2014. október 30., csütörtök

Gyorskeresés

Főszponzorunk

ALIEN (2003) vs. Power DVD 9 Ultra

  • (f)
  • (p)
Írta: | 2009-04-20 22:30

Alien (Nyolcadik utas a halál, Speciális rendezői változat), Amerikai Sci-fi/Horror (1979/2003 újravágva...

[ Új teszt ]

Alien (Nyolcadik utas a halál, Speciális rendezői változat), Amerikai Sci-fi/Horror (1979/2003 újravágva Ridley Scott által), Rendezte: Ridley Scott, Írta: Dan O’Bannon, Roland Shusett, Szereplők: Tom Skerritt, Sigourney Weaver, Veronica Cartwright, Harry Dean Stanton, John Hurt, Sir Ian Holm, Yaphet Kotto

Menu: van
Hang: Angol 5.1
Felirat: Van
Képarány: 2:35:1 (16:9)
Hossza: 116 perc (director's master edition)

Imdb szerinti értékelés: 9.4/10.

Kacifántos helyzetben van jelen sorok írója, mivel az a veszély fenyegeti, hogy túl sokat markol és keveset fog. Valamelyik héten ugyanis a kezembe került egy DVD, amely a fenti filmet tartalmazza, mégpedig a rendező által újravágott formában, amelyből annak idején, hogy a film még feszesebb tempójú legyen, kihagyattak jópár fontos jelenetet Ridley Scott-al. Nehéz kritikát írni egy 30 éves alkotásról és ajánlást egyben egy DVD-ről. Most mégis ezt fogom tenni, mégpedig egyetlen fontos mozzanatra/személyre koncentrálva: a főszerepet alakító Sigourney Weaver-re. Az írás második felében pedig megnézzük, hogyan is lehet egy kicsivel többet kihozni egy DVD filmből minőség szempontjából, a Cyberlink Power DVD 9 Ultra változatának ún. „True Theater” opciójával.

Az Alien-franchise 1979 óta már szinte külön iparággá nőtte ki magát. Sokan próbálták másolni (például Paul W.S. Anderson), trükköket ellesni tőle, még félelmetesebbet készíteni, de ezek a vállalkozások sorra elbuktak, s nem azért, mintha ezen „epigonok” kevés pénzből, vagy rossz rendezőkkel készültek volna (kivéve talán a már említett Paul Anderson-t), hanem azért, mert hiányzott mindegyikből egy fontos alkotóelem, ennek a sorozatnak az esszenciája: Sigourney Weaver. Ritkán mondjuk/mondhatjuk ki valakire, hogy pótolhatatlan, hiszen ilyen ember általában nem létezik. James Bond-ot bármikor le lehet cserélni fiatalabbra, ő sohasem öregszik meg a vásznon, mintahogyan már az eredeti Star Trek legénységhez is hozzányúlt Hollywood (Star Trek 2009) a manapság olyan divatos „bemutatjuk az előzményeket” jelszóval. A pénz irányította iparágban mindenki cserélhető és eldobható, akár egy kimerült alkáli elem, csak Ellen Ripley örök.

1979-ben gyakorlatilag senki sem ismerte Sigourney Weaver-t, mint színésznőt, tehát 30 évével elég későn kezdőnek számított már akkor is. A szerepet nem is neki szánták eredetileg, hanem a Lambert-et alakító Veronica Cartwright – nak. A szereplőválogatás során viszont Ridley Scott-ra olyan benyomást tett, mintha a fiatal Jane Fonda-t látná és ez eldöntötte a kérdést. Nem véletlenül és nem véletlen az sem, hogy Weaver nélkül elképzelhetetlen a sorozat. Ha végignézünk eddigi karrierjén, láthatjuk, hogy mindig emancipált, erős, független, ám nőiességüket megőrző, okos nőket játszattak vele. Lehetne ez is egy skatulya, ha az, akkor a színésznő sosem tiltakozott ellene, s igaza volt. Ám az Alien esetében többről van/volt szó. Kezdve ama ténytől, hogy H.R. Giger svájci festő/szobrász/univerzális művész teremtette meg a lényt, amely meghatározta a sorozatot, bezárólag pedig azzal, hogy egész szexuálisan túlfűtött, sötét látásmódját rányomta a filmre, mintegy védjegyként. Giger egyébként sosem titkolta, hogy művészete és gondolatai két dolog – a halál és a szex – körül forognak. Egy interjúrészlet jól rávilágít erre:


„A koponyák és csontvázak már gyermekként is lenyűgöztek. Az első koponyámat még mint kisfiú kaptam az apámtól, ez teljesen elbűvölt. Különben állandóan szembesítve voltam a halállal az első szerelmem által, aki a depressziói miatt lelőtte magát. Vagy pont az apám és sok más személy halála által. A szex ugyancsak elég korán rabul ejtett. De éppolyan erősen, mint a szex, a halál is elbűvölt. Szex és halál; ezek a legerősebb pólusok az életben. És feltehetően a halál mélyen benne rejlik a szexben. A franciák nemhiába hívják az orgazmust „kicsi halál”-nak. Én mindkettő után vágyakozom.”

Sötét látásmódjával még Ridley Scott-ot is elbűvölte, aki az Alien befejező képsorait sokkal sötétebbre akarta venni, mint amilyen végül lett: azt tervezte, hogy Ripley-t rabul ejti az idegen, majd mintegy parazitaként beleköltözve szózatot intéz a Föld lakóihoz Ripley testén át. A 20th Century Fox azonban itt már közbeszólt, egy alapvetően pénzszerzésre hivatott, az emberek tudattalan félelmét meglovagoló produkciónak nem lehetett ilyen befejezése. Minden más azonban zöld utat kapott, lévén nem ez volt az első és nem is az utolsó film, amiben a szex és a halál kéz a kézben járt.

Sigourney Weaver karakterét kezdetben férfiként gondolták el, később nem írtak neki nemet a forgatókönyvben, majd az lett belőle, amit ma látunk: erős, tudatos nő, aki sokszor többet ér, mint egy férfi, erős, mégis gyengéd és érző ember. Kis malíciával azt is mondhatnák, majdnem a tökéletes nő, aki után mindnyájan vágyakozunk. A szexuálisan vonzó, okos és ha kell harcos nő mintafiguráját, melynek archetípusát a már említett Jane Fonda szolgáltatta a „Barbarella” (1968) című filmben, tökéletesen megformálta Sigourney Weaver, Ridley Scott pedig még csak rájátszik a hatás erősítésére. Gondoljunk arra a jelenetre, amikor Ash (Sir Ian Holm) lelepleződik és kiüti Ripley-t, aki egy asztalon piheg, s miközben Ash azon morfondírozik, hogyan hallgattassa el, a kamera úgy fogja be a pihegő, kábult, ajkát kissé szétnyitó Ripleyt, hogy közben jól látszódnak a feje körül az asztalon és a falon szétszórt újságok, képek, stb. amelyekről meztelen lányok képei köszönnek vissza ránk.

Ash (Sir Ian Holm)
Ripley (Sigourney Weaver)
Ripley kiütve

A film további jellemzője, hogy tocsog, na nemcsak a vérben, hanem inkább az izzadtságban. Ez még érthető is dramaturgiailag, hiszen extrém stressz hatására beindul az ember vegetatív idegrendszere. Ám azt kell hinnünk, hogy a filmbéli Ellen Ripley hadnagy izzadságmirigyei a szokásosnál is jobban működnek, lévén végigizzadja a filmeket (szinte az összeset). Annak taglalása, hogy az izzadtság, a szexuális túlfűtöttség és a félelemkeltés filmes-horrorisztikus eszközei, hogyan függnek össze egymással, meghaladja ennek az írásnak a kereteit. Legyen elég annyi, hogy szép példákat találunk erre akár a kis költségvetéssel dolgozó Hammer filmstúdió égisze alatt létrejött alkotásokban, a ’60-as, ’70-es években, akár a korai Jesus Franco filmekben, ahol a klasszikus szörnyetegek (Dracula és társaik) pusztán háttérsablonok és a történet sokkal inkább koncentrál a sztorikban szereplő nők szexuális túlfűtöttségére, esetleges leszbikus hajlamaikra. Az Alien egyértelműen kölcsönzött ettől az irányzattól, miközben végig megtartja eredeti sci-fi/horror mivoltát, tehát nem keveri a műfajokat. Az a tény, hogy egy női főszereplővel a történet ilyen irányú értelmezést is kaphat (és a film erre még rá is játszik), legfőképpen Sigourney Weaver-t és alakítását dícséri. A kamera remek premier planokat rögzít az arcáról, amelyen nem a korai angol horrorfilmek női főhőseinek gyakorta eltúlzott elszörnyedése látszik, hanem az elszánt öntudatos nőiesség, amelyet akár feminizmusnak is nevezhetnénk, ha nem volna manapság annyira túlhaladott ez a szó. S ha ez még mindig nem volna elég a rejtett szexualitás hangsúlyozásából, meg kell említenünk, hogy Giger több változatot is készített a lényből, de az elsőket a finanszírozó stúdió elutasította, szexuálisan annyira kihívónak és obszcénnek találta a munkát (Giger talán a lény péniszét is megformázta? ).


Nem hagyhatom szó nélkül a film utolsó jelenetét sem a mentőkabinban, ahol Ripley levetkőzik, hogy hibernálja magát. Azt ma már jól tudjuk, hogy a forgatókönyvírók nem tudnak szabadulni a műfaj azon kliséjétől, hogy az ilyen lények mindenhová bejutnak valahogyan, még akkor is, ha teleportálniuk kell magukat (azért ezt ne keverjük a Star Trek-el), s általában valamilyen módon életben is maradnak, hogy az utolsó képsorokon a kamerának legyen mit mutatnia és lehessen folytatni a sztorit. Az Alien-franchise ebből a szempontból is korszakalkotó, mert itt szó sincs ilyesmiről. Ripley leszámol a lénnyel (legalábbis ezzel az eggyel) mégpedig elég hátrányos helyzetből indulva, lévén majdnem meztelen az utolsó jelenetekben. William Golding angol író mondta, hogy mindenkinek szembe kell néznie démonaival, ahogyan ő fogalmazott, „le kell menni a pincébe és szembe kell nézni a szörnyeteggel”. Ripley ezt teszi. A kamera ugyan túlhangsúlyozza a „gyenge nőből igazi sárkányölővé váló” Sigourney Weaver testének fotografálását, de ezt egy percig sem érezzük öncélúnak. Pontosan annyit mutat, amennyit kell és a színésznő pontosan azt játssza, amit a legjobban tudott egész karrierje során: a félelemtől frusztrált nőt, minden arcmimikájával, aki végül felülkerekedik a félelmén és legyőzi saját szörnyetegét.

Elbújva

Ami magát a DVD korongot illeti: sajnos nincs rajta semmi különös a filmen, illetve a kihagyott jeleneteken kívül. Tehát nincs semmi extra, illetve kommentár, csak a film. A kihagyott jelenetek (amelyekhez egyébként nincs magyar szinkron):

--Dallas (Tom Skerritt) és Ripley (Sigourney Weaver) hallgatják az állítólagos „segélykérő” szignált és közben Ripley azt mondja, még sosem hallott ehhez foghatót. Közben Lambert (Veronica Cartwright) a kép előterében cigarettázik.

--Lambert és Ripley arról beszélgetnek, hogy Ash (Sir Ian Holm) vajon szereti-e a nőket, egyáltalán van-e neme.

--Ripley-re rátámad Lambert és megpofozza, amikor visszatérnek az idegen bolygóról és a műtő ablaka előtt állnak, ahol Ash és Dallas megpróbálják a lényt levágni Kane (John Hurt) arcáról. Lambert a következőket mondja: -Szemét kurva, kinn hagytál volna minket!

--Ripley rátalál Dallas-ra és Brett-re (Harry Dean Stanton), akiket a lény keltetés céljából elfogott. Dallas megkéri Ripley-t, hogy ölje meg, mire ő a lángszóróval eleget tesz a kérésnek.

Dallas kivágott jelenete

Végezetül összeállítottam egy körülbelül két perces klipet a filmből/DVD-ből, megnézhetitek itt:

[link]

vagy letölthető nagyobb felbontásban:

[link]


DVD nézés Power DVD 9 Ultra-val

Írhattam volna azt is, hogy filmnézés, de ez azért nem teljesen igaz. Ugyanis a Cyberlink termékének nevében nem hiába van benne a „DVD” szócska. Ha a készítői kicsit is komolyabban nyitnának az univerzális lejátszók piaca felé, kétségtelenül a legjobb termék lehetne belőle, miközben eredeti funkcióját is megtartaná vezérelvként, ti. a DVD lejátszást. Sajnos erre semmi esély nincs. Ugyan a lejátszó támogatja az összes fontosabb videó és hang formátumot (kivéve az MKV-t), még mindig számos olyan dolgot nem tud, amelyek egy univerzális lejátszónál alapkövetelménynek számítanak.

Nézzük sorban:

--Feliratok lejátszására esély sincs, a program nem támogatja sem az .srt, sem a .sub feliratformátumokat, csakis DVD feliratot hajlandó megjeleníteni. A külső, VobSub alkalmazás telepítésével ugyan javulnak esélyeink, de belátható, hogy ez nem igazán elegáns megoldás egy 100$-os program esetében.

--Ha bármilyen más formátumot is akarunk lejátszani, mint DVD, a képjavító funkciókat felejtsük el. Az univerzális lejátszók garmadáját kínálják ezeknek a lehetőségeknek (más kérdés, hogy mennyire hasznosak ezek, vagy egyáltalában van-e bármiféle gyakorlati jelentőségük a minőség szempontjából), a Cyberlink azonban makacsul tartja magát terméke nevéhez, csak a DVD-t támogatja ebből a szempontból (is).

--A program legfőbb gyengéje azonban a 16:9-4:3 oldalarányok közötti váltás, pontosabban ennek a hiánya minden olyan formátum esetében, ami nem DVD. Ha valamilyen AVI fájlt játszunk le, kénytelenek vagyunk megelégedni 4 opcióval. Az eredeti méretarány megtartásával, a kijelzőnek megfelelő átméretezéssel, a 4x-es és 9x-es nagyítással. Attól függetlenül, hogy ez utóbbiakat nem nagyon használjuk, mert még DVD esetén is életlen, homályos képet adnak, az átméretezéssel is vannak gondok. Az intelligens képváltás ugyanis csak és kizárólag DVD esetén működik (Ki gondolná?), az előbb említett AVI formátum esetén a program természetesnek tartja a torz képvisszaadást, amelyben sokszor részünk van, ha teljes képernyős módra váltunk. Ennek megfelelően nem ismeri a „képlevágást” sem, amely már minden valamirevaló univerzális lejátszó sajátja és megkönnyíti a videofolyam intelligens átméretezését a filmnéző monitorához/képernyőjéhez igazodva.

Ezek után felmerülhet a kérdés, hogy akkor miért is ezzel a programmal nézünk meg/mutatunk be, egy meglehetősen régi, 1979-ben készült filmet, még ha az évek során fel is lett újítva. A válasz az úgynevezett „True Theater” fantázianévvel ellátott csoda, amely a DVD-k képminőségét hivatott felturbózni. S hogy ez mennyire sikerül neki, ezt vizsgáljuk meg most.

A "True Theater" opció öt beállítási lehetőséget tartalmaz. Az első, hogy teljesen a programra bízzuk DVD-nk képminőségének beállítását (Auto adjustment), de ekkor meg kell elégednünk a standard beállításokkal, vagyis a 25 frame/mp-es képváltással. Ha ezt választjuk, gyakorlatilag nem csináltunk semmit, a program a DVD gyári beállításait alkalmazza. Sokkal izgalmasabb a többi lehetőség. A "True Theater HD" tulajdonképpen egy képélesség szabályozó algoritmus, amely megpróbálja a DVD-n tárolt filmanyagot élesíteni és a képet „kockamentesíteni”. A "True Theater Lightning", mint az a nevéből is kiderül, a DVD fényviszonyait igyekszik élettelibbé tenni, míg a "True Theater Motion" a film által visszaadott mozgások finomságát szabályozza azáltal, hogy két frame közé egy átmeneti fázist illeszt be, így a 25 képkocka/mp-es lejátszás akár 60 képkockára is növelhető másodpercenként. Kétféle beállítási lehetősége van a „Smoother” és a „Smoothest”. Mint az ilyesféle esetekben általában, itt sem lehet megbízható tanácsot adni arra vonatkozóan, hogy milyen beállítások lennének a legjobbak, sőt, még azt sem állíthatjuk, hogy mindegyik DVD-hez, amelyet számítógépen szeretnénk lejátszani, ugyanazok a standard True Theater beállítások lesznek jók. Kísérleteznünk kell, de ennyit talán megér egy jobb képminőség reménye.

Ez mind szépen hangzik, de nézzük meg, mi is valósul meg ebből a gyakorlatban. A normál DVD beállításokat és a True Theater által nyújtott minőséget osztott képernyőn vizsgáltuk és vetettük össze, a True Theater Display Mode fenti képen látható (balról a) harmadik beállításának megfelelően. A képen látható többi opció híven tükrözi a beállításokat, ezekkel teszteltünk.

A filmből való első tesztképen balra található a minden feljavítás nélküli, sima DVD-s változat, míg jobbra a True Theater által visszaadott kép. Még a kis tesztképen is jól láthatóak a különbségek. A bal oldali kissé mosott, míg a jobb oldalin észrevehetően, talán kissé feltűnően is, jóval több részlet látható és ez az élesség érzetét kelti. Az árnyékok hangsúlyosabbak, a színek élénkebbek, az arcszőrzet és a haj kontúrosabbak. Ha jobban szemügyre vesszük azt a területet, ahová a(z) (balról az) első nyíl mutat, látható, hogy a fehér terület élénkebb, az árnyékok és a díszlet éleit feketével jelző, a kamera fókuszálása miatt (a színészeken van) homályosabb terület is kihangsúlyozást kap. Sajnos azonban növekszik a képzaj és foltosodás is tapasztalható, igaz csak kis mértékben.

A második nyíl Sigourney Weaver arcára mutat, ahol talán a legszignifikánsabban szembeötlik a változás. Az eredeti DVD-s verzió mosottabb, elmossa az arc részleteit, míg a True Theater kiemeli a részleteket, talán kissé túlságosan is. Megint jelentkezik a képzaj és a nyaknál foltok is felfeezhetőek.

A harmadik nyíl Tom Skerrit szakállára mutat, amely látványosan részletesebb, mint a normál DVD-s változat képén. Arcán még a szem körüli ráncok is kivehetőek, míg a normál DVD minőség ezeket elmossa.

A második felvétel jól visszaadja a True Theater finomságait. A hozzánk legközelebb eső arc esetében (Tom Skerritt) fókuszáljunk a nyíl által behatárolt területre. A szem és a szem környéki ráncok megelevenednek, a kontúrok erősebbek, részletesebbek. Nemcsak minden részlet jobban kivehető, de a kép is élettelibb lesz anélkül, hogy túlságosan zajosodna és az algoritmus túlzásba vinné az élesítést. A második arcon (Sir Ian Holm) behatárolt terület ugyanezeket a jellegzetességeket mutatja, míg a tőlünk legtávolabbi (Sigourney Weaver) olyan hatást kelt, mintha fogtuk volna az eredeti felvételt és a Photoshop programmal élesítettük volna. Mivel ez az arc helyezkedik el legtávolabb a kamerától, ezért nincs is rajta számottevő zaj, csak a színei élénkebbek és erősebbek, mint az eredeti változaté.

A fent felsorolt jellemzők figyelhetőek meg a következő tesztképeken is (3-5).



A hatodik screenshot kis magyarázatot igényel. Ugyanazzal az élesítő, bevilágító és mozgásfinomító algoritmussal dolgoztattuk a programot minden képkockáján a filmnek, de a sötét helyek és a fény-árnyék hatások nem azt adták vissza, amit elvártunk volna tőle. Jól látható, hogy a több képkocka megjelenítése és az élesítés együtt kissé torz képet eredményez, valamint a kockásodást sem lehet teljesen kiszűrni.

A már részletezett beállításaink mellett, túlságosan torz képvisszaadás nélkül, 50-55 képkocka/másodperc volt a legtöbb, amit a javító algoritmus produkálni tudott. Az érték ennél a filmnél 35-55 között ingadozott.

Általános értékelésként elmondható, hogy a True Theater nem csodaszer. Nem tudja egy Blu-ray szintjére feljavítani DVD filmünk minőségét, mindazonáltal érezhetően van haszna és létjogosultsága. Talán kissé időigényesebb megtalálni a jó beállítást az egyes DVD filmek esetében, visszanézés után azonban kétségtelenül megéri a fáradozást.
A következő részben az Alien-sorozat második részének (Aliens – (1986)) DVD-s és HD-s (720p) változatát hasonlítjuk össze.

Demkó Sándor
(kedig@hotmail.com
)

Előzmények

  • Halálfutam(Death Race)(2008) UPDATE!

    (avagy hogyan készítsünk baromi rossz remake-t és hogyan bizonyítsuk be magunkról, hogy rendezőként...

  • Outpost (A helyőrség) (2008)

    (avagy mire jók még mindig a nácik) Outpost (A helyőrség) (2008), Szinkronizált angol horrorfilm,...

  • Valkűr (2008)

    Valkűr (2008), Szinkronizált amerikai történelmi dráma, 121 perc, Rendezte: Bryan Singer, Írta:...

Hirdetés

Copyright © 2000-2014 PROHARDVER Informatikai Kft.