Az álom

Ki ne szokott volna álmodni? Ki ne tett volna olyan dolgokat a rutinszerű mindennapi pihenés alatt, amit a való életben elképzelni sem tudna? Mondják: Még álmomban sem gondoltam volna! Vajon vannak olyan képzetek, amelyek még ebben a formában sem válhatnak valóra?

Az emberi elme kalandos természetű. Erről árulkodnak az álmaink is, hiszen még egy nehéz nap után, amikor testünk lassan nem engedelmeskedik akaratunknak, mégis ha lehunyjuk szemünket képesek leszünk bármire, és akár többre is. Lehetünk hősök, elmehetünk olyan helyekre, amit még nem láttunk, találkozhatunk emberekkel akik csak a fejünkben születtek meg. Ugye milyen csodálatosak az álmok? Képessé tesznek minket a mindennapok gyötrelmei közepette, csodás dolgokat átélni, rejtett vágyainkat megvalósítani. Én is részesévé váltam egy utazásnak, egy utazásnak ami több volt agytekervényeim mélyéből előbújó ábrándnál. Több, mint valóságos, a tudatalattim játsza velem ezt a játékot. Akkor azonban nem tűnt játéknak, sőt, nagyon is komoly volt a tét.

Nehezen akaródzott haza indulnom, még dolgom lett volna. A telefon csörgött, felszólított: ideje menni, várnak rád a fontos dolgok, nem lehetsz itt örökké! Engedelmeskedtem parancsoló szavának, bár, még dolgom lett volna!
Reggel van, fekszem az ágyamon. Odakint szakad a hó, a fák lassan beleroskadnak az írdatlan fagytömegbe. Most érkeztem, nagyon messze jártam innen. Messzebb, mint ahova ember valaha is elérhet. Ott nam volt fagy, nem volt latyak, trópusi éghaljlat, pálmafák, és strand ellenben igen. Innen jöttem hát én, szélsebesen hagytam ott ezt a helyet, csak egy villanás és az ottból, itt lett. Az ott hívogatóan hangzik ugyan, de közel sem annyira az. A csodálatos klíma, a világbéke, a nyugalom mit sem ér ha az ember nem boldog.

Egy tökéletes tárgy haszontalan ha félbetörik. Az álmomban többé én sem voltam tökéletes, a sorsom félbetört engem, nem voltam többé boldog egész. A másik felem a habok mélyén maradt, nem segíthettem rajta, mint mondtam indulnom kellett. Pedig ott volt egy kéznyújtásnyira tőlem, és ha elérem, újra egész lettem volna, újra boldog, újra tökéletes egyész. Ez azonban nem történt meg. Talán a sors akarata, belevési az agyamba, hogy egésznek lenni a legjobb dolog a világon, nincsen semmi ami felérne hozzá. Nem kárpótolhat se pénz, se hatalom. Nem szeretnék többé fél lenni, még álmomban sem, hiszen már meg van a másik felem, akit meg kell becsülnöm, hiszen ki tudja mikor ragadják el tőlem újra a habok. Talán akkor nem lesz álom ami képessé tehet bármire.
A való élet más, a való életben csak egyek vagyunk a sok robotoló fél közül. Az egészek, és csak az egészek képesek felülemelkedni a mindennapi problémákon, és az éjszaka kéz a kézben együtt álmodni.

Elmélkedésem közepette ébredek ismét a tudtra: Nekem még dolgom van! A szekrényhez lépek, kezembe veszem az álnok készüléket, ami majd újra vissza fog utaztatni a valóságba, meglehet dolgom végezetlenül. Megmondom neki az órát, megmondom a percet, helyesel, és elfogadja kérésem. Ekkor leveszem ruháimat, bevackolom magam a jól megszokott pozíciómba, és lehunyom a szemem. Lassan a repülőtérre érek, hogy újra ott legyek a pálmafák között, ahol mindig süt a nap, és minden olyan tökéletes. Kivéve egy dolgot: Nekem még dolgom van.