Ugyan olyan szerdai nap volt, mint a többi. A csoport egy része ebéd után felfelé igyekezett a teremhez ahol az aznapi utolsó órájukon vettek részt. A nap már kezdett a horizont alá bukni, de még megvilágította az egyetem ablakait és ezerfelé szórta csillámló sugarait. Az épület ablakain megannyi napkorong tükröződött és bearanyozták a folyosókat és a levegőben szálló apró porszemeket. Mintha csak azt mondták volna:
- Segítünk! Segítünk, hogy minél több fény szóródjon szét a nagyvilágban, hogy minden aranyszínűvé válhasson, hogy még utoljára, mielőtt sötétség borít el mindent, mindenhol boldogság, vidámság üljön az emberek arcára és szívébe.

Aznap különösen jó kedve volt a kis társaságnak. Már a folyosó másik végén hallani lehetett felszabadult nevetésüket, ahogyan élcelődtek, viccelődtek. Jó kedvük volt, semmi sem ronthatta volna el, ám a folyosó végén befordulva megpillantottak valakit. Ez a valaki az egyik nyitott ablaknál állt. Fekete haján táncoltak a nap, aranyló sugarai. Kedvesen mosolygott, ám aki ismerte, aki képes volt az álarc mögé látni, az tudhatta, hogy mindez csak képmutatás, csak hazugság. Szeme valójában szikrákat szór, és gyűlöli azokat, akik szemben állnak vele, bár azok soha sem bántották, nem ártottak neki.

A társaság először viccelődni kezd:
- Talán csak nem?! Nem az nem lehet.
- Ki van zárva! Akkor én kiiratkozom. – hallani mindenfelől.
- Az ötórásit’ még elérjük – mondja valaki.

Aztán egyre hangosabb a moraj. Nem mennek közelebb, nem vallják be, de félnek. Félnek ettől a titokzatos valakitől, akinek már nincs hatalma felettük, ők mégis titkon, valahol a lelkük mélyén rettegnek tőle. A viccelődés, egyre hangosabban és bátrabban folytatódik, elmondják, mit gondolnak róla. Szinte biztos, hogy hallja, mint amikor a ragadozó hallja a „prédák” csordájának gúnyos hangjait, amikor hibázik és hoppon marad. Az elnyomottak összebújva nevetik ki a zsarnokot. Azt, aki nem olyan rég még elvehette volna az életüket. Nem rajta múlt, hogy nem sikerült.
Nem léphet, nem vághat vissza. Tudja jól és tudják ezt a „prédák” is. Álarca mögül figyel, csapásra készen.

- De majd, de nemsokára eljön majd az ő ideje! Akkor majd minden másképp lesz, fogtok ti még könyörögni… - gondolja magában.

Közben feltűnik a folyosó végén egy alak. A napfénytől nem látni tisztán, csak a körvonalai látszanak a ragyogásban. Mint egy angyal, mint egy megváltó érkezik a diákseregen keresztül a teremhez. Szinte hallani, ahogyan kövek, sziklák esnek le és zúdulnak végig az épület lépcsőin, a hallgatók szívéről egészen a földszintig. Az ajtóban nyikorogva fordul el a kulcs, majd a tanár villanyt kapcsol. A titokzatos is leül, majd jegyzetelni kezd.
Közben odakint sötétedik. Egyre sötétebb van, a nap már lement, csak a felhőkön látszik még egy kicsit a narancssárgás csillogás.

- Mit keres ez itt?! Mit akar? Semmi keresnivalója itt. – hallatszik mindenhonnan.

A pedagógus ideges. Eszméletlen lélekjelenléttel tartja az órát. Szinte hibátlanul dolgozik, mindenki érti, amit mond, a teremben mégis tapintani lehet a feszültséget. Csend van. Hallani az armatúrák búgását, hallani ahogyan a kréta serceg a táblán, ahogy a tollak, ceruzák karcolják a papírt a hallgatóság füzeteiben. A titokzatos néha magához hívja az előadót és valamit susmorognak. A tanár bólogat, majd folytatja az órát. Nagyon jó szakember, megőrzi a nyugalmát és azt csinálja, amiért idejött. Okítja, oktatja, tanítja a fiatalságot.
Odakint sötét van, a teremben pedig feszült csend. A feladatok nem akarnak maguktól megoldódni. A tanulók próbálkoznak, de nem megy. Mintha minden más lenne. Mintha semmi sem lenne olyan, mint a korábbi órákon. Mintha visszatért volna az a szorongás, amit régebben, előző évben éreztek. A feladatok továbbra sem oldódnak meg, az óra másodpercmutatója pedig csigalassúsággal vánszorog az óra számlapja felett, minden egyes mozdulatát egy fájdalmas apró kattanással jelezve.Tik-tak...

Az egyenlőségjel után ott a kérdőjel és semmi több. Üresség tátong a lapon, a hallgatóknak semmi sem jut az eszébe. Az órának vége. A terem másodpercek alatt kiürül. Vajon ki lehetett a titokzatos zsarnok, aki puszta jelenlétével fenekestül felforgatott mindent. Ki volt ez az ember, akinek a hatására sötétbe borult minden, a mosoly komorsággá, a vidámság feszült idegességgé változott?

Ezt a blogbejegyzést megtalálod a riccio.hu oldalon is, ahol további érdekességeket, és egy fotóblogot is találhatsz telis-tele az én képeimmel.
Továbbá: A fenti történet kitaláció, csupán a fantázia szüleménye, a valósághoz semmi köze, az esetleges egyezések csak a véletlen, a sors művei.