Fütty-fürütty – hallatszik a távolból egy kis madár éneke. Az esti csendben úgy hangzik, mintha az ember füle mellett rikácsolna, de ez nincs így. Valószínűleg az egyik távoli fa ágán ül, és onnan kiabálja bele mondandóját a magányos némaságba, melyet a sötétség azonnal el is nyel.

A kifli alakú hold alacsonyan jár és vörösen izzik, mintha csak egy parázs repülne keresztül az égen szépen lassan, csendesen. Most csak a távoli lámpák tudják bevilágítani valamelyest a kis parkot a város szélén, de többnyire a sötétség uralja a sétányt. Hűvös, késő őszi szellő fújdogál, amely az ember tarkóját végig simítva, megfagyasztja a vért az erekben.

Az árnyékba rejtett padok egyikén egy fiú üldögél, s szorosan mellette egy lány. Egyedül az egyébként sem erősen világító hold fénye fedi fel őket, és hallgatásukat. Némák egymáshoz. Talán oly sok mondani valójuk lenne, hogy végül nem is tudják, melyikkel kezdhetnék, de az is megeshet, hogy csak egy, amely néha kimondhatatlan.

A fiún kabát van, amely melegen tartja a hűvös, késő őszi időben, míg a leányzón erősen rikít egy lenge, fehér póló, és egy hasonló, kicsit talán szürkésebb színű vászonnadrág, de látszólag kicsit sem fázik, csak csendben ül a másik mellett. Talán azt hihetnénk, hogy zavarban vannak, de ez most nem a zavartság csendje. Köze sincs ahhoz, mint amikor valaki hosszas felkészülés után mégis megbénul, és képtelen kimondani a hőn áhított szót..

Hosszú, már-már végtelennek tűnő percek árán, a fiú végre megmozdul. Kezét lassan a lány felé terelgeti, és készül gyengéden megérinteni padon heverő tenyerét. A szemei tágra nyílnak a csalódott rémülettől, amikor az ujjai áthatolnak a törékenynek tűnő testrészen, mintha csak meg szeretett volna fogni egy ragyogó fénysugarat.

- Sajnálom – suttogja a lány, miközben erőtlenül tekint maga elé. Szemeiben a végtelen szomorúság játssza szívbe markoló táncát.

- Nem… Nem tehetsz róla… - mondja csalódottam a fiú. Ez után újra csend lett, kínos csend. Nehéz bármit is mondani ezek után, de végül vesz egy mély lélegzet, s újra megszólal – Emlékszel arra, hogy régen mennyit találkoztunk itt?

- Hogyne emlékeznék. – Fordul felé a lány, s mosolyogni próbál, de a szemei párásak – Hosszú órákat beszélgettünk, majd mikor nem volt mit mondani, felnőtt fejjel a játszótéren hintáztunk.

- Igen. Jó volt. – hajtja le a fejét.

- Köszönöm ezeket. Többet jelentettek, mint bármi más. Örülök, hogy barátok lehettünk.
- Én is.

- Sajnálom, de most már mennem kell.

- De ne… - kapja fel a tekintetét – maradj még. Beszélgessünk, vagy csak maradj és ülj mellettem.

- Ne nehezítsd meg kérlek – mondja gyengéden a lány, s könnyek szaladnak végig az arcán – Mennem kell. Sajnálom. – halk, sírós hangon folytatja - Mindennél jobban sajnálom. De ez a kötelék kettőnk között, nem életképes. Kérlek, találd meg a boldogságot, mert itt már nem lelheted meg.

- De én… - megtorpan. Leszegezi a földre a fejét, hogy eltakarja a bánatot, s halkan folytatja – Én, szeretlek…

A lány elmosolyodik, de a könnyei még mindig hullnak.
Én is. – s lehunyja a szemeit – Ég veled… – fejezi be. Az égre tekint, ahol még mindig lángol a lassú hold.

Lassacskán el-elhalványul a leányzó, majd végül egy alig látható párafelhőként tovatűnik. A fiú erőtlenül kipréseli magából – Szia… - majd a lányhoz hasonlóan ő is az eget kezdi kémlelni – Három éve már, hogy itt hagytál… - gondolja magában – Három éve… a hold is pont ilyen volt…