Reggel van. Ismét reggel van, de ez a reggel valahogy mégis más mint a többi. Már nem fordulhatok a másik oldalamra ha felébredek, nem alhatok tovább. A telefonom rezegni és csengetni kezd. Némi habozás után kikászálódok az ágyból és lenyomom. Elhúzom a függönyt és kinézek az ablakon. Borongós idő van, szemerkélő eső, a felhők között átszűrődő halvány napsugarak megvilágítják a szántóföld felett lassan oszladozó ködfoszlányokat. Kinyitom az ablakot, a csípős hideg szinte orrba vág, de ettől legalább részben felébredek. "Hova lett a nyár?" kérdezem magamtól. Nem találok választ, annyira gyorsan elsuhant, hogy gyakorlatilag észre sem vettem.
Nem morfondírozhatok sokáig mert nyílik az ajtó és édesanyám jelenik meg zöld köntösében, arról faggat nem fogok-e elkésni. Valóban, elment az idő már legalább 6:40 van. Kifelé igyekezvén még rápillantok kedvesem fényképére és elmosolyodom. Mikor megismertem még nem is sejtettem mi lesz ebből az ismerettségből. Mikor először megcsókoltam repültem a boldogságtól de nem is sejtettem milyen boldogság vár rám mellette később. Most már tudom mekkora kincs, és tudom mennyire boldog vagyok mellette és úgy érzem ennél már nem lehet jobb, pedig valószínűleg lehet. Ha majd egyszer kimondjuk a boldogító igent, ha majd megszületik az első gyermekünk, valószínűleg még boldogabb leszek majd. De ez még a jövő zenéje, hamar visszazökkenek a jelenbe.
Kilépve a szobámból érzem a friss kakaó, a pörkölődő kávé illatát. 7-kor muszáj elindulnom különben lekésem a buszt. Egy gyors reggeli, fogmosás, "füldugó" a fülbe, play gomb. Ahogyan kilépek az ajtón ismét kiráz a hideg, valahogy sokkal hűvösebb van mint amikor júliusban dolgozni jártam. Persze ez érthető is hiszen itt az ősz, hamarosan lehullanak majd a falevelek, és mire észbe kapnánk már bejglit eszünk és karácsonyi hangulatban, elérzékenyülve bontogatjuk szeretteinktől kapott ajándékokat. Megint elment egy nyár. Megint öregebbek lettünk egy évvel. Ilyen és hasonló dolgok járnak az eszemben miközben a buszmegálló felé igyekszem. Az eső még mindig csak szemerkél, ami azért jó mert esernyőt nem hoztam. Na de sebaj, remélem, hogy az ég kitisztul majd és nem is lesz rá szükségem.
Éppen, hogy elérem a buszt, tömegnyomor, áporodott ázott ruha és izzadtság szag keveréke fogad. Megint megállapítom, hogy nem szeretek reggel buszozni. Mért nem képesek ezek az emberek legalább fogat mosni és megfürdeni mielőtt buszra szállnak? Zötykölődünk a belváros felé és miközben próbálom túlélni az utat elmegy a kedvem ettől a tanévtől. Minden reggel ezt végigszenvedni. Kinek van ehhez kedve?!
Végre elérünk az ÁRKÁD-hoz, leszállva szakadó eső és felerősödött szél vár rám, még jó hogy nem hoztam esernyőt. Kocogni kezdek, szerencsémre pont elérem az éppen beálló 30-as járatot. Felférni nem sikerül rá, végül is a Szent Mór diákjainak, a Nagy Lajosban tanulóknak, illetve a Janus-ban tanuló nebulóknak nem jó a 32-es vagy a 33-as járat amivel ugyanúgy eljuthatnak úti céljukhoz, hiszen csak egy megállót mennek. Ők feltolakodnak előttem a 30-asra, azért, hogy a következő megállónál leszállhassanak és elmondhassák magukról, hogy ők bizony azt az egy megállót is a 30-assal tették meg. Csúnyán nézek, szitkozódom is magamban. Behúzódok egy tető alá és várom a következő 30-as buszt.
Közben figyelem az embereket, többségük még nem ébredt fel. Gépiesen menetel az iskola vagy a munkahely felé ahol majd egy kávé vagy a kollégákkal, osztálytársakkal való találkozás felébreszti őket. Ez egy amolyan készenléti állapot, vagy csökkentett mód, ha már egy informatikai fórumon vagyunk. Csak mennek és kizárják a külvilágot, csak annyit engednek be a külső hatásokból, amennyi ahhoz kell, hogy épségben elérjék a tanítás vagy munkavégzés helyét.
Míg ezeken gondolkodom, beáll a következő busz. Megpróbálok felférni rá, arról már régen letettem, hogy 8-ra beérjek. Elindulunk felfelé, többször a lábamra taposnak, a busz padlóján a lábaim között pihenő laptop táskámon cipőnyomok vannak. Nem igaz, hogy nem lehet legalább egy kicsit odafigyelni a másikra. A Házasságkötő Teremnél szokás szerint egy rakás kisiskolás száll le, nem értem mért nem képesek 32-essel vagy 33-assal menni, vagy sétálni egy megállót. Legalább felébrednek kicsit és friss fejjel ülnek be órára. Szerencsés vagyok, hogy vagy 15 percre lakom a buszmegállótól így mire oda felérek egy kellemes séta után egész frissnek érzem magam.
Ismét megtelik a busz emberekkel, a buszsofőr csenget, majd becsukja az ajtókat és indulunk tovább. Röpke húsz perc alatt megteszünk vagy száz métert, mert a Szent Mórban tanuló diákok szülei egészen az iskolapadig viszik csemetéiket AUTÓVAL. Az, hogy ezt tábla tiltja, senkit sem érdekel.
Még azt a rendőrt sem aki segít a kereszteződésben a forgalom irányításában. A buszon tapintani lehet a feszültséget, mindenki morgolódik, hogy miért kell ezt. Nem értik, ahogyan én sem. Közben valaki elereszti magát és olyan szag terjeng, hogy a görénycsalád sírva könyörögne a receptért. Persze ahonnan a szag jön, a kisebbségi utazótárs aki leghangosabban szidja az "ilyen köcsögöt". Megkérek egy lányt aki az ablaknál ül, hogy nyissa ki azt. Résnyire ablakot nyit, így fuldoklunk tovább.
Mire felérünk az Ifjúság útjára már a hányinger kerülget. A buszból kilépve a friss levegő mint egy felszabadító hadsereg az ostromlott várat, tölti meg tüdőmet a "friss reggeli" enyhe szmoggal teli levegő. Futásnak eredek, talán még nem kések sokat. A liftben ismét tömeg fogad de szerencsére beférek. Irány felfelé, kopogok, "Jó reggelt, elnézést a késésért" leülök...és elkezdődik a tanév.
Diszkrét Matek előadáson ülök, és miközben ezt írom a tanár a halmazelmélet érdekességeiről beszél. Felemelem a fejem, és bután nézek a táblán lévő betűkre,számokra. Várom már a nap végét de az még soká lesz. Gyomrom hangosat kordul, éhes vagyok. Figyelni kezdek, valahogyan le is kell majd vizsgázni. És ez a figyelem ezen írás végét jelenti, köszönöm, hogy elolvastad...
