Ezt az esszét egy egyetemi feladatnak szántam és gondoltam bepróbálkozok vele itt a Logoutban, hátha lesz valaki olyan elvetemült hogy elolvassa. Nem rövid, ez tény, de ha valaki veszi a bátorságot hozzá, akkor szerintem egy kicsit elgondolkozik. Várom a negatív és (esetleg) pozitív visszajelzéseket hiszen ez a debüt anyag. Ha rossz lett ígérem megszűnök. Az olvasáshoz mindenkinek jó szórakozást kívánok!

Nehéz szívvel fog hozzá ez ember egy ilyen horderejű feladathoz. Felmerül a számos kétely az írás első pillanatától az utolsóig. Sok kérdésre lehet választ keresni egy ilyen esszé során, de ez már magában felvet egy döntési problémát. Rögtön az első gondolat, ami megfogalmazódik tudatunkban: miről is írjak?

Természetesen ezt általában a legnehezebb eldönteni, ugyanis ha valakibe egy kicsinyke kis alkotói véna is szorult – természetesen nem arra gondolva, hogy mindenki regényírónak született – az innen már valamelyest elboldogul. Hiszen az életben nincs egyetlen olyan nap, amikor ne kényszerülnénk döntéseket hozni.

Tulajdonképpen ez a mondat adta számomra az alapötletet ezen esszé megírásához. Ahogyan azt a dolgozat címe is sejtetni engedi, átfogóbb, általános képet szeretnék adni a magam módján az életet végigkísérő döntésekről, történésekről. Nem konkrét matematikai problémákat szeretnék tehát fejtegetni, hanem egy átlagos ember azon gondjait, amikkel nap mint nap szembenéz.

Fel lehet tenni a kérdést: mikortól számít döntésképesnek egy emberi lény és mik az első döntések, amiket meghozunk? Ezek olyan kérdések, amik megosztják a magas szintű tudomány képviselőit is, nemhogy az átlagembert. Én mégsem tudományos szövegek vagy értekezések alapján szeretném ezt megközelíteni, hanem az én véleményemet osztanám meg az olvasóval.

Az álláspontom a témával kapcsolatban az, hogy egy emberi lény már magzat korában, az anyaméhben is létezik öntudattal, hiszen az egy fejlődése már kevéssel a fogamzás után megkezdődik, ebből következik szerintem az is, hogy a magzat észleli a környezetét és igenis számít, hogy az milyen. Az első emberi döntés meghozásához egy kicsit még várni kell, ugyanis az első döntés, amit egy ember életében meghoz – természetes esetben – az maga a születés.

Elismerem, kissé furcsán hangozhat ez, de szerintem van alapja, hiszen amíg a tudomány bele nem szólt addig a magzat „döntötte el”, mikor is szeretne világra jönni. Számomra ez az első döntés, amit érdemes figyelembe venni, és mint minden döntésünk, ez is kihat az egész további életünkre. Gondoljunk csak bele. A tudomány mai állásával egyre inkább kezd egyértelművé válni, hogy az anyaméhben töltött idő nagymértékben befolyásolja a magzat agytérfogatának növekedését. Tehát elméletileg minél több időt tölt a magzat a biztonságos anyaméhben, annál jobbak lesznek szellemi képességei. Természetesen én sem gondolom, hogy ennek a kis ember is tudatában van, mégis érdekes az a tény, nem minden gyermek születik napra pontosan ugyanannyi időre. Most lehetne kötözködni, hogy az anyát érő stressz és egyéb környezeti hatások is beleszólnak a szülés beindulásába (pl. felfokozott érzelmi állapot), de ilyen viszonylag ritkán fordul elő. Akkor pedig valaminek vagy valakinek mégis csak el kell döntenie a dolgot - nem? De ez a felvetés sokkal nagyobb elmék mindennapi gondja szóval meghagynám ennek megfejtését nekik.

A születés tehát kihat a jövőnkre. A világrajövetel utáni hetek, hónapok javarészt a fejlődés és az ismeretszerzés jegyében telnek persze csak akkor, amikor a csecsemő éppen nem alszik, eszik, iszik vagy sír, hiszen ezek a cselekvések sokáig semmi másnak nem engednek teret a gyermek tudatában. Szeretetben és jó körülmények között felnőni sokkalta jobban elősegíti a szellemi érést, mint például egy árvaházban. A sok eltérő fejlődési szakasz később persze eltérő döntéseket is követel majd az életben, de erről később.

Járás, beszéd, az első önálló mondatok, (szobatisztaság) és még sok más is közbejön addig, míg a gyermek megtanulja kezelni az adottságait, tudatosul benne az, hogy ő valóban létezik, ráébred arra, hogy egy egyéniség és, hogy igenis felelős tetteiért. A szülők egy szerintem nagy problémája hogy pont ebben a szellemileg fejlődőképes korban rengeteg korlátot szabnak a gyermeknek. Nem az alapvető nevelési szokásokról van szó, hanem arról hogy rengeteg mindenben megmondják, hogy mit tehet. Holott az iskoláskor kezdetekor már rengeteg kérdésben képes dönteni a gyerek mégis ráerőltetik a saját elképzeléseiket, amiket még a saját szüleik erőltettek szintén rájuk. Ilyenkor még nem annyira fontos kérdések merülnek fel, de itt lehetne elkezdeni a gyermeket a felelősségteljes döntésekre szoktatni. A gyermek tudatosan erre való nevelésével szerintem elő lehetne segíteni a helyes gondolkodást és megkímélni az élet későbbi nagy pofonjaitól.

Ezek a mindennapi helyzetek egyenes arányosságban gyarapodnak a gyermek fejlődésével és fontosabbá is válnak. Gondolok itt a továbbtanulásra, a kapcsolatok kialakulására, de akár arra is, hogy milyen ruhát vegyen fel aznap vagy, hogy éppen kitől kérje el a házi feladatot, amit a tegnapi délután egyéb elfoglaltsága miatt sajnos nem bírt elkészíteni. Az ilyen apróságok sokszor teljesen jelentéktelenek (habár a házi másolása nem mindig.) és felesleges is rajtuk sokat töprengeni, de gyakran a látszólag jelentéktelen dolgok, döntések jobban befolyásolják jövőnk alakulását, mint azt előre gondoljuk. Itt nem a Pillangó-effektusra gondolok (a világ egyik pontján egy pillangó megrezgeti a szárnyát, ekkor a másik felén a Földnek szökőár söpör el egy települést) habár érdekes felvetés. Csupán arra próbálom a figyelmet koncentrálni, hogy igenis minden apróság fontos lehet.
A következő állomás (némelyeknek) az főiskola és az egyetem, másoknak a nagybetűs ÉLET. Munkába járás, fizetés, korán kelés, későn fekvés, bulizás szó teljes (na, jó – részleges) elfelejtése. Az egyetemen, főiskolán ezzel szemben a fiatal „felnőttek” még pár évig élvezhetik szüleik támogatását, hiszen anyagi forrás hiányában eléggé nehéz finanszírozni az ugyancsak borsos felsőoktatást. Ugyanakkor a többség – így jómagam is – elszakad otthonról a hét nagy részére. Ez a szülőknek is és a gyereknek is részben öröm részben bánat. A fiatal ugyanakkor megtapasztalja ezt a dolgot, amit csak azok tudnak, akik nem a szüleiknél lakva töltik el egyetemi éveiket. Hívhatjuk ezt akárminek kollégium vagy albérlet, saját lakás teljesen mindegy. Ez a szabadság némelyeket túlzottan is szabaddá tesz, gyakorlatilag megrészegít és ez által elég sok olyan dologban döntenek rosszul, ami pedig fontos. Ilyen szerencsére kevés van, de akad. Ilyenkor megkérdőjelezhető a korábban említett túlzott korlátozás. Tulajdonképpen úgy is fogalmazhatnánk, hogy a felsőoktatásban tanulók kicsit mintha menekülnének az élet nagy döntései elől. Ezen a ponton oszlik a vélemény és borulnak az asztalok. Ezért nem is mennék bele nagyon részletesen.

Lényeg a lényeg, hogy előbb vagy utóbb, de mindenki eljut a felnőttkor küszöbére, amikor is az igazán fontos ügyek kerülnek előtérbe. A pályakezdő, szárnyát bontogató vagy már komoly munkával rendelkező fiatalok belépnek abba a körbe, amikor mindennek súlya van. Ilyenkor általában egy cél vezérli valamennyit, férfit és nőt egyaránt. A karrier kiépítése, jól fizető állás keresése, avagy megtartása, családalapítás stb. Ekkor kerülnek elő az igazi problémák. Mi a fontosabb számomra? címmel oldalakat lehetne teleírni: tanáccsal, érvekkel, de ezt a különböző női -, és férfimagazinok megteszik helyettem. Tehát ez eddigi „gondtalan” élet átalakul valamivé, amiben már nem babra megy a játék. Miből teszek félre majd a későbbi időkre, honnan lesz pénz a számlákra stb. Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatják az embereket. És ha megvan a kérdésre a válasz, mögötte mindig egy – egy fontos döntés rejlik.

Majd az idő múlásával elérkezik az ember arra a pontra, ami az egyik legfontosabb döntés az életben, és amivel talán a legtöbb felelősség is társul: családalapítás. Mikor?, kivel?, hol?. Ha mindez megtörtént és a megfelelő hátteret is sikerült előteremteni, ezután a gyerekvállalás következik. Fontos megemlíteni azt, hogy a mai kor felfogása gyökeres ellentétben áll azzal, amit cirka 50 évvel ezelőtt tapasztalhattunk. Akkoriban pont fordítva történt minden: 20 éves kor előtti házasság, korai gyerekvállalás. Később aggódtak az emberek azon, hogy miből is fognak élni. Ez persze az akkori világban teljesen normális volt, hiszen más döntések foglalkoztatták az embereket. Manapság a közösségi hatások és a média valamint a sajtó hatásos hadjáratának következtében mind a férfiak mind a nők azon az állásponton vannak, hogy először fényes karriert szeretnének befutni és csak utána kezdenek el gondolkozni a családon. A mai világban ugyanis a siker teljesen azonosult az anyagi jóléttel és ez az, ami hátráltatja, de legalábbis várakozásra – döntésre készteti a fiatal felnőtteket.

Ám ha valamelyik pár az idő múlásával mégis úgy dönt, hogy belevágnak, adnak egy esélyt mind a házasságuknak, mind az életnek, akkor még nagyobb felelősség hárul rájuk. Ekkor ismerszik meg igazán az ember és e gyermekkori nevelés hatása. Hogyan tudja felnevelni a saját gyermekét úgy, ahogy a szülei is tették vele vagy éppen nem. És ez az a pont, amikor minden kezdődik elölről csak egy másik szemszögből.
Ahogy telnek az évek az újdonsült szülő szembesül azokkal a döntésekkel, amikről eddig még nem vett tudomást és ekkor érti meg tulajdonképpen mekkora hálával tartozik szüleinek azért, amiért felnevelték. Valamint ekkor érti meg milyen nehéz helyzetben voltak ők egykor. Szerintem ekkor merül el igazán a szülő gyerek kapcsolat. Ekkor a tékozló gyermek hazatér a szülőkhöz és megértés és szeretet honol majd köztük. Természetesen ebből az unoka mit sem sejt és ő ugyanabban a miliőben nevelkedik, mint szülei egykoron. És ez így van jól.

Mire a gyermek eljut arra a szintre, amikor ős is lekezdhet törődni az élet fontos kérdéseivel, akkorra a szülő már túl van élete delelőjén és csak azért él, hogy a gyerekét minél tovább láthassa és gyönyörködhessen benne. Tudom, hogy ez egy kicsit ömlengősen hangzik, de ha mélyen magunkba nézünk szerintem mindenki valami hasonlót képzel el idős napjaira. Az öregedés egy bizonyos szempontból ellentéte a gyermeki növekedésnek. Pontosabban nem is egy szempontból, de ebben a helyzetben nyilván egyre koncentrálok. Mégpedig arra, hogy a döntései egyre inkább jelentéktelenebbek lesznek, míg a gyereké egyre fontosabbak. Azt hiszem ilyenkor szokták mondani oly sok mindenre, hogy az idős átadja a stafétabotot a fiatalnak.
Az élet vége felé közeledve egyre inkább foglalkoztatja a kérdés az embereket: vajon jól tettem, amit tette? Ha lehetne, másképp csinálnám? Mindent megtettem az életben, amit szerettem volna? Jól döntöttem? Azt hiszem, ezekre mindenki kitalálja a helyes választ.

Ezzel elértem dolgozatom végére. Már csak egy dolog van hátra, mintegy csattanóként a végére. Vajon jól tettem, hogy ezt a témát választottam...?