Sziasztok!
Bocs ha rövid leszek, de már másodszor írom le ezt a bejegyzést, az előző elúszott.
Bizonyára sokan hallottatok az erőszakos játékok jellemromboló hatásáról. Mégis egyre több ilyen alkotás születik, hiszen az ilyen játékokat sok ember stresszoldónak is használja. A stressz, családi és munkahelyi problémák és a fáradtság a mai rohanó életünk sajnálatos velejárói, amik mindenkit sújtanak. Az már csak rajtunk múlik, hogy ezt hogyan kezeljük.
Valaki számára stresszoldóak ezek a játékok, mások számára pedig pont az ellenkező hatást érik el. Utóbbiak sokszor annyira felhúzzák magukat egy-egy játékon, hogy sokszor a gépen, rosszabb esetben másokon adják le a feszültséget.
Biztosan sokan emlékeztek 1999. Április 20.-ára, amikor két egyetemi diák (És egyben FPS- és Deathmatch-rajongó), Eric "RebDoomer" Harris és Dylan "Vodka" Klebold ámokfutást rendeztek a Coloradóban található littletoni Columbine High gimnáziumban. Tizenöt embert öltek meg sörétes puskákkal és bombákkal felfegyverezve. Előző nap Eric egy videókamerát állított fel a pincében, leült elé egy kempingszékbe egy üveg Jack Daniel's-szel, ölében pedig egy lefűrészelt csövű sörétes puskával. Belenézett a kamerába és elmesélte hogyan fog ámokfutást rendezni:
"- Kib****ttul doomos lesz! Bumm, bumm, bumm! Heh! Ez a kib***ott sörétes puskának a hangja, egyenesen a DOOM-ból!"
Az egész eseményt élőben adta a TV. A közvélemény meg akarta érteni a cselekedeteiknek az okát, és erre ideális bűnbak volt a DOOM és a Quake, az akkori erőszakos játékok legnéppszerűbbjei.
Az ehhez hasonló szomorú események döbbentik rá az embert, hogy sokan mennyire tudnak "hasonulni" a játékban található eseményekkel. Bár jómagam is már rengeteg erőszakos játékkal játszottam, élükön a DOOM-al és az azóta megjelent FPS-ekkel, nem vagyok egy erőszakos alkat. Bár már egy párszor képzeletben elkalapáltam az éppen aktuális főnökömet, a valóságban még nem sokszor kellett (Hál' Istennek!) verekednem. (Katonaságnál azért voltak kivételek).
Néha velem is előfordul hogy az egész napi munka, rohanás és idegesség után, amikor hazaérek, csak arra tudok gondolni hogy előveszek egy FPS-t, és "Szétlövök mindenkit". Néha ez tényleg megnyugtat, de néha pont az ellentétje történik és még idegesebb leszek. Szerencsére annyi lélekjelenlétem azért van hogy nem verem szét ilyenkor a gépet vagy másokat, viszont a szomszédok még három házzal odébb is hallják hogy játszom éppen.
Mindenesetre még mindig inkább ez legyen minthogy én is fogjak egy sörétes puskát és nekiálljak DOOM-ozni a munkahelyemen, ahogy a fent említett fiatalok tették.
Üdvözlettel: Vistaboy.
