygyűrű után kutatva. Elkomorodva figyelt fel rá, hogy a férfi sovány ujjain nem volt gyűrű.

- Öt évvel későbbről.
kezdte halkan a férfi

- Nem házasodtunk össze ...
folytatta szomorúan

… és gyerekeink sincsenek
fejezte be lehajtott fejjel majd zokogni kezdett.

- De hát mi történt ...? Miért nem hisz minden olyan …
A férfi könnyeit törölve ismét mélyen a lány szemébe nézett.

- Azért mert meghaltál!
A lány zavartan nézett, túl sok volt számára ez az információ, majd kicsit lenyugodva könnyes szemmel kérdezte:

- Mi történt velem? És egyáltalán mennyi idő múlva?
David válaszolni próbált mikor a lány elkiáltotta magát

- Várj! Ne! Inkább mégsem akarom tudni! Nem akarom úgy leélni az életem hogy pontosan tudom mikor jön el a vége, ha már úgysem változtathatok rajta.
Vagy talán lehet? Várj csak ...
kezdte boldogan

... azért jöttél hogy megakadályozd a halálom, igaz?

A férfi elmerült a lány hatalmas mosolyának látványában mindig is így szeretett rá emlékezni a hosszú egyedül eltöltött évek alatt, azonban egy szörnyű érzés gyötörte a lelkét és szomorúan nyelt egyet.

Vagy mégsem azért vagy itt?
kérdezte a lány kétségbeesetten.

- Bármit megadnék hogy megmentselek, de nem lehetséges.
David próbálta megölelni de Angela ellökte magától.

- Akkor minek jöttél ide hogy elmond hogy meg fogok halni? Hogy ne élhessek boldogan? Hát köszönöm szépen!
- Csak még egyszer utoljára látni akartalak! Mindennél jobban akartam ezt. Megszállottan kutattam a megoldást, feltaláltam az időgépet csakhogy újra láthassalak! Nélküled az életem semmit sem ér, így feltettem mindent egy lapra és itt vagyok! Nem bántam meg, újra és újra ugyan így döntenék, mert csak akkor vagyok boldog ha veled lehetek. Csak Te számítasz!

A lány hirtelen odalépett és úgy ölelte a férfit mint még sosem, erősen szorította. David viszonozta a szorítást mintha ezzel örökké együtt maradhatnának, közelinek érezte a lányt magához, de mégis oly távol volt.

Hirtelen a férfi elviselhetetlen fájdalmat érzett, a rohamokat minden erejét összeszedve eddig sikerült visszatartania, de ez sokkal erőteljesebb volt már képtelen volt színlelni. Teste egyre jobban rángatózott miközben sietve órájára nézett: egy perc.

- Mi ez az egész mi van veled?
Kérdezte Angela riadtan

- Nem maradhatok itt! Próbál kilökni magából, az időutazással instabil állapotot hoztam létre, próbál visszatérni a stabil állapotba.
- Akkor menjünk az időgépedhez, nem maradhatsz itt!

David a fájdalmai ellenére próbált nyugodt maradni.

- Nincs időgép! Csak egy utazásra szólt a jegyem.
- De akkor mi lesz veled? Itt nem maradhatsz de visszamenni sem tudsz?
- Az élet az instabil állapot mely minden élőlény esetében a végtelen stabil állapotba vezet:
A halálba.

David megsimította a Angela haját majd nyugtatni próbálta a ziháló lányt.

- Semmi baj! Semmi baj! Számomra így is megérte. Boldogan dobtam el az életem csakhogy még pár percig veled lehessek utoljára.

Angela ölelte, szorította majd hosszasan szenvedélyesen csókolta a férfit, akivel ugyan csak perceket töltött mégis úgy érezte egy életen át ismerte. David nem törődött fájdalmával csak a szerelme édes csókjára figyelt mikor karján csipogni kezdett órája.
A halk ismétlődő sípolás pár másodpercig szólt csupán, majd örökre elhalhatott. Angela mikor kinyitotta szemét már nem volt vele David. Ölelésében ahol korábban még szeretett párja volt most csak ruhái hevertek melyből mindent beborító hamu kezdett kifolyni. Angela csak zokogott az úton térdelve. Hihetetlen űrt érzett magában amit David hagyott maga után.

- David? De hisz …

Mondta a lány majd futni kezdett a sarok irányába ahol percekkel korábban eltűnt kedvese. Könnyes szemmel inaszakadtából futott és csak a percre gondolt mikor újra ölelheti Davidet az Ő Davidjét akivel ezek után sokkal több időt fog tölteni, minden egyes percét kihasználja hátralévő életének, akármennyi ideje is legyen hátra. A lány zihálva, könnyes szemmel de mégis mosollyal az arcán futott örült tempóban az utcákon, erős fájdalom járta már át vádliját, de mégsem állt meg, a testében felgyülemlett adrenalin egyre csak hajtotta. A kereszteződésben a közlekedő autókkal mit sem törődve csak rohant, elvakította célja, mikor egyszer csak megtorpant. Lassan lépkedett előre. Az járdán egy táska feküdt. David táskája. Közelebb menve megpillantotta egymáson heverő ruháit. Felemelte a pólót melyből hamu szóródott ki. Megrökönyödésében Angela csak figyelte amint a szél felkapja a könnyű hamut és egyre messzebbre fújja tőle. Az érzés ugyanaz volt melyet korábban érzett de ezúttal sokkal mardosóbb volt, sokkal véglegesebb.