Érzem, ahogyan ereim megdagadnak, és elönt a düh, a félelem. Félek a tehetetlenségtől, félek, hogy nem tudom megállítani, hogy semmit sem tehetek. Az adrenalin beteríti a testem, és belülről, elevenen égek el. A legádázabb ellenségeimnek sem kívánnám, amit most érzek. Nem tudom, hogy percek vagy órák telnek-e el, de érzem, ahogyan a szívem egyre nagyobb lesz, minden dobbanás után, ahogyan ki akar törni a helyéről, átszakítva a csontokat és az izmokat, hogy aztán a felszínre jusson.

Égek, izmaim remegnek, zihálva vergődöm az ágyon, miközben patakokban folyik rólam a verejték. Hiába minden, úrrá lesz rajtam, semmit sem tehetek. A bizalom először még halovány támadásokkal gyengíti, akadályozza, de amikor alul marad, mint a filmeken a vesztes, lógó orral, koszosan, megalázottan, feltűnés nélkül próbál eltűnni a helyszínről. Ő csak áll diadalittasan, zölden világító szemeivel, miközben újra és újra lejátszódni látom a jelenetet, ahogyan bőrömbe vájja karmait, atomjaira tépi testem. Nem tudom meddig tart, hogy mikor fog enyhülni, de reménykedve várom, hogy majd egy óvatlan pillanatban a bizalom újra támad, és láthatom, ahogyan a földre érve, a zölden izzó szemek megvilágítják a felvert porszemcséket. Várom, hogy végre levegőhöz jussak, hogy kitisztuljon a tudatom, és újra a realitás talajára lépve, megigazíthassam lerúgott takarómat, hogy a bizalom hűs forrásába merítve mossam le arcomról a kín verítékének cseppjeit. De nem, szenvedek és várok, de végül nem történik meg, végül a kimerültség parancsol megálljt az őrült ámokfutásának.
- Csend! - parancsolja, és ebben a másodpercben minden elsötétül.

Aki nem érezte elképzelni sem tudja, aki érezte soha többé nem akarja...

Elindult a riccio.hu ahol a fotóblog mellett ezt az írást is megtalálod.