Üdvözlet olvasó!
Végre a jó kis kényelmes forgósszékemben (bár ezért is anno csak anyázást kaptam drága édesanyámtól, mert ez felesleges ugye nekem), üldögélhetek viszonylagos nyugalomban. Kicsit panaszkodom, ha van kedved, olvasd el. Ha nincs, az sem baj, nem akarok én senkit terhelni jelentéktelen életem mai és tegnapi napjával.
Hol is kezdjem… áh megvan, bementem dolgozni. Ez bizony önmagában is elég sokkoló dolog, de lépjünk túl felnőtt kötelességünk egyik alappillérén. Tegnap délelőtt az egyik mérnök kollega megkapta feladatnak a főnökúrtól, hogy készítsen pár képet az irodáról, mivel kell a pályázatba. Persze legyen rend a helységben, stb. Oké, csináljuk, segít minden munkatárs kicsit rendet vágni. Ment is a dolog, lettek hamar fényképek. Utána a jólvégzett munka mámoros érzésével tekintettünk végig az irodán, mintha éppen egy sereg vizigótot, vagy más ellenséget gyűrtünk volna le. Rögtön megakadt a szemünk a radiátor régi felfogatásainak lyukain, amik ugye ott tátongtak a falon, néhány tiplivel megkombózva. Rövid megbeszélés után át is ugrottam a kazánházba egy kis gipszért, bekevertem, s egy lemezzel szépen elsimítottam a hibákat. Ha nem is lesz teljesen sima, azért a kissé egyenetlen falon szebben mutat a fehér, mint a régi lyukak. Ekkor lépett be a főnök asszonya, s rögtön oda is vágta: - Ennyire ráérsz? A felelet: - Naná! Hát jó, délelőtt letudva, éljen az építőmunka elleni utálat. Persze rendszergazda létemre palackoztam én át 60 rekesz szódát, pakoltam vascsöveket, esztergáltam speckós kis géppel zsákszám az üdítős palack előformákat, tehát nem vagyok egy speciális, informatikai célra tartott ember. De mégis, én most bűnt követtem el…
Jöjjön a tegnapi második lecseszés, egyenesen a főnöktől!
Délután csörög a telefon az irodában, s fel is vettem, ha már ott voltam. Főnök. Kiabál. - Szabikám, miért csináltál ilyen szar képeket? Mi ez? Miért van a táskád a képben? (ez kb. ötször hangzott el)
Hogy kerül a mosogatószer és a rongy a mosogató mellé? Annak nem ott a helye! Mit keres szemetes kosár a képben? Próbáltam a táskás malőrt tisztázni, mivel az nem az enyém, bár igen, ottmaradt. Válasz? – Az a tied, s akkor is ott van! – Oh, ha ezt a Gyula megtudná… Délután el is viszem a táskáját, hátha van benne valami jó, ha már így megkaptam…
És a végére: - Ez így nem egy munkahely! Hát igen. Itt bizony emberek dolgoznak, gyorsan el kell oszlatni ezt a látszatot. Mindent elpakol, asztalok üresen, fotóz, nyomtat. S ennyi. Done.
De vajon más miatt miért én kaptam megint az áldást? Azt megszokja az ember, ha pl. azért akarják majdnem kirúgni, mert majdnem 10 percig végzi a nagydolgát. Vagy például ha javasolok valamit ordítás a vége, 30 perc múlva miért nem úgy van az, amit éppen nemrég ajánlottam? Ez oké, hiszen baszogatás nélkül nincs főnök. Tiszta sor. De másért oktalanul, amikor közülünk senki sem hibázott szerintem… hmmm…
Az még hozzá tartozik a tegnapi naphoz, hogy itthon kicsit tevékenykedtem majdnem nyolcig, hiszen van munka kint bőven, s még igencsak sokat kellene fűrészelni, darabolni a tegnap átmozgatott ágakból. Jól is esett, nem ezzel van a gond. Ma szintén elfoglaltság, a tényleges gépszerelésből lett egy 2 perces ’nézd már meg milyen ram kell a gépbe’ móka, s 6 után itthon, a többi csak egy ismerős ügyeinek a végigkísérése, beszélgetések végighallgatása. Hurrá, fűrészelés elmarad, csúszunk.
Szombaton végre kis lazítás lehetne, mutter túrázik… De mi? Na mi? Hát pakoljuk ki a papa konyháját festés előtt. Félreértés ne essék, szívesen segítek az öregnek, hiszen ugye család, s neki is rengeteget köszönhetünk. Cipelhetem a szekrényeket a nemtörődöm rokonnal, s örülök, ha nem fájdul meg a vállam, mivel ő szépen szarik rám, pláne a nemrég említett testrészemre, s hadd vigyem, bírja az felkiáltással el van intézve minden. Műtétre is elő kellene magam jegyeztetni, bár kissé meggondolandó egy csontpótlásos műsor…
Nemsokára kimegyek az utolsó sörömért, remélem még tudok venni e hónapban ebből a nemes nedűből. Ha nem, hát szívás, de ezt megszoktuk. Kérdem én hol hiba az, ha valaki vidéken akar maradni, mivel majdnem van saját lakása, s inkább arra költene, mint albérletre?
Milyen messze vagyunk a nyugattól, ha egy jó helyen lévő, kétezer fős faluban a falu központjától 200m-re iszonyatosan rossz földesút van? Vagy már az óvoda menzáját is külföldi üzemelteti? Ez így okés? Szép meg jó?
Lassan ott tartok, hogy nem tudom, mi legyen. Szülői részről hitelt akar rámerőltetni mutter, amikor a számlák után marad 55 ezer forintom hó elején. Ebből még persze lejön 9 ropi a monitorra, de hát néha nekem is kell valami ugye, ha már megdolgozom érte. Persze ez is felesleges, rossz, rám már nem lehet számítani. S bizony gonosz is vagyok, mivel nem veszek autót, s tartom fent egyedül. Hitel mellett majd természetesen. Ennyi a nagy helyzet lassan 24 évesen, fiatalon, tenni, építeni akarva a jövőmet, ami úgyis el fog itt veszni valahol az út szélén.
Ha elolvastad köszönöm, nyugodtan be lehet szólni, jól bírom a kritikát. Tudom, másnak sokkal több baja van, de azért néha nekem is le kell ezeket írnom. Elnézést kérek előre is, hogy meg mertem tenni… és a címlapra való kitevésért is.
