Vagy fordítva?

Nem tudom…
Olvasgattam macskákról ezt-azt, amazt, mégis, való életben SOHA nem az történt a macskuszainkkal otthon, mint amit a könyvekben olvastam.
Ez két dolgot jelenthet:
1-a könyveknek nincs igazuk/nem szabad hinni nekik
2-egy macskánk sem olvasta ezeket a műveket.

Mindig is macskaimádó (na jó, állatszerető – magam furcsa módon mégse szeretem) voltam, az is vagyok még mindig, bár jelenleg nem tarthatok SzőrFelségét… És hiányoznak a meghitt pillanatok – a simogatások, játék, dorombolás, a kedveskedés/sértődés, és minden más, ami a macskatartással jár…

Kezdem az elején!

Legelső macskusszal kapcsolatos emlékem az volt, hogy otthon ülök (igencsak ifjonc lehettem, mert Róla nincs több emlékem), az akvárium előtt (igen, akkor még volt – azóta sem), és végignézem, ahogy a család minitigrise kihalássza egyenként a kis uszonyos jószágokat…

Picike.

Életem legmeghatározóbb macskája ezt a nevet kapta – igazából sose szolgált rá a nevére (nagyfejű, cirmos nősténymacska volt, olyan tulajdonságokkal, mint… mint… Na, majd később!).
Hogyan került hozzánk? Kalandos úton!

Ez még keményen az átkosban volt, Anyukám a „Salátá”-ban dolgozott (Pécsett a Vásárcsarnok feletti étterem beceneve volt), mint üzletvezető-helyettes. Egy nap beállított hozzájuk egy csodaszép, okos cirmos macska, akit (az állatszeretetet Anyumtól és Mamámtól örököltem – nem csoda, hogy Ők szerettek/szeretnek), aki odaszegődött, majd rövid időn belül hasznossá is tette magát: elkezdte fogdosni az egereket. De nem ám, h megette volna! Nem! Megfogta őket, felküldte lelküket az Örök Búzászsákba – és szépen sorba rendezte a pici hullákat egy mérleg mellett. Persze, ez első alkalommal elég nagy riadalmat keltett, de rájöttek, h ez „nem bug, ez feature!”…
Természetesen, nem lehet élet konfliktus és kaland nélkül, Cirmost megtalálta az „éppen alkalmas” időben egy Kand Úr, és, hát, engedtek a hormonok csábításának, s a Lányból Asszony, majd anya lett.
Ezzel semmi gond nem lett volna, ha nem sokkal a kis apró vaksi kis szőrcsomók világrajövetele után nem jött volna egy KÖJÁL (azóta már ÁNTSZ-nek hívják) ellenőrzés.
Anyum bevonult az anyukával és a népes derékaljjal, bezárták egy használaton kívüli helyiségbe, h ott dekkoljon, míg a Hölgy el nem megy.
Napersze. Már majdnem vége volt az ellenőrzésnek, amikor a KÖJÁLOS néni – ki tudja milyen megfontolásból (esetleg sugallat – inkább!) – megállt a bezárt ajtó előtt, és megkérdezte: „mi van ott benn?” Természetesen a válasz az volt, hogy „semmi!”. De a néni hajthatatlan volt, és ragaszkodott hozzá, hogy benézhessen. Hát, mit lehetett volna tenni, mint kisebb időhúzás után kinyitották az ajtót.
Fura látvány lehetett ahogy Édesanyám ott ül egy dobozzal az ölében, benne egy nagy macska, és a szerelőaknában sok kis apró, maroknyi csöppség tölti magába a tejcit. Persze, mindenki agyán átsuhant a gondolat, hogy ennyi, bukta, mire a Hölgy kitörő örömmel valamilyen néven szólította a MaMacskát, aki odarohant és felismerte…
Kicsi a világ, szoktuk gyakran mondani – tényleg az, mert kiderült, h Ődoromolbósága a KÖJÁL-os nénié volt, ott lakott a Vásárcsarnok mellett, de el kellett költöznie, és eltűnt… Nagy volt a boldogság és az öröm, mindhárom részről…

Ekkor körülbelül 1983-at írhattunk (+-1 év). „Természetesen” választhattam egy szívtipró apróságot, én kiszúrtam egyet, azt, amelyik MINDIG a hátán feküdt (így jobban belegondolva, tuti ő lehetett a legkövérebb, nem sikerült neki hasra fordulni)… Ő lett Picike.

Mielőtt azonban folytatnám a sztorit, egy kis mellékszálat be kell csempésznem:
Az egyik vidéki srác (aka. „parasztgyerek”) kinézett magának egy kis kandúrbandit, mert ő ugyebár ért hozzá. Haza is vitte. Majd pár hónap múlva megkapta a Merkúrtól a vadizsír Dacia-t. Amibe pár napon belül beleszült a „kandúr”… 
Hát igen.

Picikét hazavinni hatalmas kaland volt – busszal vittük, pontosabban Mamám barátnője vitte-hozta. Már itt kiderült, hogy ez a Macska nem szeret utazni. Ez abból állt, hogy félelmében kihúzta szinte az összes szálat a gyapjúpulóverból elől, és véginyervogta az utat (ami 7 vagy 8 megálló volt, akkor még a 39-essel (abból lett pár év múlva a 3-as).

Otthon hamar beilleszkedett, és hamar kiszúrt magának, mint a „kedvenc”… Én lettem az Ő kedvence. Mindent engedett nekem, rá se rántott arra se, ha ifjoncként a hónom alá csaptam és járkáltam a lakásban vele…
Annyira szeretett, hogy folyamatosan körülöttem lebzselt – amikor fürödtem, mindig ott mászkált körbe a kád szélén – míg egy nap egy kósza ötlettől vezérelve be nem húztam a vízbe magam mellé (tudom, mindig is hülye voltam – nem nőttem ki) – persze, szigorúan nyakig!
Visszatekintve, legmerészebb húzása az volt, amikor Anyukámat támadta meg. Igen. Nekiment. Mondjuk, azt hozzá kell tenni, hogy Ő éppen engem fenekelt el, amikor a Fúria ráfújt és megtámadta…

Picike kifejlesztett még pár dolgot, ezek közül a két legfontosabb:
- lopás
- ajtónyitás
Úgy lopott, hogy azt el nem lehet hinni! És, ami még ennél is jobb, az ajtónyitást kombinálta a lopással – lásd még hűtő kinyit, hús elcsen, elbúj, festők jönnek, nem értve hová tűnt a felvágottjuk, és mindeközben jóllakik (tutira veszem magában végignevette a mesterek tanácstalanságát).

Mégis egyik legnagyobb húzása talán az volt, amikor majdnem betörték a rendőrök a lakásajtónkat – Mamámról tudni kell, hogy Ő akkor már régen túl volt két infarktuson, unokatestvére akarta felhívni, de mivel Ő velem sétált valahol, így nem vette fel természetesen. Ezzel még nem lenne gond, ha Picikie nem unja meg a folyamatos telefoncsörgést, és le nem piszkálja a tárcsás bakelit telefonnak a kagylóját. Persze unokatestvér azt hitte Gyöngyi rosszul lett, és kiküldte a rendőröket. Az volt a szerencsénk, hogy nem sokkal utánuk értünk oda…

Az, hogy minden nap a hazaérkezésem előtt 10 perccel már ott ült az ajtó előtt és várt, az már nem is olyan nagy szám… 

1990-ben kiköltöztünk Somogybabodra, természetesen vittük magunkkal Nyivákoló Fánit. Hogy miért hívom így? Mert azt a jó 90 kilométert végigsikítozta. Vagyis csak majdnem végig. Nem nyávogta. Nem. Sikoltozta. Ilyet előtte sem és azóta sem hallottam macskától… Pánikroham, vagy nem tudom mi volt, de egy idő után már nem volt hangja, csak tátogott… Egyrészt a szívünk megszakadt, másrészt meg kegyetlenül idegesítő volt…

Nyáron apámnál kellett lennem (ugyebár, az elvált szülők és a láthatás!), mikor is elmentem, másnap eltűnt. A hónap lassan letelt, Anyumék már azon gondolkodtak, hogyan is adják elő, hogy nincs többé, mikor érkezésem előtt 2 órával megjelent csont soványan…
Mai napig sejtésünk sincs, hogy honnan tudhatta, hogy jövök…

’93-ban „elköltöztem” hazulról, kollégiumba mentem, csak hétvégente jártam haza… Picike miközben nőttem, úgy öregedett – megőszült, fakóbb lett a bundája, elől a fogai kihullottak (mondjuk ez nem tartotta vissza, hogy egeret fogjon!), rigolyás lett. De még mindig Ő volt a kedvencem – és, közben a ház úrnője is.
Marci kutyánk (pointer vizsla) egyszer rámorgott – igaz, hogy mint kispolák a az emeletes buszhoz, úgy viszonyultak egymáshoz méretben, ez Macskám nem zavarta, első morgásra bődületes tasli a kutyának, három körme pár másodpercre a kutyaarcban maradt, egy félénk „nyüssz” a házőrzőtől – és innentől fogva nem is volt kérdés, ki az Úrnő.

Mint említettem, nagyon rigolyás, sértődékeny lett. Ez abból állt, hogy ha nem Őt köszöntöttem először a családból (igen, ebbe Anyumék is beletartoztak), akkor megsértődött, alig lehetett kiengesztelni…

Az elején említettem, hogy bizonyos könyveket nem olvasott – ez így van, ugyanis megette a (levesbe) főtt hagymát, a szitán átpasszírozott paradicsom maradékáért (bőr és mag) meg volt egyenesen őrülve, és a gombát se vetette meg…

Sajnos nem voltam otthon, amikor kis lelke felköltözött az Örök Vadászmezőkre, de emléke még mindig itt van bennem…